Csaplár Vilmos
Bizánc a magyarok után nyúlt
(háttértanulmány egy drámához)

Az 1956-os forradalom úgy emelkedik ki a szovjet birodalom sivárságából, mint Toldi Miklós a kopár szik sarjából.

A magyar történelemben is különleges helye van.

Európában való letelepedésük után a magyarok azzal, hogy egy belső háborút követően nem a bizánci, hanem a római katolikus vallást vették föl, a sorsukat meghatározó döntést hoztak, mint minden nép hasonló helyzetben. Minthogy választott kultúrájukat és ennek politikai formációit támadások érték a századok során, e döntésüket földrajzi helyzetüknél fogva többször megerősíthették. A magyar történelem egyik legismertebb toposza az Oszmán Birodalom elleni hosszú, váltakozó sikerű harc idején született, miszerint a magyarság a "nyugati kereszténység védőbástyája".

A birodalmak szokása szerint az oszmán törökök dicsősége is elmúlt. Mire azonban az egyesült nyugati és magyar seregek nyomására visszaszorultak a Balkánra, a magyarok földje elvadult, elnéptelenedett táj lett. Az egykori Magyar Királyság a Nyugaton belüli hatalmi viszonyok erőterébe került, és legyöngülten betagolódott a Habsburg család dominálta politikai szervezetbe. Igaz, nem rögtön, a kuruc háborúk (Thököly Imre, majd nevelt fia, II. Rákóczi Ferenc vezetésével) néven ismert ellenállás még kitelt az erejéből. Mivel azonban e küzdelmek elbuktak, a magyarság nemcsak hogy nem nyerte vissza függetlenségét, hanem most már a Nyugaton belüli identitását is alapvető veszély fenyegette. A kihalt országba óriási német, szláv és oláh tömegek telepedtek be, és a helyzetet kihasználó Habsburg politika célzatosan úgy szervezte birodalmát, hogy Magyarország mint ország ne is létezzen.

Tulajdonképpen nem is létezett.

Lehetett emlékezni a múltjára sírok, romok, krónikák alapján, és az itt élők ezt meg is tették időnként, de még a Nyugaton belüli "külvilág" számára is úgy hangzott Magyarország neve, mint Bergengóciáé, mely egykor virágzott (talán, nem is biztos, hogy volt), mára mindenesetre csak múltbeli, mesebeli táj. A magyarok földje úgy jelent meg a kortárs világ Bécs által tájékoztatott lakói számára, mint egy primitív, barbár nép lakhelye, melyet civilizálni kell, ám az illető népség nem engedi, lázadozik, viszont ha magukra hagynák őket, egymás torkának esnének. Csak az fontos nekik, hogy vért szívjanak, valakinek nekitámadhassanak, és élhessenek tovább ostoba, kegyetlen szokásaik szerint.

Ám ekkor bekövetkezett a csoda. A romantikus szárnyalásnak, nagylelkűségnek és a technikai, ipari fejlődésbe vetett hit gyakorlatiasságának elegyéből, szinte véletlen, esetleges lépésekkel, személyes elhatározásokkal kezdődve egyszerre csak kibontakozott a magyar reformkor, mely a gazdasági fölemelkedés és a függetlenség kettős célját tűzte ki.

Mert ez a kor Európában a romantika kora is volt. Angliában megszületett a gőzgép, majd a gőzvasút, az iparosodás új lendületet vett. Egyre több gyárkémény füstje szállt az ég felé. A fejlemények kettős érzést váltottak ki a romantika emberéből. Nosztalgiát a múlt iránt, amikor még minden szebb, tisztább, idillikusabb volt, egyúttal valamilyen bizakodást a jövőben, mert ha az ember ilyen nagy lépésekben veszi uralma alá a természetet, miért ne uralkodhatna a saját természete fölött is? Minden ember egyenlő, és a haladásnak minden egyes ember boldogságát is szolgálnia kell. És ez így is lesz a jövőben, vélte a romantika embere, akit másrészt az elmúlás és a végzet szomorúsága kerített hatalmába.

