June
Suttogások

.újra hallom őket. Hangok. Nem hagynak nyugton. Beszélnek hozzám. Az őrületbe akarnak kergetni. De nem fog sikerülni, mert erős vagyok. Nem hagyom magam legyőzni. Nem fogok MEG-BO-LON-DUL-NI.

És újra csak hitegetem magam. Már késő. De mire? Mindenre. vége.

Befejeződött, mielőtt még elkezdődött volna.

Az életem!? Romokban hever. Az álmaim!? Darabjaikra hullottak. A remény: távoli fogalom. Már rég elhagyott.

.itthagyott mindenki. Magam vagyok. és félek. A gyilkos szó: EGYEDÜLLÉT.

De a suttogások ittvannak velem. Ők nem hagynak el. Mindig velem lesznek.

Csak képmása vagyok régi önmagamnak. Vágyom a halálra, megtagadva ezzel emberi valómat.

.pedig azt mondták minhden rendben lesz. De hazudtak. Ezt mondják a hangok is. Mindenki hazudott. a szemembe.

Ordítani akarok! Csak rekedt zokogás tör fel belőlem. Szétfolynak a képek. Már nem látom tisztán a dolgokat. Hányingerem van. Az emberektől, a világtól.

Görcsbe ránt a fájdalom. Moccanni sem tudok. Pedig kellene. Menni valahová, tenni valamit, alkotni. De mit? Valami maradandót.

Üres vagyok. Már a fájdalomnak sincs helye bennem. Nem tudok É-REZ-NI. Minden olyan egyforma. Egyformán változnak a dolgok. Minden együtt romlik. Én is romlok.

Később megnyugszom. Meddig lesz ez így? Nem sokáig. Egyik végletből a másikba esem. Nem lehet így élni. Már én is csak suttogok. Nincs aki meghallja, amit mondok. Senki nem figyel. Senkit nem érdekel. milyen kŕr. Sajnálhatják. Nem tudják miről maradnak le. Nem is érdekli őket. Ez az igazság.

Azt hittem erős tudok maradni mindennek ellenére. De nem így lett! Egyre gyengülök. Elhagy az erőm. Már nem várok semmit a világtól, ahogy a világ sem vár semmit tőlem. Nincs értelme a létnek. A létnek, amely pokolian fáj.

Nem bírom tovább elviselni a suttogásokat. Szorítanak belülről az elfojtott érzelmek. A bőröm alatt érzem egy ismeretlen erő ténykedéseit, amely átformál.

Próbálom bizonygatni magamnak és mŕsoknak, hogy nem őrültem meg. A pofámba röhögnek és felszólítanak, hogy ne hazudjak. A hangok azt mondják, hogy köpjek a szemük közé. Lehet, hogy egyszer megteszem. Ha majd nagyon bátor leszek.

Összedőlt kártyavár vagyok, széttaposott gyümölcs, megőrölt kŕvé, ledarált hús.

RET-TE-GEK. De közben egyre bizonygatom, hogy minden rendben van. Hogy semmi sem változott meg. Pedig minden más lett mióta itthagytak.

Miért tették ezt? Csak találgathatok. A fejemben egy gondolat motoszkál. Próbál felszínre törni. Aztán elsüllyed, majd újra prňbálkozik.

Az ördögi körből nincs menekvés. A halál az egyetlen kiút, és egyébként is vágyom rá.

Talán ezért nem jön. Amire vágyunk az soha nem jön el.

Palics, 2001.06.03.