Fekete J. József
Előlegezett bizalom a gyermekirodalomnak

Ne higgyük, hogy mindent tudunk, ha a gyermekirodalomról van szó. Pusztán annál fogva, hogy már felnőttek vagyunk. Ráadásul irodalmi ismereteink se jogosítanak fel bennünket mérvadó összegzésekre, a gyermekirodalom olyan köztes műfaji fogalom, amelynek tudománya van, egyetemen tanítják, közben a feléje ható kétirányú elvárás nyomán tulajdonképpen nem is alakult ki működőképes gyermekirodalom, csupán zsenialitásból született műalkotások sora létezik, amit a gyerekek szívesen hallgatnak vagy olvasnak (bár ez a tevékenység igencsak pusztulóban), ugyanakkor a felnőttek szívesen olvastatnak velük. Amennyiben a gyermekirodalom mégis megengedi e dolgozat megírását, úgy magam is előlegezem a bizalmat a gyermekirodalomnak.

Kezdjük az alapfogalmak tisztázásával. Hiszen arra a kérdésre sincs igazi válaszunk, hogy mi az irodalom. A Magyar Értelmező Szótár a legrövidebben, a legfrappánsabban így fogalmaz: "Valamely közösség, korszak nyelvi formát öltő (írott) termékeinek összessége; ennek valamelyik sajátos része." Aztán definiálhatjuk csak egyszerűen így: Az irodalom nyelvi alkotások összessége. Ez a megközelítés közelebb áll a valósághoz, hiszen nem csak az írott, hanem a szóbeli nyelvi (folklór és egyéb) alkotásokat is irodalomként éli meg. Ezen belül, megint az alapkönyv értelmezésében a gyermekirodalom "gyermekeknek való, nekik szánt irodalom", ami ugyan kerek megfogalmazás, de a fogalom mibenlétét se elméleti, se gyakorlati szempontból nem tisztázza.

Az irodalom legáltalánosabb értelmezésben egyenlő a szó művészetével. E fogalom azonban mint a múltban, mint a jelenben más és más jelentésterületet ölel fel. A magyar "irodalom" szó feltehetően Szemere Pál alkotása, az ő javaslatára unokaöccse, Szemere Bertalan írta le először 1840-ben. Addig a magyar nyelvterületen is a literatúráról beszéltek, azt a latin szót használva, amelyet számos nemzeti nyelv is átvett. A literatúra a betűvetésre utal, ugyanis a litera betűt jelent, többes száma (litterae) azonban a római időkben is jelölhetett írott művekben való búvárkodást, irodalmi műveltséget. Az irodalom végtére nem egyszer és mindenkorra adott és meghatározó jelenség, gyűjtőnévként az emberiség, vagy az egyes nemzet fejlődésszakaszaiban más és más műveket ölelhet fel a jelentése, használati köre szűkülhetett és tágulhatott. A fogalom egész fejlődését figyelembe véve inkább szűkülésről beszélhetünk. Valamikor ugyanis minden írott műre alkalmazták, minden lejegyzett szellemi termékre a magánlevéltől a hadtudományi értekezésekig; majd a humán (a bölcsész)tudományok körét foglalta magába, tehát például a filozófiai műveket is. Még később a művészi, esztétikai igénnyel készült alkotások jelölésére szorítkozott, és ekkor jelentkezett a "szépirodalom" megkülönböztető elnevezés . Ma nagyjából ez utóbbi értelmében használjuk, de beszélünk például szakirodalomról, másodlagos irodalomról is, azaz a műalkotásokat leíró, értelmező szövegek csoportjáról. E két típus gyakran össze is ér, sőt, egymásba olvad. Újra meg újra kérdésessé válik, mennyire használhatjuk értékelő, értékválasztó kategóriaként az irodalom fogalmát: valamilyen fokon ugyanis kétségkívül irodalom az irodalom alatti, például a ponyva és a pornográfia is.

Az irodalom szónak még az irodalmi irányzatok is különböző jelentést vagy színezetet adhatnak. A szimbolisták például a költészetre esküdtek, az irodalmat a maga kevertségével alacsonyabb rendűnek látták.

Külön problémát vet fel az irodalom írásbeliségének kérdése. A szó etimológiájának és legelterjedtebb megjelenítő közegének (írás, nyomtatás) ellenére kétségtelen, hogy a folklórnak esetleg soha le nem jegyzett szövegei is hozzátartoznak az irodalomhoz.