1848 tavaszára, akárcsak Európa több pontján, Magyarországon is fölülkerekedett a harci szellem. Az Ausztria kebelén belüli országban azonban a létezésért, a nemzetté válás lehetőségének visszaszerzéséért folyt a küzdelem, mert olybá tűnt, hogy minden jövőbeli cél csak ezáltal érhető el. Itt a Párizsban és a Németek Szent Római Birodalmán belül történtekhez képest elkeseredettebb, huszadik századi kifejezéssel totálisabb volt a "szabadságharc". A rendkívüli események sokkal tovább tartottak, mint Európa más tájain, ezért a máshol elnémított társadalmi rétegek érzelmeiket a magyarokkal való hangsúlyozott szimpátiával fejezték ki. A magyarok, akik épp az imént kovácsolódtak össze maradék népességből és török utáni jövevény tömegek utódaiból valamilyen "pre-nemzeti" közösséggé, Európa egyetlen, még előadást tartó színpadán találták magukat. A dráma a nyugati civilizáció majdnem minden fontos eszméjét fölvonultatta, a Felvilágosodást és a Nagy Francia Forradalmat idéző megfogalmazásban. Egy sajátos sorsú, a Nyugat szemszögéből periférikus közösség megejtően komolyan véve Európa újkori eszméit, kifejezte ragaszkodását ezekhez, azáltal is, hogy egyenrangú résszé akart válni. A zsarnokság és a szabadság, a függetlenség és az elnyomás kortársak számára fölfogható szembenállásán túl ez a mögöttes tartalom is magyarázta azt a hihetetlenül fölfokozott, tartós figyelmet, amely a magyarok harcát övezte a korabeli európai közvélemény részéről.

Következett egy szokatlan brutalitású fordulat. A Nagy Péter cár óta a Nyugathoz csatlakozni akaró (a fellengzős nevű Szent Szövetségbe is belépett) Oroszország, amely egyszer már (Napóleon leverésével) kisegítette a Nyugatot saját maga ellen, most a Habsburgok hívására lélegzet elállító, ázsiai léptékű katonai túlerővel elfojtotta a további harcot.

Az egyik csatában a kozákok a magyarok Európa szerte szabadsághősként ismert és kedvelt költőjét, Petőfi Sándort is megölték.

Szimbolikus erejű pillanat volt, bár az orosz sereg most még (akárcsak Napóleon bukása után) kitakarodott győzelme helyszínéről.

Csekély vigasz lehetett az önkényuralom éveiben az, hogy a megtorlás vezérét, Haynau tábornokot, mikor később Londonba látogatott, a helyi lakosság úgyszólván meglincselte és elűzte. Sőt még az se volt, mert a szigorúan cenzúrázott hazai sajtó miatt nem jutott el a hír a vigaszra szorulókhoz. Azt az óriási erkölcsi tőkét, amelyet a magyarok számára szabadságharcuk fölhalmozott, főképp az emigránsok élvezték, akik a lelkes fogadtatás hatására sokáig elhitették magukkal, hogy lesz még egy forduló.

Nem lett.

Telt-múlt az idő, és kiderült, hogy ez a sokat próbált, különféle európai lakosok által kitöltött identitástudat "megfontoltan" is tud reagálni. A magyarok kiegyeztek elnyomójukkal, így bár késve és különféle hátrányokkal, Európának ez az egykor bergengóc darabja is bekapcsolódott a nagy játszmába, a tizenkilencedik századi kapitalizmus diadalmas menetébe.

Ha a modernizáció fergeteges fejleményeit nézzük, nem értjük, hogy a következő század elejére hova tűnt a magyarok erkölcsi tőkéje? Ám ha a vagyonok fölhalmozásának módját és különösen a politikai tekervényeket, huzavonákat, vesszük górcső alá, tisztább lesz a kép. A magyarok a dolog természete szerint "tanítványok" lettek, ugyanúgy bántak a horvátokkal és a területükön élő más nemzetiségekkel, mint ahogy az osztrákok bántak ővelük, és féltékenyen őrizve az államjogilag dualista birodalomban elfoglalt "egyenrangú" helyzetüket, elvetették a lehetséges összefogást a csehekkel is. Az a magyarság, amely 1849-ben Európa hőse és a Nyugat eszméinek legkövetkezetesebb harcosa volt, 1914-re a nemzetiségi, önrendelkezési és egyéb szabadságjogok sárba tiprója, a korhadó Habsburg Birodalomnak valamilyen zagyva, gyanús tartozéka lett ugyanazon (hol voltak már ugyanazok!) közvélemény számára.

És belekeveredett az úgynevezett első világháborúba.

