Balogh István
A festő pálinkája

Szerettem az alacsony ősz festővel üldögélni, mert történetei csodálatosak voltak, az általa teremtett légkör meg olyan, hogy különálló világgá lett a terítetlen asztal, amelyen a boroskancsó és a poharak állottak.

Azt mesélték róla a társak, művésztelepi cimborák, nem jó estefelé összeakadni vele, mert reggelig magához láncol, nem szabadulhatsz, ha őt hallgatni kezded.

Én vártam az alkalmakat, mikor lehetek véle. Nem is akartam szabadulni tőle soha.

Meséket tudott ő a szülővárosomról, hisz innen nősült, itt volt gimnáziumi tanár; oly korban, amely számomra a legizgalmasabb időszak lehetett errefelé; s a Topolyára megálmodott művésztelepet is ide hozta tarisznyájában át, a Tisza partjára, s lett belőle egy ma már nem létező ország első művésztelepe. A sógora meg, aki fiatalon égbe lépdelt ama végtelen lajtorján, Mestrović tanítvány volt, szobrász lehetett volna, nem is akármilyen, de élete is, megmaradt alkotásai is torzók. Ám a festő meséjében mindig újrafaragta a sógora által félbehagyott faszobrokat, újravéste azt a néhány kőfejet, élni kezdtek képzeletemben ezek az alkotások, s ha megnéztem őket a múzeum raktárában, mert akkor még nem épült meg a galéria, hogy kiállítás darabjai legyenek eme torzók, szinte fényleni kezdtek előttem az ifjú kéz alkotásai.

Lelkét ajándékozta mindennek, amihez nyúlt, mondta sógoráról a festő. Az volt az ő igazi művészete. Az anyjáé, az én anyósomé meg az eperpálinka! És sóhajtott a festő, a kicsi ősz, lassúbeszédű ember.

Különleges eperpálinkát főzött minden évben Tóth néni, bizonygatta Géza, a múzeumigazgató is, aki éppen Tóthék szomszédságában született, s ott is élte le hellyel-közzel az életét. Ha egyszer Ács Jóskával üldögélsz, biztosan fölemlegeti majd anyósa eme varázslatát, mert mióta meghalt Tóth néni, senki sem tudott olyan eperpálinkát teremteni, mint a mi szomszédasszonyunk. Legalábbis a veje szerint. Így Géza, a múzeumigazgató.

Gyerekkoromban főztünk mi is eperpálinkát, mert akkor még voltak út menti eperfasorok. Ügyesen másztam a fákra, ráztam fönt az ágakat, lent meg zsidózsákokból tákolt, hatalmas ponyvába összegyűlt a mézédes, ragadós gyümölcs. A kész cefrét Fendrikéknél, a Szűcs utcában, amely keresztezi az áldott Tópart utcát, kifőztük. S aratásra, cséplésre megvolt a pálinka, jöttek is érte a parasztok, vitték, mintha ajándékba adná nekik anyánk.

Jó erősre kellett hagyni az eperpálinkát, mondta a festő, nem is nekem, az asztal lapjának. Huszonkét és felesre, huszonhármasra, mert különben megszürkült. Az epernedű a legkényesebb. Ha nem figyelnek a tisztázásnál, tönkremegy, szürke lesz, íztelen, torokkaparós. Csak az iszákosoknak jó az ilyen, mert azok zsibbadni akarnak! Még az ilyen szürkére szalajtott, elcseszett pálinka is zsibbaszt. De mennyire!

Péterváradon ültünk, Ács Jóska egyik ismerősénél, akinek szőlő-gyümölcsöse volt a hegyen. Bort szűrt minden évben, meg kiváló gyümölcspálinkákat égetett, körtét, szilvát, barackot. De ő leginkább a borkészítést becsülte, mert az a művészet, így mondta házigazdánk, ifjabb B. J. Nem csak az a művészet! - ellenkezett a festő.