Az irodalom fogalmának értelmezése koronként is változott. Az antikvitásban Tertullianus és Cassianus szóhasználata például szembeállítja a pogány literatúrával a keresztény scripturát. Ma három felfogás különíthető el egymástól. Az egyik kiegyenlíti az irodalom fogalmát az irodalmi termés egészével, a másik szerint az irodalom a nagy könyvekre vonatkozik, bármilyen tárgyúra, ha történelmi jelentősége van, a harmadik felfogás pedig csupán az imaginatív írásokat sorolja az irodalom fogalomkörébe. A kortárs poétikai gondolkodás az utóbbi időben hajlik egy úgynevezett világpoétika kialakítására, amelynek során megfeleléseket keres a különböző szövegek, eltérő szellemi vonulatok és egymásra nem hasonlító kultúrák interferáló beszédmódjai között. Ez a planetáris kultúra jelenségként megszámolhatatlanul sok perspektíva lehetőségét nyitja meg. Más szerzők szerint "világpoétikáról csak annyiban beszélhetünk, amilyen értelemben a világzene kifejezést használjuk. Úgy a próza-, mint a vers-szervezés sajátosságainak összehasonlítása érdekes tanulságokat hozhat; de ebből sohasem lesz egynemű normarendszer".

A francia új kritikusok irodalomfogalma (écriture) szerint mindaz irodalom, ami pontos interpretációt, elmélyült olvasást és újraolvasást kíván. Ebben a felfogásban visszatükröződik az antikvitás dulce et utile - kellemes és hasznos - programja, amely ugyancsak az elmélyülés megkövetelését tette meg az irodalmiság egyik mércéjéül. Ebbe az értelmezésbe besorolhatók a köztes műfajok is. A hétköznapi élet, a magánérintkezés írásos tevékenységével rokon, vagyis átmeneti műfajok közül a legfontosabb az alkalmi költészet, az emlékirat, a napló, a levél, a politikai-közéleti irodalom felé mutat a szónoklat, a publicisztika; a tudományos-művészi irodalom határműfaja az esszé, s mellette nem egy alműfaj található, pl. az útleírás, a tudományos-fantasztikus regény, a tanköltészet stb. Az irodalom legújabb kori fejlődése tömegessé tett olyan irodalmi termékeket is, amelyek a szépirodalom műfajaihoz kapcsolódnak, látszólag szépirodalmi jellegűek, de lényegileg nem a művészet, a művészi esztétikum, hanem a kellemesség, vagy a giccs kategóriái alá tartoznak, mint a belletrisztika, a bestseller-irodalom és a modern ponyva.

Az irodalom-fogalomnak a nyelvi meghatározottsága és imaginatív mivolta láthatóan a líra, a dráma és az epika területére szűkíti az írás- és szóbeli alkotások körét, de egyben - az esztétikai mércék szabályozatlanságából, illetve szabályozhatatlanságából eredően - ezt a kört kiterjeszti a köztes műfajokra is, amelyeket a "szépirodalmi" alkotásoktól lényegileg az éppen időszerű kánonnak való meg-, vagy meg nem felelés különböztet meg, s ami talán még nagyobb zűrt okozhat a gyermekirodalomban, mint a felnőttek szólóban.

Hiszen a gyermekirodalomról csupán annyit tudunk, hogy "gyermekeknek való, nekik szánt irodalom". Az értelmezés kettősségében rejlik a probléma gyökere, hiszen nem kötelezően fedi egymást az, ami a gyermekeknek (életkoruknak megfelelően) "való", és az, amit nekik "szántak". Az utóbbi a szerző szándékát tükrözi, az előző meghatározására pedig mindenek fölött a gyermek hivatott, született kíváncsiságával és szerzett tapasztalataira épülő ízlésével, míg ennek az igénynek a megfogalmazása a szülő, a nevelő, a pedagógus, a pszichológus közös tiszte, nem pedig az íróé. Neki teljesen más feladata van. A gyermekirodalom kérdése ebből a szemszögből tekintve még teljesen megoldatlan. A két fő kérdés, hogy mi érdekli a gyerekeket és mi az, amit helyes nekik nyújtani. Olyan gyermekirodalom, amelyet a gyerekek érdeklődéssel olvasnának, de emellett célszerű is lenne velük olvastatni, még nem alakult ki. A gyermekirodalom megközelítésében mindmáig uralkodó szemlélet, hogy a könyvek olvasása útján a gyerek tanul, vagyis ismeretek szerez arról, amiről eddig nem tudott, illetve az olvasás szocializációs célzatú tevékenység, aminek semmi köze az irodalom lényegéhez, az ilyen didaktikus szerepet vállaló művek hatása csupán az írás adta lehetőség célirányos felhasználásában merül ki, ennélfogva gyakorlati szerepet tölt be és nem lehet az esztétikai recepció tárgya.