Innen kezdődik a magyarok 1956-ig tartó borzalom-sorozata. Láttuk, nem innen kezdődik, de (mivel ráadásul a vesztesek oldalán végeztek) az ekkortól megnyilvánuló következmények által válik drámaivá.

Ha egy európai ember azt a szót hallja, hogy "Trianon", legföljebb egy Párizs környéki palotára gondol, amennyiben elég tájékozott a paloták témakörében. Viszont ha egy magyar csípi el ugyanezt a szót, immár több mint nyolc évtizede összeroskad, sírva fakad, dühkitörést produkál, vagy magyarázni, érvelni kezd, ki-ki vérmérséklete szerint, mert az addigi Magyar Királyságnak nevezett terület kétharmad részét csatolták el az új, önálló országtól a fönti nevű palotában aláírt békeszerződésben, ami bizony magyart próbáló tény.

Európa egykori élharcosa, kedvence, dédelgetett bukott szabadságetalonja oda jutott, hogy az ő nagy fájdalmának jelképe más nyugatiak számára csak egy palota, vagy még az se!

Ez az, ami még magánál a békeszerződésnél is tragikusabb. Ez a szinte komikusan kegyetlen meg nem értettség Európa részéről.

Mivé váltak a magyarok választott civilizációjukban?

Mindenesetre a háború vége és a békekötés között megestek bizonyos dolgok. A magyarok "sikeres" kiegyezésüknek köszönhetően olyan jól érezték magukat a valamikori kényszerközösségben, hogy annak fölbomlásakor utolsónak, a Monarchia alapországát, Ausztriát követően nyilvánították ki önállóságukat. A magyar köztársaság elnöke egy arisztokrata, Károlyi Mihály lett, aki elhitette magával és a környezetével, hogy a háború előtti franciaországi utazásai elegendő alapot adnak arra, hogy a franciák vezette, győztes szövetséggel sikeres tárgyalásokat folytasson. Ezért a fegyverszünet után az olasz frontról intakt csapattestekben visszahúzódó magyar katonákat semmi sem állította meg a budapesti Keleti pályaudvarig. Hiába vonultak ki az erdélyi falvak, városok lakói kérve, sírva, tele élelmiszeres kosarakkal a karjukon, a magyar hadsereg semmiféle védelmi vonalat nem foglalt el, sőt a katonák és tisztjeik a fővárosba érve, sietve engedelmeskedtek a hadügyminiszter Lindner Béla parancsának: letették fegyvereiket, és hazaszéledtek.

(Egy példa a számtalan előzményből. A tizenkilencedik század utolsó évtizedeiben Erdélyben például román földhitelszövetkezetek alakultak, hogy a román paraszt földet tudjon vásárolni, viszont ha egy magyar paraszt bement egy magyar tulajdonú bankba, legjobb esetben is megmosolyogták. A magyar állam nem akarta megtartani a területét, mert úgy gondolta, hogy az övé, akármilyen paraszt lakik is rajta, és örökre az övé is marad.)

Amikor az előzetes tárgyalásokat folytató, illúziókkal teli Károlyi államelnök úr rájött, milyen határok meghúzásával kívánnak békét kötni Magyarországgal a győztesek, átadta a hatalmat egy Kun Béla nevű újságírónak és pártjának. Kun lett tehát a következő magyar vezető a gyászos huszadik századi sorban. A néphatalom és a világforradalom megszállottja volt, bevezette a proletárdiktatúrát, a tanácsi rendszert, melyhez a mintát az időközben Szovjet-Oroszországgá alakult Oroszországból vette. De nem ezért került hatalomra, hanem azért, mert a katasztrofális kényszerbéke előestéjén a hatalom senki másnak nem kellett. Volt a dolognak egy mélyebb logikája is. Ha valami, hát a radikális földosztás, a társadalmi igazságosság eszméjének ígérete impulzust adhatott a magyar férfinépnek, hogy bár egyszer már letette a fegyvert, és megszokta, hogy nem kell engedelmeskednie, még egyszer fölvegye, és megvédje hazájának határait, ha tudja.