Ács Jóska, a festő, kicsi, őszülő ember, nem szeretett éttermekbe, vendéglőkbe járni, nincs légkörük, mondogatta. Néhanapján, a társaság kedvéért, elment valami kiskocsmába, leginkább a Tisza-parti Hanyattlökibe, de ritkán, nagyon ritkán. Házakhoz járt, őstermelőkhöz, akik barátaivá lettek, s akiknek szintén elmesélte, milyen különleges, egyedi eperpálinkát csurgatott rézcsövön világra az anyósa. Ez már valóságos művészet, mindig ezzel zárta előadását anyósa eperpálinkájáról.

Lelkemben felrévedő történetünk idején nyár közelített, vizsgák időszaka volt, ránk, egyetemistákra nézve igen zűrös pillanatai életünknek. Valami sikeres megmérettetés után voltam, napközben a Forumban segédkeztem a terjesztőknek, néhány órás munkáért szép pénzt lehetett bezsebelni. A munka befejeztével letelepedtünk alkalmi munkaadómmal, a zentai Lehoczki Ferivel, a klubban, egy italra. (Akkortájt a Forumban mindenki zentai volt, vagy Varga, így mondták fröccsbe áztatott kígyónyelvek.) Délután csak a nyomdászok pihengettek kicsinykét errefelé, az újságírók ekkorra már szerteszéledtek, hogy bizonyos baráti körök sötétedéssel újra megjelenjenek ádáz kártyacsatákra, intellektuálisan komoly preferánszpartira. Csak a festő, a kicsiny őszülő ember, akinek a házban volt a műterme, így igazi otthona is, s akinek fényesen vibráló ujjai voltak, ő ült itt ilyentájt, kávéja mellett, egyedül. Nem volt magányos, mert a körülötte friss indaként tekergőző világot figyelgette.

Mi a mellette lévő asztalhoz ültünk, de mielőtt bármit is rendelhettünk volna, kedvesen szólt hozzánk, gyertek át velem Péterváradra! Lehoczki Feri gyorsan kitalált magának valami elfoglaltságot, te csak menj Jóskával, nézett rám, ha ráérsz, mert énnekem ezer a dolgom, s fel is ugrott ültéből, kutyafuttában köszönt el tőlünk. Gyere, megmutatom, hol mérik a legjobb szerémi bort, mondta a festő, a kicsi, ősz ember.

Átsétáltunk a régi hídon, amelyet német hadifoglyok építettek, életben maradásukért, 1945-ben, s amelyet már akkor, a hatvanas évek közepén is, megkíméltek, mert eljárt felette az idő, aztán meg, majd negyven év múlva, mint stratégiailag legfontosabbat, egy furcsa háborúban elsőként bombáztak Dunába, de ezt a festő, a kicsi, őszülő ember, szerencséjére, nem élte már meg; átaraszoltunk azon a verőfényes, békés délutánon a várdomb oldalában lévő egyik parasztbarokk elejű végházba, amelyet 1912-ben építettek. A homlokzatról érkezésünkkor ránk köszöntött az évszám, meg az építtető B. J. monogramja. Oszlopos gang futott végig a ház hosszán, s az oszlopokon pompás, virágzó muskátlik kígyóztak, meg szőlőindák, kívánatos fürtökkel. A ház előtt, az udvar közepén, uralkodó, szelíd hatalomként, hatalmas hársfa, virágzott éppen. Méhek döngicséltek köszöntve bennünket meg az áldott délutáni napot. A fa alatt hasított törzsekből összerótt, ormótlan asztal, mellette kétfelől padok. Ide ültünk. Hárman, mert a ház ura is velünk tartott, kicsinyég, zöldmázas kancsóból aranybort gyöngyözött metszett poharunkba. Decis borospoharakból kortyolgattunk, igazi borivók módján, lassan ízlelgetve: számban megforgattam a nedűt, ínyemhez tapasztottam nyelvemet, megkerültem felső fogsoromat vele, lassan nyeltem, s csak ezután vettem újra levegőt. Ez a beszippantott lélek volt a bor lelke is, a varázslat: a tél mélységes álma, a tavasz, nyár, ősz tündérsikongásai, az áldott napsütés és az áldott szellő, az éltető, csöndes eső, az azúr rézgálic égi szerelme, a nyeső sikkanása, a kacsozó sóhajtása, a metszőolló csattogása, amely szétáradt testemben is, tudatomban is. S kortyoltunk és hallgattunk, a bort néztük poharunkban, egymást nem is láttuk, külön-külön kicsinyke világocskákban, röpdöső, szivárványos szappanbuborékokban időzhettünk, percekig. A dolgos méhek is megálltak, megbámulták találkozásunkat Noéval és Dionüszosszal és trombitás arkangyal úr Szent Mihállyal, a kezdetek kezdetével és a végek végezetével. Mert időtlen a bor varázsa, az élmény lelkünkbe belemaródik, s visszaröpül majdan vélünk az Úristen nagy lélek-karámjába, ahonnan vétettünk, amelyből születésünkkor kiröppent hozzánk Teremtőnk darabkája, gyarló porhüvelyünket életre kelteni. És megjutalmaztatunk a jók között, mert borivásunkért helyünk lészen ottan. A kisvárosi szecesszió bűvöli visszaemlékezésem cérnaszálát, tisztán látom most is, majd négy évtized múltán, hárs alatt üldögélő hármónkat, és azt a végenincs oszlopsort, előtte nyíló virágú rózsafák.