Gyermekirodalomról, és azon belül gyermekköltészetről a műfajok közönségszociológiai szempontú felosztása értelmében beszélhetünk, és ebben az értelemben a tíz-tizenkét esztendőnél fiatalabb generációk számára publikált szépirodalmi alkotások összefoglaló elnevezéseként beszélünk róla. Fő epikus és drámai műfajai a gyermeki fantáziát megragadó meseműfajok, a gyermekmese, a meseregény és a mesejáték. Manapság egyre gyakoribb, hogy a gyermekeknek szánt történetek a gyerekek mindennapi életének történéseiből merítik témájukat. A lírai-líroepikus gyermekköltészet gyökerei a kutatók szerint a primitív költészetbe nyúlnak vissza, az olyan folklórműfajok közé, mint a bölcsődal, az altatódal, a hintáztató, a gyermekmondóka, a játékdalok, a kiszámolók, a verses találóskérdések, a dúdolók, a csiklandozó, tapsoltató játékok, az ujjkiolvasó, a lovagoltató, a táncoltató. A műköltészetben periférikus műfajnak számít, noha a teoretikusok szerint művészi értéke nem kötelezően tér el jelentősebben a felnőtteknek szánt versekétől, csupán szókincse, dallamos formája alkalmazkodott az életkori sajátosságokhoz.

Lehetséges, hogy át kell értékelnünk ismereteinket a gyermek-irodalomról, de soha nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a téma definíciója egyfelől elvárást, másfelől pedig szándékot fogalmaz meg, és e kettő csupán kivételes remekműveknél találkozik. Attól ugyanis aligha lesz egy költemény gyermekvers, hogy a sorok lejtésével keveset törődő képekben megjelenik egy kisfiú, a természetet benépesítő parányi élőlények sora, vagy hogy bizonyos fogalmak megnevezése kicsinyítő képzős, becéző formában fordul elő benne. Ettől még lehet jó vers, jó költemény, de nem kötelezően gyermekvers. Ahhoz ugyanis valami más kell. Például az, hogy a költő eldöntse, hogy melyik korosztályt kívánja megszólítani művével. Másképpen él át ugyanis egy formába öntött, mondanivalót hordozó hangsort egy két esztendős, és másképpen egy tíz éves gyerek. Azután valami módon közelivé, kedvessé kell tenni a fiatal hallgató, majd olvasó számára a versbeli közlést, mondjuk például a gyermek játékösztönének a megcélozásával. A versnek ehhez ideális eszközei vannak: a rím, az ütem, vagy éppen az időmérték - csak élni kell velük. A gyermekköltészetnek nem rejtett célja a gyermek személyiségének fejlesztése, világképének alakítása, ezért egyszerűsített erkölcsi képet kell elébe tárni, amelyben egyértelmű, hogy mi a rossz és mi a jó. Nem utolsósorban pedig a gyermek esztétikai érzékének formálása, a művészetekhez és a világnak a művészetekben megfogalmazott értelmezéséhez való viszonyának kialakítása is részben a gyermekköltészet feladata. Nem mindegy tehát, hogy milyen verseket adunk a gyerekek kezébe. Szerencsére a gyermekekben él egy természetes, velük született ösztön, ami alapján kiszűrik, hogy melyik irodalmi alkotás képes megszólítani őket, kommunikálni velük. A gyermekirodalomnak a művészet eszközeivel kell megfogalmaznia az egyszerűsített morális konstellációt, nem pedig normaként, nómenklatúraként megszabni a jó és a rossz viszonyát. A költészetnek életet kell teremtenie a művészetből, nem pedig fordítva, művészetet az életből. A műalkotás építménye azonmód összeomlik, amint kiderül a turpisság, hogy a szerző más szabályrendszerre építkezett benne, mint ami az életben is működőképes.