De nem tudta. Más volt már így hadakozni, mintha fegyverben, megfelelőbb területi pozícióban maradva eleve azt üzenték volna az Antantnak, románnak és csehnek, hogy a határ ott van, ahol a hadsereg van, és ha valaki ezen változtatni akar, harcolnia kell. Világforradalom ide, proletárdiktatúra oda, szinte ugyanazok a tisztek és főtisztek vezették a magyar bakát az úgynevezett Vörös Hadsereg katonájaként, mint korábban, de ekkor már kikristályosodott az új határok terve, a döntést egy győztesnek foganatosítania kell, plusz a zsákmánytól lelkes román és cseh buzgón ontotta vérét. Ráadásul a Tanácsköztársasággá lett Magyarország nemcsak egyszerűen lázadó vesztes volt, hanem veszélyes ellenséggé vált. A tanácsi őrületet, a világforradalom vízióját épp csak az imént sikerült elhessegetni a Nyugat belsejében, és a nyugati hatalmak majd még évekig súlyos anyagi és katonai áldozatokat hoznak azért, hogy megakadályozzák (sikertelenül) a szovjetrendszer oroszországbeli megszilárdulását is.

Ezek elég közismert tények. Csak azért érdemes őket föleleveníteni, hogy egy hosszú utat végigvizsgáljunk. A Nyugatnak egy integrált darabja hogyan találja meg újra, majd hogyan veszíti el magát?

Nemtörődömség volt az, ami a magyarokon úrrá lett az első világháború előtt, alatt és után? Önhittségből, túlzott önbizalomból fakadt? Netán a széthúzás aknamunkája az oka mindennek? Miért van az, hogy 1848-ra a török hódoltság utáni romokon összegyűlt vegyes tömeg az akkor legbecsesebb, legizgatóbb európai eszmék harcosává vált, hogy szabad, független magyar nemzetté lehessen, és sokáig és jól harcolt, a következő sorsfordulóban pedig a tompaság, a közömbösség és az önsorsrontó, hisztérikus melléfogások eklatáns példáit produkálta fölváltva?

Miképp lehet egy közösség tetteiben közömbös az iránt, ami létét alapvetően érinti?

Nem, ez nem közömbösség.

Mi az oka annak, hogy míg 1848/49-ben alkalmas, sőt zseniális vezetők kerültek élre, kik vitáik, ellentéteik, sőt kettősségeik dacára is a magyarok nyugati civilizációban megcélzott helye szempontjából jól határozták meg az irányt, és maximálisra fokozták a közösség teljesítőképességét, addig az első világháború után Károlyi Mihály és Kun Béla választódott ki?

A dolog a reformkor és a kiegyezés kora közti különbségből érthető meg. A reformkorban a Magyarországon lakók megérezték és megragadták a sorsukat irányító erőket, hogy azokat kézben tartva, elfoglalják méltó helyüket a "világszabadság asztalánál", a kiegyezés gazdasági-politikai kombinációja ezzel szemben hozzászoktatta e közösséget ahhoz, hogy egyrészt gyarapodik, másrészt nem felelős a sorsát meghatározó feltételekért, tehát minden bajnak más az okozója, és oldja is meg más, a magyarnak csak tiltakoznia kell. A magyarok ekkori tudatállapotára szemléletes példaként szolgál egy apróság. Egy szép napon a magyarországi sajtót elárasztotta a fölháborító hír, miszerint Munkácsy Mihály híres magyar festőművész Párizsban osztráknak vallotta magát! Mi történt? A francia fővárosban dolgozó festőnek afférja támadt a helyi rendőrséggel, igazoltatták, és valamiképp ebből hír lett, amit átvettek a magyar lapok. De nem osztráknak vallotta magát, hanem a francia rendőrség osztrákként kezelte. Az útlevele alapján. A korabeli magyar közönség annyira nem vette tudomásul a valóságos helyzetet, hogy fölzúdulást lehetett okozni egy ilyen közléssel. Államjogi alapja volt annak, hogy az útiokmányt föllapozó párizsi rendőr, nem vesződve az abból számára ki sem olvasható részletekkel, magától értetődően osztráknak tartsa annak tulajdonosát, az olvasó mégsem ezen gondolkodott el, hanem a párduckacagányos, hazafias festmények alkotóját kárhoztatta meglepetten.

Egy beteg közösséget egyebek mellett az is jellemez, hogy sorsdöntő helyzetben milyenné tudnak válni a vezetői. Az alkalmatlan vezetők sora Kun elkergetése után folytatódott. Mert hát Tanácsköztársasága 133 nap múltán összeomlott, és nemcsak "szerecsen" katonák fehér fogsora villogott a budapesti Nagykörúton, hanem a várost a franciák vezényletével a kárpát-medencebeli rámenős rivális románok szállták meg.