Kicsit fanyar, kicsit kedves mosolya van a festőnek, ezt próbálgatja: örül a bornak, a csöndnek, a társaságnak.A házigazda lassan feláll, ellép tőlünk, nem mondja miért, hova megy, nem is kérdezzük. A festő leteszi metszett poharát a durva asztallapra, parányit koppan, kezével megsimogatja a szálkás, megfeketült fatörzset, rám néz, a szemembe. Kedves kék szeme ragyogó csillag. Ez ám a bor! - mondja. Én meg csak bólintok, hörpölök gyűszűnyit, s várom, hogy megszólaljon társam. Ő szétnéz az udvarban, lassan fordítja fejét balról jobbra, megpillantja a lusta kandúrt, odacsücsörít, cicc! - de a kandúr nem hederít ránk, hátára fordul, hihetetlenül hosszúra nyújtózik, s ásít egyet, majd kifordul a feje. Csönd van, béke van, Olümposz. Házigazdánk sajtot hoz egy fatálban. Gödölyék és bárányok víg mekegése-bégetése hiányzik csak, s visszaröppennénk éppen ősi görög pásztori körbe, Pán fészkébe. Azért ettől is van jobb, mondja a festő, kicsi, őszülő ember. Az eperpálinka, amelyet az anyósom főzött. Mert az ő eperpálinkájának volt egy különös mellékíze, málnás volt.

Géza, a múzeumigazgató, aki már gyerekkorában is tudta Tóth néni málnás eperpálinkájának receptjét, mert Tóth néni nem titkolta, hogyan készíti az eperpálinka cefréjét; nos, a múzeumigazgató el is mesélte nekem ama receptet. Anyámmal ki is próbáltuk egyszer, mert még maradt két eperfánk az udvarban, amelyet nem tettek tönkre a medveszövők, éppen annyi, mint Tóth néninek valaha. Az a különleges eperpálinka meg, amelyről Ács Jóska mindig megemlékezett, ha jóízűket iszogatott valakivel valamely őstermelőnél, B. J. házában Péterváradon, Szlávnityéknál, Burány Károlynál vagy Tripolsky néninél Zentán, a következőképpen készült: lassan rázogatta Tóth néni az eperfa ágait, hogy csak a nagyon érett eper pottyanjon le, aztán eperfahordóban gyűjtötte cefrébe, amelyhez naponta maroknyi málnát vetett, mert ott volt a kert végében a málnás, s onnan böngészett maroknyit. Lassan és sokáig forgatta a cefrét, naponta kétszer, este és reggel, egy körteágból faragott kavaróval, amelyet használat után mindig gondosan megtakarított. Késő délután szedte össze az epret: egyik fán fekete, a másikon fehér eper termett. Külön edénybe szedte egyik fa termését is meg a másikét is. A cefrébe először a feketeepret fordította, de nem egyszerre, hanem elaprózva. Közben kavargatta a hordó tartalmát. Aztán következett a másik fa fehér termése. Miután jól elkavarta, egy zsákkal leterítette a hordó száját, a málnáshoz ment, szedett maroknyi málnát, nem edénybe, a markába. Ezt belevetette a cefrébe. S újra kavarni kezdte, ahogy az óra jár. Mindig csak úgy. Mire a hordó megtelt, a fákról is elfogyott az eper. Miután nem táplálta friss gyümölccsel a cefrét, napjában kétszer alaposan megkavarta, napkeltekor és napnyugtakor, s esténként ekkor sem felejtett el belevetni maroknyi málnát. Kilenc nap kell a kiforráshoz, Zentán azonnal a forrás után főzik is a pálinkát. Tóth néni a vodkába is tett málnát, egy maroknyit ide is, de gondosan átválogatta a szemeket, nehogy valamelyik férges vagy romlott legyen. Huszonhármasra hagyta a tisztát, erősre. Így mesélte nekem Géza, a múzeumigazgató, aki előbb tudta a csodaital receptjét, mint a fölemlegető festő maga. Mondom, megpróbáltuk előállítani eme recept alapján anyámmal mi is a Tóth néni-féle eperpálinkát, de nekünk nem sikerült. Lehet, az volt a baj, hogy mindkét fánkon fekete eper termett. Málnát is tettünk bele, ahogy illett, de nem vette észre senki a zamaton a termékenyítő málnát. Jó kis eperpálinka! - dicsérték, akik megkóstolhatták. Csak így. Különösségről szó nem esett.