A gyermekversek esetében nagyon fontos, hogy a költemény teljes valóságértékkel bírjon, tehát tartalmi és formai hitelességének együttesével betöltse funkcióját: elfogadtassa és megszerettesse az irodalmat, lombosítsa a gyermek esztétikai érzékét és végső soron formálja világképét, ráépítvén a gyermek érzelmi-értelmi fogékonyságára. Óvatosnak kell lennünk a válogatásnál, hogy milyen verset kínálunk a gyermeknek, hiszen a költészeti műalkotás megfoghatatlan impulzusokat közvetít tudatunknak, de talán a tudatalattink irányába is. "Minden új vers, minden új költői eredmény megismerése egyéniségformáló hatással van ránk, ami azt jelenti, hogy ez a tudatunkban immanensen létező fogalom, ha csak hajszálnyira is, minden új (valóban új) vers megismerésekor módosul, átalakul, megváltozik."

A vers és a mese a gyerekekkel való játékos beszédkapcsolatok egyik formája már a csecsemőkortól, a ringatás mellett elmondott mondókától kezdve, majd a bölcsődés korosztály esetében a beszéd, a tanulás, a tanítás, a szórakoztatás, a kellemes időtöltés együttes élményét jelenti. "A mesében minden megvalósulhat - írja Ferencsik Józsefné - a legkisebb, aki mindig a legjobb- győzedelmeskedik. Az állandó nyelvi fordulatok megkönnyítik a figyelést, amellett előre jelzik, hogy mi fog következni. A főhőssel való azonosulás révén fejlődik a gyermek empátiája. A mesék kitartásra buzdítanak, a jó elnyeri méltó jutalmát - optimizmusra nevel. Az emberi kapcsolatok a mindennapi élet jelenségei között egyre jobban eligazodó kisgyermek valószínűleg egyre nyitottabb, egyre derűlátóbb személyiséggé válik." Ugyanakkor a gyermekirodalomnak kiemelt szerepe van a gyermek szocializációja során, midőn a beszéd a gyermek önkifejezésének, gondolkodásának, a környezetével való kapcsolatának az eszközévé válik: "A mesehallgatás során a gyermek megtanulja a folyamatos, összefüggő beszéd megértését, elsajátítja az elbeszélések megfogalmazásához szükséges nyelvi struktúrákat és relációkat. A vers pedig érdekes, ritmikus hangzása, a mozgásélménnyel összekapcsolódó hangulat, érzelem miatt vonzó." Az olvasni még nem tudó, de a képeskönyveket már ismerő gyerekek számára maga a beszélő, mesélő, cselekvő - hiszen a játék mint analógia nem csupán a gyermekirodalom, hanem általában a művészet befogadása kapcsán is működtethető - ember az érdekes, aki az anyanyelv szavaival, dallamával, észjárásával közvetít valami elképzelhetően fontosat a világról, és ez a mese tudatosítja az ember helyét e világban, lett légyen szó kitalált, vagy a mindennapi életből vett történetről, beszámol az emberi érzésekről és indulatokról, az egymáshoz fűződő erkölcsi viszonyokról. Dulce et utile: kellemes és hasznos.

A fikció és a realitás közötti komplex kapcsolat útján a gyermekirodalomban felvetődő, a gyermekvilág és felnőttvilág közti átjárhatóság problematikáját az utóbbi időben főként angol nyelvterületen vizsgálják intenzíven, ott is, amióta a kutatás tudatosította, hogy a gyermekirodalom nem szakítható el a gyökereitől, vagy nem vadhajtása az irodalomnak, hanem szerves része. A felnőttek és a gyermekek világa közötti viszonyrendszer távolról se egyértelmű és nem írható le pozitív és negatív kategóriákkal. Ennek közelebbi megértéséhez el kell végezni az olvasás tipologizálását aszerint, hogy miként olvas a gyerek gyermekirodalmat, miként olvas a felnőtt gyermekirodalmat és miként olvas a felnőtt felnőttnek szóló műveket. A gyermekirodalom ugyanis a leggyakoribb esetben "kétfedelű" történetek sora, amelyek mondataiból az életkori felfogóképességnek megfelelően a gyermek ezt, a felnőtt meg azt olvassa ki. Természetesen a kutatás - a gyermekirodalom sajátosságai révén - külön foglalkozik például az illusztrációk, valamint képek és az irodalmi szövegek közötti összefüggések feltárásával - nem véletlen, hogy a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsának (International Board on Books of the Young, vagyis IBBY) magyar szekciója a könyvhét környékén a gyermekkönyvek között a prózai, költészeti, ismeretterjesztő kategória mellett az illusztráció kategóriájában is díjat oszt; aztán a gyermekköltészet sajátosságainak megismerését sem a narratív struktúrák felől közelíti meg.