Bár a címek és a külsőségek jól jellemezték a fokozódó kiüresedést, további leszakadást, a kormányzónak nevezett következő első számú magyart nem király nélküli kormányzói volta, nem kihangsúlyozott (a tenger nélkül maradt országban ironikus) ellentengernagyi rangfokozata tette a huszadik századi magyar vezető-sorozat pompás példányává, sőt, Horthy Miklós nevéhez fűződik egy sikeres konszolidáció. Akadt egy rátermett miniszterelnöke, Bethlen István, akinek a hivatali ideje alatt igaz, hogy állami közreműködéssel francia frankot hamisítottak, viszont a magyar pengő értékállónak bizonyult. Nem, azt, hogy a magyaroknak a nyugati civilizációban való süllyedése Horthy személyében is testet ölt, az bizonyítja, amit később tett. Annyira rettegett a Szovjetuniótól, hogy még akkor is elhitte a német győzelmet, amikor már nem hitte. Országának akkori állapotát tükröző vezető volt. Benne is lejátszódott az, ami a közösségét fogva tartotta. Össze nem illő dolgokat passzított össze, rögtönzött, egyik mozdulatával keresztezte a másik mozdulatával megcélzott szándékot, mint aki maga is kíváncsi az eredményre, és tulajdonképpen csodára vár, vagyis hát elhomályosítja a tudatát, mert képtelen még csak végig is gondolni azt, amit gondol, nem hogy a szerint cselekedni. Így a háborúból való kiugrási kísérlete szánalmas alibicselekvéssé silányult. Másokat föláldozott, magát viszont elmulasztotta megfelelő időben föláldozni, ami érthető, mert a beteg közösség (nem sikertelen, mert a sikertelen közösség lehet egészséges) vezetője nem képes átélni rituális szerepét, így végül hatalmát a történelmi anekdota szerint egy fürdőszobában lefirkantott aláírással át kellett adnia egy olyan személynek, akiről pontosan tudhatta, hogy az a magyarok számára egy még szörnyűbb, még nyomorúságosabb stációt fog megtestesíteni.

Majd fogta magát, és távozott. Évtizedekig emlékiratokat fabrikált Portugáliában, melyekben nyoma sincs annak, hogy akárcsak utólag is fölismerte volna, mi történt általa.

A fürdőszobai beiktatással hatalomra jutó következő illető, a nemzetvezető testvérnek nevezett Szálasi Ferenc sajátosan formálja meg szerepét. Egy közösség züllésének ezen a fokán logikus, hogy az, ami a legjobban hiányzik, megjelenik, torzan, mint amikor az ördög idéz a Szentírásból. Ő nagyon is fogékony volt a rítusra. Viselkedése, fennkölt stílusa, a nemzethez és a saját (copyright Adolf Hitler) üdvözítő tanaihoz való ragaszkodása az akasztása pillanatáig a kifogástalan hőst mintázta. Olyan volt, mint egy rablógyilkos, aki a kivégzését úgy éli meg, mint áldozathozatalt azokért, akiket így kénytelen életben hagyni.

Horthy már javában fogalmazgatta sohase létezett azonosságtudatának bizonyítékait, amikor a magyarok közösségének vezetői trónját átmeneti tengés-lengés után elfoglalta a következő személy, akinek 1948-ban, az úgynevezett "fordulat évében" minden lehetősége meg látszott lenni ahhoz, hogy ne csak teljesítse, hanem (a kor stílusában szólva) kétszáz százalékra túlteljesítse feladatát: a sorsuk fölött már rég nem rendelkező magyarokat kiszakítsa múltjukból, a nyugati civilizációból is. Sőt, hogy ezt a múltat "végképp eltörölje".

Rákosi Mátyásnak hívták, a változatosság kedvéért elsőtitkár volt a megnevezése. A Magyar Kommunista Pártban lett ő első, így (mivel egy pártra olvadt a magyar demokrácia) Magyarország új "csúcsmenedzserévé" vált.

