Bicskei István (Bütyök)
Utolsó cseppek!

Meleg van. Nehezen, hörögve kapkodja a levegőt, mielőtt lefordulna az ágyról, amely iszonyatos ropogásba kezd minden mozdulatára. Ki kellene már cserélni... Az egyik turné előtt lomtalanította. Alig fért be az ajtón. Ezek a régi párizsi lakóházak mind keskeny ajtókkal épültek (mármint a lakásajtókkal), nem beszélve a csigalépcsőkről!

Mindegy. Megszenvedett, mire betuszkolta a kicsi szobába. A kicsi szobát használta hálónak. Olyan intim, testreszabott! Nem is fért be más, csak ez a kétszemélyes ágy, meg egy asztalka, amit az orléansi ócskapiacon vett 30 frankért. Szemben az ággyal kis ablak. Udvarra néző kicsi ablakocska, mint az oromhegyesi tanya konyhaablaka. Szóval minden kicsi volt ebben a szobában. Nem szeretett a nagyobban aludni. Azt a vendégeknek tartogatta. Ahogy a tanyán is: a tiszta szoba a vendégeket illette. Úgy esett a látása fekvés közben, hogy csak az eget látta az ablakon keresztül. Sokszor elbizonytalanodott hajnalonként, hogy hol is van. A fény éppen úgy szűrödött be, mint a Kávai-tanya konyhaablakán! Szinte hallotta a Szüle motoszkálását az almáriumban, szinte érezte az Öregapja dohányfüstjét. Olyankor krákogni kezdett a kaparós kapadohány emlékére. Automatikusan dohány után matatott az asztalkán, leverve az öngyújtót. Sodort egyet. Old Holborn. Sárga. A gyengébbik fajta. Ezt szívta. Kinyitotta az ablakot és visszazuhant az ágyra. Lassan megszűnt fojtogató hörgése. Jól esett a dohány. A Bulevard Gambettán vette egy kis Tabacban. Mindig ott veszi, ha otthon van. Oh, mon Dieu... Otthon! Ott, ho(l)n születtünk. Hol honosak vagyunk. Ott-ho(l)n végső álomra hajtjuk majd fejünk. Igen. Ez meg olyan itt-otthon, mondhatnám itt-ott-ho(l)n.

Hát igen, kezdem megszokni ezeket a falakat. A környező boltokban ismerősként - a szomszédok előre! - köszönnek. Ha megérkezem ide a XX. kerületbe a Poincaré utcai lakásomba, otthon vagyok. Már itt is... Mintha... Olyan, mintha. Hiába cseng idegenül a nyelv a fülemben! OLYAN, MINTHA!!!

Mégiscsak kibotorkált a konyhába. Még van talán... Kell lennie valahol... A hűtőszekrényben. Nem lehet elviselni anélkül ezeket a gondolatokat... A gondolatot, hogy otthon most etetik a jószágokat, vizet húznak a kútból, oszt a Szülém meg szedi ki a kinyeret a kemencébű. Ezt nagyon nehéz... nagyon.. Elviselni. Mit keresek én itt?! Hogy kerültem ide?! Mi közöm ehhez a városhoz?! Embertömegek rohannak nap mint nap az utcákon, égigérő házak között! New Yorkban szinte hanyattesett az ikertornyok előtt, vagy inkább alatt! Olyan iszonyatosan magasak, hogy nem lehet elébük állni, csak alájuk! Rettegett a gondolattól, mikor dőlnek rá?! Aztán az is megtörtént. Csak néhány hónap múlott el, és a két toronyból egy óriási kupac szemét lett. Igen, a bennük lévő emberekkel! Miért? Mi külömbség van a Kairó utcáin felhalmozódott szemétrakás alól kipiszkált emberi hulla és az amerikai fehéringes funkci hulla között?! Az, hogy az egyik Zsidó, a másik meg Arab?!? A kairói fehér burnusza éppen olyan poros, piszkos volt, mint a New Yorki fehér inge... Csak a halálban lehetünk egyformák?!

Miért van olyan messze minden, mindenki, aki hozzám oly közel áll?! Elviselhetetlenek ezek a gondolatok! Hány ezer éve tart ez a menekülés?! Hány ezer éve üldöznek bennünket?! Meddig még?! Miért olyan jó a halál gondolata?! Miért vágyunk az után a kis parcella után a falusi temetőben? Minden Kávai ott nyugszik. Igen, a nyugalom. Talán arra vágyódunk. A nyugalomra. Az örök nyugalomra... Az ausztrál benszülöttet is elvezeti a sziklákba vésett Rainbow Snake (Szivárványkígyó) oda, ahonnan már nincs tovább! De legalább otthon, otthon hajtja fejét örök nyugalomra!!! "Miért halni meg, úgyis mindnyájan téves csatatéren...?!"

Lassan szertefoszlanak fájó gondolatai. Lassan szétárad a pálinka ereje a testében, "megbékélést" hozva lelkére. Igen, a jó kis hazai Barack. Drága Bátyókám, áldjon meg az Isten érte! Mint a gyógyszer, mint a legfinomabb balzsam, úgy hat a lelkére. Vigyáz is rá! Csak a legnehezebb pillanatokban veszi elő. Csak... amikor az Édesanyjára gondol... a lekaszált fű illatára... a tanya nyugalmára. A korai felkelésekre, a jószágok bőgésére, amely végigkísérte egész életén keresztül. Idáig.

Maradt még néhány csepp. Maj' jó lesz a'mmég! Féltve visszatette a hűtőbe. Barackillat terjengett a konyhában. Az utolsó cseppek... Az utolsók. Olyanok, mint az utolsó pillanatok! Lepereg előttünk az életünk, mintha jegyet váltottunk volna az utolsó mozira...

Aztán betelik vagy kiürül a pohár.

Valahol Franciaországban.
2004 agusztus havában.