A magyar gyermekirodalom fejlődését paradox módon és sok keserűséggel az ötvenes évek pártdiktatúrája lombosította ki, míg a rendszerváltás, a demokratizálódás kirántotta alóla a talajt. Az ötvenes években ugyanis a hatalom a legjelesebb és legtehetségesebb szerzőket a tevékenységi területük perifériájára száműzte, a szemében huszadrangúnak tűnő feladatok ellátását tette csupán lehetővé számukra. Ilyen volt a fordítás és a gyermekirodalom, és ez a kényszerpályára kerültek munkája nyomán a kor magyar irodalmának legfontosabb munkáit adta. Ekkor, és se előtte, se utána nem írt gyermekverset Weöres Sándor, akit ma a gyermekköltészet példaadójaként tanítanak. Ekkor fordította Szentkuthy Miklós a felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt szóló Swift-regényt, de ennek "köszönhetően" olvashatnak a gyerekek Zelk Zoltán-műveket és Mészöly Miklós-regényeket. Az előbbiek minőségelvű példáján nevelődött a következő nemzedék, Csukás István, Lázár Ervin, Janikovszky Éva, amelynek képviselői már nem kényszerből írtak gyermekkönyveket. Az ő pályájuk belefutott a rendszerváltásba, ami óriási fordulatot hozott a gyermekirodalom terén. Békés Pál, az IBBY magyar szekciójának elnöke egy interjúban így foglalta össze az előállt helyzetet: "A korábban központilag támogatott ifjúsági és gyermekirodalom állami támogatása megszűnt, az évtizedeken keresztül fantasztikus munkát végző Móra Könyvkiadó összeomlott, a könyvkiadás kavalkádjában rádöbbentek a kalózkiadók, az újfajta, könyvkiadással is foglalkozó cégek, hogy ez a leggyorsabban, legkönnyebb nyereséget hozó terep. Hihetetlenül minőség alatti, félanalfabétáknak szóló és félanalfabétizmust generáló, a helyesírási hibáktól hemzsegő, gusztustalan illusztrációféleségekkel, krikszkrakszokkal teli leporellók és könyvecskék halmaza áll rendelkezésre. A kiadványok számát tekintve hatalmas föllendülés következett be, de akár alacsony minőségi mércével tekintve is katasztrofális a zuhanás. Van persze minőségi gyermekkönyvkiadás is, de képviselői elmondják, hogy ha a boltban kitesznek ötöt az újabb köteteikből és abból egy hét alatt csak egy fogy el, máris visszaküldik, hogy nincs iránta kereslet. A szemétből bármennyit tesznek ki, az garantáltan elmegy." Az előállt helyzet csupán tetőzi a gyermekirodalomnak a magyar irodalmon belüli egyébkénti alulrecipiáltságát. A gyermekirodalomról szóló párbeszédben ugyanis elvétve vesznek részt írók, irodalmárok, kritikusok, irodalomtörténészek és irodalomtudósok, és ez az érdektelenség marginális területre sodorja a gyermekirodalmat, amivel igazából csupán a pedagógusok foglalkoznak. Ebből pedig egyenesen következik, hogy a gyermekeknek szóló, illetve nekik szánt irodalomról nem mint irodalmi jelenségről gondolkodnak, hanem didaktikus tartalmak élvezhető formában való előadásaként értelmezik. A tanító, okító, nevelő tartalmak, az erkölcsi példabeszéd szólamszerűsége megülik a szépirodalmi szöveget, és öngerjesztő módon előre is hatnak: a didaktikus tartalmak nem csupán a már elkészült alkotások mércéjévé lesznek, hanem előrefele, a születendő művek irányában is elvárásként hatnak. Ennek a hatásnak a következtében keletkezik a satnya művek tömkelege, és miként már jeleztem, inkább véletlenszerűen egy-egy remekmű, amit gyermek és felnőtt egyaránt empátiával fogad. A gyermekirodalom szakmai recepciójának hiánya elváráshorizontot teremt, és generálja az alacsony színvonalú művek születését. Nem azon kell hát sopánkodni, hogy micsoda provincializmus hatalmasodott el az irodalomban, és azon belül a gyermekirodalomban, hanem meg kell teremteni a születő művek esztétikai recepcióját, szakmai kritikáját. Talán ennek a felismerése formálhatta Németh László gondolatát arról, hogy gyermekirodalomra tulajdonképpen nincsen is szükség, ugyanis a "felnőtt" világirodalomban minden korosztály számára megtalálható a minőségi olvasmány. És ez a minőségelvű elképzelés működik is, amennyiben például József Attila, Krúdy Gyula, Móra Ferenc, Balázs Béla, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Mándy Iván, Fekete István, Tersánszky Józsi Jenő, Kányádi Sándor, Csukás István, Lázár Ervin stb. munkáira gondolunk.