Meglehet véletlen, de ronda férfi volt, föltűnően. Gnóm testén aránytalanul nagy, tar fejet viselt, és ez a hamisan, sunyin, kegyetlenül figyelő szemű golyó, melynek lenyomataival telerakta a falakat, a korszak emblémájaként jelenik meg az utókor számára. Tizenhat évi börtönt maga mögött tudva került az élre irányítója, a másik elsőtitkár, J. V. Sztálin jóvoltából. Urát hűségesen szolgálta, éles elméje, nagy munkabírása és az aljasság hajtóereje révén pedig a magyar elsőtitkárkodásnak speciális helyi ízt is adott. Nála föl se merültek erkölcsi kérdések. A közösség, melyben nyolc évig élet-halál ura volt, számára csupán a nemzetközi célok megvalósításának helyi bugyraként jelent meg, ahol véghez kellett vinnie bizonyos feladatokat, például megszüntette a magántulajdont, és megölt, internált, kényszermunkára ítélt nem csekély számú állampolgárt, a nyomorult, végsőkig megfélemlített, masszává lett tömeg vastapsa közepette.

De mi az, hogy elsőtitkár? Honnan jön ez a szokatlanul csengő méltóság?

S. P Huntington A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyvében a következőképpen ír Oroszországról mint az ortodox civilizáció magállamáról. "Az Oroszország és a Nyugat között kialakuló viszony harmadik szakasza a bolsevik forradalommal kezdődött, s ez jelentősen különbözött attól az ellentmondásos szakasztól, mely a korábbi két évszázadot jellemezte. Olyan politikai-gazdasági rendszer jött létre, amely Nyugaton sohase maradhatott volna fenn, mindazonáltal olyan ideológia mozgatta e rendszert, amely Nyugaton született. A szlavofilek és nyugatosok vitája arról szólt: vajon különbözhet-e Oroszország a lemaradás veszélye nélkül a Nyugattól? A kommunizmus pompás megoldást kínált e problémára, azt állítván: Oroszország alapvetően különbözik a Nyugattól, mert már messze megelőzte azt. Mégpedig úgy, hogy a világon majdan végigsöprő proletárforradalom élére áll. Oroszország így már nem az elmaradott ázsiai múltat testesítette meg, hanem a haladó szovjet jövőt."

A saját sorsukba való beleszólástól megfosztott magyaroknak ez a "haladó szovjet jövő" jelent meg elsőtitkáros fantasztikumként a háború után. Ugyanis a harmincas években Adolf Hitler a terjeszkedni akaró német tőke céljaihoz képest egy még nagyobb szabású víziót látott. Messze tekintő szemei előtt fölsejlett Európa mint különféle külső népek által "ostromlott erőd", és "megelőzésként" egy új "ezeréves birodalom" mihamarabbi megvalósítását tűzte ki célul. Ez a birodalom természetesen német vezetés alatt élt volna, és a majdan szolgáló népek az addigi történelemben játszott szerepük és a "faji kutatások" alapján már előre szigorú hierarchiába lettek sorolva. Az eltervezett rend okán a letelepedési helyük se biztos, hogy ugyanott lett volna, mint korábban, sőt voltak olyan "fajok" (zsidók, cigányok), amelyeknek sehol nem találtatott hely a megsemmisítő táborokon kívül. A "felsőrendű", "alsórendű", még alsóbb rendű, legalsóbb rendű népek képzeletbeli térképe, a grandiózus államszerkezet, a pompázatos működés olyan átlátható lett volna, mint egy kivégzőosztag napiparancsa, vagy az út az ácsolt emelvény lépcsőjétől az akasztófáig. Kétségbeejtő, de az "ezeréves birodalom" eszméje, annak ellenére, hogy ellenkezett civilizációnk alapjaival, azzal, ahogy tulajdonképpen élni szeretünk, a Nyugat tizenkilencedik századi, mindent véglegesen elrendezni akaró önhittségének, törzsi misztikummal kevert technika-bűvöletének egyik "utópisztikus" hajtása volt. Bár megvalósítása akadályokba ütközött, már maga a kísérlet is máig, sőt holnapig tartó zavarokat (pl. a holokauszt-problematika) idézett elő a Nyugat életében. És volt még egy közvetlen következménye: Hitler ellen is külső segítséget kellett hívni. Illetve nem is kellett hívni, mert a fasizmus történelmi látomásában természetes ellenség volt a szocializmus és kommunizmus világtörténelmi győzelmének letéteményese, a közben Szovjetunióvá szerveződött Szovjet-Oroszország, így a német hadsereg megtámadta azt, annál inkább is, mert a szóban forgó állam területének egy része történetesen egybeesett az "ezeréves birodalom" területével. Ugyanúgy, mint Napóleon idején, Oroszország (Szovjetunió) részt vállalt a kapitulációig tartó háborúban, csakhogy most volt egy lényeges különbség: hadserege utána nem vonult haza, hanem a füstbe ment "ezeréves birodalom" helyszínének további, általa megszállt részén is kezdte megvalósítani a huszadik század másik lázálmát.

