Vass Tibor
Üzenet a D. zsákból

 

Kutyáim az óljaikban, kacsáim odakint,

a tavuk, na jó, tócsájuk körül,

ömlik az eső, mintha deja vu-ből öntenék:

egyszer, nem is egyszer,

mintha már nemegyszer láttam volna ezt,

mikor még nem lehettek kutyáim, kacsáim,

és talán még az esőről sem tudtam, micsoda,

 

rég lehetett, mikor először láttam ezt,

gyerek lehettem nagyon,

nagyon gyerekféle teraszon álltam,

részben olyanon, mint ez,

üres zsákokra és játékokra emlékszem magam körül,

köztük egy lestrapált, kék gyermek-kerékpárra

- mentem vele ezerrel, bizonyára -,

szemben velem az ólakra,

melyek szép kis víkendházakra hasonlítanak,

benne a kutyáimra, jobbra a tó-

csa körül a kacsáimra, mindeközben egy illatra,

ugyanolyanra, mint amilyet most érzek,

most is érzem a természetellenes barack-aromával

bolondított pálinka illatát, ezerrel érzem,

 

csak egyetlen pillanatra láthattam,

egyetlenre érezhettem,

nemegyszer egyetlen pillanatra,

emlékembe jól beesőzte, bepálinkázta magát,

mert mintha már akkor is

emlékeztetett volna ugyanerre,

az előzőleg már valahol látottakra,

mikor először láttam,

 

most is láttam, nemegyszerre,

most még valószerűbben, mint valaha,

most láttam és éreztem a legvalószerűbben,

most érhetett össze valójában mindaz,

amit képezni tudnék esőben üres zsákokról,

kacsákról, kutyákról,

kék kerékpárról, víkend-ólakról,

természetellenes barackpálinkákról,

 

de megint hamar jöhetett ismét ez a kép,

nagyon hamar,

a műpálinkáról nagyjából már igen,

az esőről még mindig

nem tudom igazából, hogy micsoda,

 

folyvást csak szeretem,

hogy szobrozhatok, állhatok itt,

ha lestrapálva is, de még egyenesen,

testem mintha bronzból öntenék,

s dőlni a víz tud,

 

tépni az eső, ezerrel,

szakadatlanul.