A vajdasági magyar gyermekirodalom kezdetét Bori Imre ötven évvel ezelőttre, 1953-ra teszi irodalomtörténetében, noha előzményeit már a harmincas években felfedezi, a nemesmiliticsi Arányi Jenő A szentendrei bíró című regényében (1934), illetve Gergely Boriska Nagyokról - kicsinyeknek című kultúrhistóriai gyűjteményében (1933). Mindkét, előzményként említett mű az új körülmények közepette a nemzetek együttélésének obligát optimizmusát fogalmazza meg: a regény a magyarok és a szerbek Mátyás idejébeni török elleni harcát teszi meg témájául, míg Gergely Boriska magyar és szerb írókról, tudósokról, művészekről mesél. Persze a harmincas és az ötvenes évek között is voltak kezdeményező szándékú gyermekírók, akik napilapokban indítottak gyermekmellékleteket, sőt egy időben Becskereken külön lap is indult a célközönségnek: az Ifjúság és a Gyermekvilág. Az 1953-as kezdetet az irodalomtörténet-írás Herceg János Vas Ferkó, a vitéz kovács című történelmi meséjében, Thurzó Lajos Tavasz Jánoska elindul című verses történetében, illetve Debreczeni József Az első félidő című ifjúsági regényében jegyzi. Az ötvenes évek termését jelzi Sebestyén Mátyás Zimi-zumi bál című verses meséje (1956), Kovács Sztríkó Zoltán Nikola Tesláról írt életrajzi regénye (1956), illetve Fizi Karcsi kalandjai című könyve (1959) és Major Nándor Krumplilovacskák című meséje. Az 1960-as, 1970-es esztendők a vajdasági gyermekirodalom kilombosodását hozták. A sort Sulhóf József Csöpi című könyve kezdte 1960-ben, majd következett Németh István Lepkelánca, és egy sor szerző, akik egyéb szépirodalmi ténykedésük mellett gyermekirodalmat is írtak: Urbán János, Deák Ferenc, Brasnyó István, Burány Nándor, Pintér Lajos, Gion Nándor, Domonkos István, Fehér Kálmán, Tolnai Ottó, Bogdánfi Sándor, Fehér Ferenc. Mirnics Zsuzsa kimondottan gyermekírónak számít, B. Foky István a vidékünk történelmi múltjának egy-egy eseményét írta meg ifjúsági regényeiben, Beder István fantasztikus regényt írt, de a gyermek-epika szerzői között találjuk Burkus Valériát, Jódal Rózsát, a középnemzedékből Kontra Ferencet.