A Hitler által nyitva hagyott kapuk mögötti Magyarország annyi viszontagság után most e lázálom kísérleti terepén belülre került. Helyzete reménytelenebb volt, mint bármikor a vizsgált időszakban. A kirabolt, gazdaságilag tönkretett, szétbombázott Trianon utáni maradékországban tengődő, pillanatnyilag közösségnek alig nevezhető embertömegre rászabadult a bizánci-ázsiai gyökerű ámítás, mely persze kellő erőszakkal párosult. Így vagy úgy a szovjet ideológia a lakosság egy részét megnyerte magának. A szipolyozó nagybirtokrendszer és a több millió koldus országában a radikális földreform vonzó jelszó tud lenni. A súlyos városi munkanélküliség és szegénység élménye után az államosítás, a kapitalizmus, egyáltalán minden magánvagyon megszüntetése úgyszintén. Többszázezer magyar zsidónak nemzeti, faji alapon a náci megsemmisítő gépezet számára való kiszolgáltatása után a nemzetfölöttiség, a világkommunizmus perspektívája biztató válasznak tűnt sokak szemében.

A kommunizmus technológiája egyszerű alapelvre épült: fogd csokorba az emberiség több ezer éves történetének beteljesületlen vágyait, és ígérd meg, hogy teljesíteni fogod! No persze csakis az ellenség szétzúzását követően.

Tehát folyt a lakosság egyes csoportjainak egymás ellen uszítása, az éppen regenerálódó korábbi civilkötelékek fölszámolása, az egyházak működését megbénították, és ott, ahol nem hatott kellőképpen az ideológia mérge, jött a börtön, a kényszermunka, a népbírósági halálos ítéletek sora. A szovjet tankokkal bebiztosított kerekfejű elsőtitkár és "világmegváltó" társai korlátlan lehetőségek birtokában látszottak lenni.

A zúgó taps nem volt teljesen hamis. Sokan azt gondolták, hogy ha már így kell élni, így is lehet, talán jobban is, mint másképp.

Mélypont volt ez a javából.

Szegény családok gyerekei özönlöttek egyetemre vágyaik korábban nem remélt megvalósulásának felemelő érzésével.

Az 1956-os magyar forradalom mégis éppen az egyetemeken kezdődött!

Bekövetkezett az, amit senki se hitt, még az sem, aki előidézte a tetteivel. A meghasonlott, önmagát elveszített, majd darabjaira szeletelt, bedarált közösség föléledt.

A magyarok megtámadták a világ legnagyobb és bizonyosan legkönyörtelenebb hadseregét, meghátrálásra késztették a "haladó szovjet jövő" helyi ágálóit, és napok alatt az 1848-as forradalom szintjére dobódtak föl a történelem hullámzásában.

Megint a világközvélemény érdeklődésének középpontjába került az, ami Magyarországon történt.

Tulajdonképpen semmi se sugallta azt, hogy a nukleáris fegyverek korában, az adott világhelyzetben fölrúgható az addigi egyensúly, és új állapot köszönthet be a magyarok számára, a forradalom szereplői mégis ezt olvasták ki az idők szavából.

Forradalom. Kimondva ez a szó sokat sejtető. Valójában sokféle forradalom volt már a világban. Ez alkalommal a fasírtból újjászületett a leölt állat.

Az eseményeket vizsgálva, azt látjuk, hogy hihetetlen intenzitással léptek kapcsolatba egymással a részek. Ezeknek a napoknak a legszembetűnőbb vonása az, ahogy aktivizálódik a közösség, ahogy összekapcsolódnak az események. Döbbenetes az az életerő, mellyel a magyarok levetik magukról a rájuk erőltetett formát. Nem vetnek le mindent, gondolkoznak, vitatkoznak. És cselekszenek. Közben védik forradalmuk "erkölcsét". Amikor éppen nem tombolnak a szovjetet kiszolgáló (általuk megölt) gyilkosok teteme fölött.

Moszkva nem hagyott időt semminek a kifejletére, ezért az 1948-ban erőszakos puccsal lezárt társadalmi, politikai utak épp csak föltárulnak újra, épp csak mind megvillantják létjogosultságukat. Sőt még egy lehetséges új keverékút is fölmerül, mely meg kívánja őrizni a szovjet korszakból azt, ami "jó volt benne".