Amióta meghalt az anyósom, olyat nem ittam, mondja a festő, kicsi, őszülő ember. Lehajtja fejét, rá a metszett borospohárra. Nem ihattam. Mert nem ihattam.

Lenyeli elcsukló hangját.

Proust módján ízek elevenítettek emlékeket ottan, Péterváradon, B. J. parasztbarokk végházában, amely a várdombnak támaszkodik, s ahol akkor hajnalig ültünk, mi ketten. Egy cserfes legény, akinek még emléke sincs, akkor élte a majdaniakat, amelyek majd előtörnek egyszer, sokára, ha valamely régi íz föléled szájában, amelyből akkorra megszökött már fogainak a fele, vagy feltűnik majd előtte valami szín vagy kép, látomás; és egy festő, kicsi, őszülő ember, akinek akkorra már igazán csak éltető emlékei lettek, mert bármit tett, látott, tapintott vagy ízlelt, csak előtoluló képek, alakok népesítették be elméjét, elzengett hangok vájták újra hallójáratát.

Ó, ezek az emlékek elevenednek meg ama festő, kicsi, őszülő ember, élénkszínű vásznain meg freskóin, ezek vibrálnak köröket futó, megdermedt ecsetvonásain! S ezek lüktetnek most lelkemben is!

Metszett borospoharat meg egy zöldmázas kancsót kaptam ajándékba idén kedves diákjaimtól: bort töltöttem belé, s ülök emeleti lakásunk rideg konyhaasztalánál. Szerémi rizlinget képzelek kancsómba, melynek fénylő, zöldmázas tükrében elmosódott arc tűnik elém. Fanyarkásan mosolygó, őszülő férfifej. Hasonlít nagyon egy festő fejéhez, akivel néha átrándultunk Péterváradra, B. J. parasztbarokk házába, vagy Zentán elsétáltunk Szlávnityékhoz, Burány Károlyhoz, Tripolsky nénihez. Egy kancsó borra. Hajnalig. Most dereng csak fel, mindenütt zöldmázas kancsó állt terítetlen asztalon, kertben, fa alatt. Vajon miért éppen ilyen?

A festő, kicsi, őszülő ember mesélt, mindenekről, és egyszercsak egy mély sóhaj után, bármilyen ital volt is poharunkban, fölemlegetett egy csodálatos eperpálinkát, amelynek málna lelke volt, s amelyet csak az anyósa, Tóth néni tudott világra teremteni. Leginkább ő regélt, én meg hallgattam.

Most itt van a zöldmázas kancsó: ha fülemhez emelném száját, mint tengeri kagylót fülhöz szorítani szokás, hogy felidéződjön gyöngyházából az elvermelt évezredes hullámverés, akkor én biztosan Ács Jóska kedves hangját hallanám onnan.

És nem is vagyok már egyedül.

2004. június 21-22.