A gyermekköltészet hazai tárházából Bori Imre irodalomtörténete Fehér Ferencet (Szeptemberi útravaló, 1968), Brasnyó Istvánt (Égi laboda, 1971), Jung Károlyt (Bájoló, 1974), Domonkos Istvánt (Tessék engem megdicsérni, 1976), Szűcs Imrét, Böndör Pált, Túri Gábort, Tari Istvánt, Takács Ilonát, Szabó Palócz Attilát, Bogdán Józsefet és Cs. Simon Istvánt emeli ki, amelyek közül a magyarországi recepció is kiterjed Fehérre, Brasnyóra, Jungra, Szűcsre, Domonkosra, Tolnaira és Túrira, bár néhol úgy tapasztalom, inkább az irodalomtörténetből, mint a valós művekből szerzett információkat dolgoz fel ez a recepció. Gerold László Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon (1918 - 2000) című műve nem tartalmaz se gyermek-, se ifjúsági irodalom szócikket, ellenben a szerzők művei esetében feltünteti, ha azok gyermekekhez vagy az ifjúsághoz szólnak, ami alapján talán elkészíthető lenne a vajdasági magyar gyermekirodalom bibliográfiája, vagy annak biztos kapaszkodókat adó gerince. Szőke Anna 2002-ben megjelent Volt egy pajta című kötete huszonnégy vajdasági szerző munkáját tartja pedagógiailag feldolgozhatónak, köztük olyanokét, akikről fentebb még nem történt említés, Fülöp Gáborét, Podolszki Józsefét, Utasi Máriáét, Pap Józsefét. Ez a kötet is azt mutatja, hogy "a gyermekirodalom - egyrészt a fogalom extenziójának tisztázatlansága miatt, másrészt a minőségi paraméterek feltételezett hiánya miatt - elsősorban a pedagógusok kutatási területévé vált". Párját ritkító vállalkozásként jelentette meg 1981-ben a Forum Könyvkiadó A magyar gyermekirodalom élő fája című több mint félezer oldalas antológiáját Kaszás József válogatásában, előszavával és jegyzeteivel. A gazdag jegyzetanyaggal ellátott kötetben szereplő, gyermekeknek szánt szövegek szerzői: Ács Károly, Brasnyó István, Csanda Imre, Csoóri Sándor, Csorba Béla, Csukás István, Deák Ferenc, Dénes György, Domonkos István, Eörsi István, Fehér Ferenc, Fehér Kálmán, Fülöp Gábor, Gál László, Herceg János, Illyés Gyula, József Attila, Jung Károly, Kassák Lajos, Kányádi Sándor, Kiss Anna, Kiss Benedek, Kormos István, Laták István, Mészöly Miklós, Móricz Zsigmond, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes, Németh István, Osvát Erzsébet, Pap József, Petőfi Sándor, Pilinszky János, Radnóti Miklós, Szabó Lorinc, Szilágyi Domokos, Szűcs Imre, Tamás Mária, Tamkó Sirató Károly, Tandori Dezső, Thurzó Lajos, Tolnai Ottó, Tóth Elemér, Túri Gábor, Urbán János, Utasi Mária, Weöres Sándor, Zelk Zoltán.

Nem szabad figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a gyermekirodalom kérdésének és az olvasóvá nevelés kérdésének az egy kalap alatt történő tárgyalása nem vezethet célra, az egyik ugyanis irodalomelméleti kérdés (kellene, hogy legyen), a másik pedig a pedagógia tárgykörébe tartozó módszertani eljárás. Ahogy a gyermeknevelés nem igazán irodalmi téma, úgy a gyermeknevelésnek sem kötelező témája a szépirodalom, az írott szöveget inkább eszközül használja, nem pedig az olvasás örömszerző hatását és esztétikai élvezetét kívánja feltárni, ezért nem is lehet tárgya az irodalomról szóló diskurzusnak. Nem hagyható azonban figyelmen kívül a már az antikvitásban felfedezett "kellemes és hasznos" kölcsönhatásának a működése a gyermekirodalmon belül. A gyerekek az új ismeretek iránti fogékonyságuk folytán az olvasmányokból mindig tanulnak valamit, ami hozzákristályosodik világképükhöz. Harry Potter hatására például latint tanulnak a gyerekek.

A gyermekirodalom jelenleg külön úton halad: az érdeklődés- és ízlésformálás gurujai ezen a téren is megteremtették az etalonokat, amit kötelező érvénnyel hirdetnek világszerte, aminek egyetlen hibája, hogy kizárólagosságot teremt. Egy internetes közlés szerint az orosz gyerekek Münchausen báró kalandjaiért lelkesednek leginkább, a kiadó hozzáférhető áron és nagy példányszámban is kínálja a mesekönyvet. A világ minden más táján - ezen írás megjelenésének idejében persze már Oroszországban is - Harry Potter a menő. Természetesen inkább filmen, mint vaskos kötetekben, mert a jelen egyszemű villanypásztoron, vagyis televízión nevelkedett gyermeke inkább néz, mint olvas. S most jön a sokat számára megborzongtató megállapítás: inkább olvasna bármit. Steven King, az egyik legnépszerűbb, felnőtteknek és gyerekeknek is író szerző a könyveinek az amerikai középiskolai könyvtárakban való betiltásával kapcsolatosan úgy nyilatkozott, hogy szellemi vakság tiltani valami olvasásától a fiatalkorút, akinek természetes ösztöne, hogy úgyse olvassa el azt, ami nem érdekli. Olvasson csak mindent, képregényt, szextankönyvet vagy akár Stephen King regényeit, csak olvasson. Különben az olvasás ugyanolyan ritka kiváltságok egyikévé korcsosul, mint amilyen volt a kora középkor elején. Ezt már én tettem hozzá a nyilatkozathoz.