Az 1848/49-es lobogáshoz hasonlatos életerő, küzdőképesség, regenerálódó képesség a legmélyebb züllésből, a semminél is kevesebből tör elő: ilyen a magyarok közösségének csodálatos, mert az előzményekből meg nem magyarázható újjáteremtődése! Nem egyszerűen a függetlenség kivívásáról van szó, egy elrabolt ország próbálja kiszabadítani magát. A tét egy létezéssé vált kultúra megtartása, más szóval: visszatérhet-e a közösség az ezer évvel korábban választott és már sajátjának érzett nyugati világba, vagy önmagát végképp elveszítve sodródik tovább egy másik civilizáció tehetetlen tartozékaként? Ezért szorosan összefügg a forradalom két fő jellemzője: a szereplők egymás iránti káprázatos kinyílása, vagyis az újjáéledés és az a föltűnő, elkeseredett düh, amellyel megsemmisítik a "szovjet" szimbólumait.

A történet nagy pillanata az, amikor október huszonharmadikán este Nagy Imre kiáll az Országház erkélyére, és azt kiáltja: "Elvtársak!" Ekkor még lehetségesnek tartja a szovjet világban való önkéntes részvételt is, csak az munkál benne, hogy meg kell őrizni a "vívmányokat" és ki kell küszöbölni a "hibákat". Hatalmas a fölzúdulás, nem képes folytatni a beszédét.

Még nem tudja, mi célból választódott ki újabb első számú magyarrá.

Középtermetű, majdnem alacsony. Kopaszodik, szemüveges. Valamiért joviálisnak tűnik, annak ellenére, hogy állítólag Szovjet-Oroszországban a vörösök és a fehérek háborúja idején még kivégzést is vezetett. Sztálin halálát követően Rákosi pajtás ellenében a Magyar Népköztársaság miniszterelnöke lesz, de az embléma fejű elsőtitkár ismét felülkerekedik. Miután leváltják, gyakran sétál a kislányát kézen fogva, és az utca közönsége meg a szélesebb értelemben vett közvélemény elkezdi valamilyennek látni.

Olyanná is vált. Sőt, egy idő után maga mutatja meg, hogy milyennek kell őt látni. Ráébreszti az egész feladatra a közösségét, miután a közösség megtalálta, fölébresztette, előformálta őt.

A közösség és vezetőjének összjátéka tökéletes: a bukás ellenére is teljes az 1956-os magyar forradalom.

Amikor november negyedikén hajnalban, a szovjetek csalárd színeváltozásakor elmondja rádióbeszédét ("...Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van...."), már olyan vezető, akiről sejteni lehet, hogy nem fogja átadni a hatalmat sem az irodájában, sem a fürdőszobában. Az ENSZ közbeavatkozását kéri, bejelenti Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből. Ragaszkodik a szuverenitáshoz, a nyugati civilizációban a magyarokat megillető helyet követeli. Nem is követeli, magától értetődőnek tartja. Igaz, most már csak virtuálisan járja az útját, de olyan természetességgel, mintha a kislányával sétálna az utcán. A nyugati demokráciákban megszokott vezetőként viselkedik, persze olyan helyzetben, amikor ez lehetetlen. Így válik rituálissá mindaz, amit tesz.

Megmenthetné az életét, ha okosan viselkedne, vagy kiálthatná az akasztófa alatt azt, hogy: "Éljen a szabadság!" Egyiket se csinálja, csak egyszerűen nem mond le, meggyilkoltan is miniszterelnök marad, mert annak ellenére, hogy nem szabad választás által lett az, leváltását kizárólag ilyen választások következményeként tudja elképzelni.

A történet maga a szimbólum. A magyarok sajátmagukhoz való visszatalálásának egyelőre tragikus tartalmú szimbóluma. Ha egy közösség természetes vágyát halállal büntetik, legyen örök, leválthatatlan miniszterelnökük!

Ennek a "megbízatásnak" a jelképes erejét a következő zagyva korszak elsőtitkára, a csavaros eszű Kádár János se tudja megtörni. Annyira nem, hogy maga is hozzájárul a szimbólum továbbépítéséhez: évtizedek múlva a kivégzés után jeltelenül elkapart Nagy Imre földi maradványainak újratemetésekor hal meg.