Az pedig, hogy Harry Potter folytatásos története immár százmillió feletti példányszámban kelt el és a világ harmadik legolvasottabb könyvének számít, nem (csupán) a reklám és a megfilmesítés eredménye, hanem annak a bizonyítása, hogy a gyermek, a célcsoportban megnevezett 10 - 12 esztendő körüli korú már nem abban a világban él, amiben Mark Twain, Milne hősei, vagy amelyekről egy akár húsz évvel ezelőtt összeállított költészeti antológia beszél. Maradandó értékek ezek természetesen mind, de egyre inkább a felnőtt(é vált) olvasó számára, aki gyermekkorában a művek születésétől távoli időből szemlélve anakronisztikus világról szereznek tudást, míg felnőttkorukban a már megszerzett tudás fényében értelmezhetővé válnak számára a művek. A nép- és műmesék sora bizonyítja, hogy a gyermek- és ifjú képzeletvilága a fantázia, a varázslatos, a mágikus, az egyszerűen szólva elérhetetlen irányába nyitott, ezért is népszerűek mindmáig a tündérmesék, illetve a fantasztikus elemekkel átszőtt történetek. Harry Pottert azonban nem csupán a varázslótanonc története avatta a legolvasottabb könyvek egyikének hősévé, hanem az, hogy a szerző felismerte, mesterségbeli váltásra van szükség az ifjú olvasó érdeklődésének megszerzése érdekében. A gyermek változatosságra, történetekre, eseményekre várnak, és ezt adta meg nekik sajátos regénytechnikájában a szerző, aki ráérzett, hogy a meseregényből, a fantasy- vagy rémtörténetből, kalandkönyvből megalkossa századunk vezető gyermekirodalmi műfaját, a gyermekakciókönyvet: "A sikerhez természetesen nem csak a könnyen olvasható, fordulatokban gazdag, humorral finoman ízesített történet, a szimpatikus foszereplők és a végletekig izgalmas meseszövés járult hozzá: elemzők szerint ugyan semmi új nincs a varázslótanuló történetében, azonban a filmekbol, videóklipekből ismert vágási technika alkalmazása folytán mégis páratlan siker lett a regényciklus. A Potter-kutatók (már ilyenek is vannak) szerint J.K. Rowling írónő tisztában van azzal, hogy a legsikeresebb rajzfilmekben átlag hat-hét másodpercenként következik be egy-egy új fordulat, így aztán a legváratlanabb pillanatokban csavarint egyet a történeten. Minden oldalon történik valami izgalmas, szokatlan, arra sincs különösebb szükség, hogy az új fordulat jottányival is előbbre vigye a cselekményt, a váltás, a snitt a lényeg. Kellett persze egy ötlet, az enigmatikus óangol mondavilágból bőségesen merítő szörnyek és varázslók világa, a pozitív és negatív szereplők pontos jellemábrázolása, a könnyen megszerethető karakterek, az irreális, meseszerű világ és a 21. század angol valóságának keveréke" - észrevételezi pontos érzékkel valaki az Interneten.

Tény, hogy a gyermekirodalomban is számolni kell az olvasói ízlés változásával, nem hagyható figyelmen kívül, hogy a gyermekkorukat ma élők nem csupán a mesékből, gyermekversekből, történelmi elbeszélésekből szereznek értesüléseket a világról, és hogy a lassan hömpölygő, a kibontakozást késleltető epikum helyett a dinamikus, gyakori váltásokkal és "vágásokkal" felgyorsított, zanzásított, rövid történetek kötik le inkább a figyelmüket. Ezzel kapcsolatosan nem arra kell törekedni, hogy a gyermeket visszaneveljük a tizenkilencedik században kialakult normák - gyermekirodalmi kánon - élvezetéhez, hanem ettől sokkal összetettebb a feladat: a mai gyermekízlésnek megfelelő irodalmat írni.