Krasztev Péter
A Duna: centrumból a perifériába?
Modernitások összecsapása

Nemrég Belgrádban felkeresett egy dán tanácsadó cég munkatársa, és arról faggatott, ki és hogyan próbál lendíteni a szerb-montenegrói civil társadalom fejlődésén, melyik szervezet mennyit és hogyan adományoz a helyi közösségek felvirágoztatására. Amikor a beszélgetés végén megkérdeztem tőle, tulajdonképpen mit keres ő itt, elmosolyodott, és látható meggyőződéssel azt válaszolta: "Szeretném, ha ezek az emberek boldogok lennének."

Ez a találkozás, valamit a szimbolikus földrajznak nevezett, viszonylag új tudományág ihlette azt a metaforát, melyet a továbbiakban igyekszem kibontani.

A szimbolikus földrajz, nagyon leegyszerűsítve, abból indul ki, hogy az ember által lakott térnek létezik egy képzeletbeli felosztása is. Ez koronként változik, és bizonyos tulajdonságokkal ruházza fel az egyes fölrajzi egységeket, illetve ezek lakóit. Ezek a konstrukciók elsősorban azt a célt szolgálják, hogy kitalálóik könnyebben tudják meghatározni önmagukat az által, hogy saját előnytelen tulajdonságaikat kivetítik a másik területen élőkre. Ennek a tudományágnak az egyik úttörője, a néhai Edward Said egészen odáig megy el, hogy az Orientet, azaz a közel- és közép-keletet szinte teljes egészében a nyugat-európai gondolkodás konstruálta olyanná, amilyennek ismerjük.

A műfaj másik klasszikusa, Lerry Wolff Kelet-Európa feltalálása (Inventing Eastern Europe) című, kiváló könyvében feltűnik, hogy a szerző Dunát kimondatlanul egyfajta választóvonalnak képzelték a "központ" és a "periféria" (vadak és civilizáltak, fejlettek és elmaradottak, műveltek és faragatlanok stb.) között. Wolff szerit a Felvilágosodás előtt az elhatárolódás Észak-dél irányú volt, a francia forradalom után viszont a Kelet és Nyugat közötti törésvonalat hangsúlyozzák a megfigyelők. Míg tehát az ókorban, középkorban, majd a reneszánszban - durván fogalmazva - a Duna felső folyása, illetve annak meghosszabbított vonala választotta el a "művelt világot" a "barbároktól", a Felvilágosodás után a folyó alsó folyását (illetve annak meghosszabbítását) értelmezték saját "kultúrkörük" határaként.

A tengely száznyolcvan fokos elfordulása egybeesett a modernkor, a modern gondolkodás hajnalával. Ezt a korszakot, és általában a modernséget sokan próbálták meghatározni: Jürgen Habermas és Paul de Man nyomdokaiban járva úgy lehetne talán a legegyszerűbben megfogalmazni, hogy a modernség a jövő felé nyitott, azaz a saját korát úgy tekinti, mint a jövő kezdetét. A jövő viszont többé nincs a Teremtő kezében, mint a régi világban hitték, hanem az ember maga tervezi és valósítja meg, azaz a boldogság (a megváltás) egyfajta "társadalmi projektumként" jelenik meg. Ez a projektum gyakorlatilag univerzális, bárhol és bármikor végrehajtható, tehát exportálható, a siker kizárólag a következetes kivitelezésen múlik. Ez a szemlélet indította például Rousseau-t arra, hogy alkotmánytervezetet írjon a korzikaiaknak és a lengyeleknek, s azt tanácsolja nekik, vezessék be a nemzeti intézményeket, s ez automatikusan kialakítja a "nemzeti karaktert" és "géniuszt", majd ebből nő ki a korszerű nemzetállam (akárcsak Franciaország, gondolhatta hozzá a filozófus).

Bármilyen különösen is hangzik, de ez a naiv modernizáló lendület túlélte a századokat, s lényegében ez hatja át az Európai Unió fejlesztési elképzeléseit: a felvételükre váró országoknak elég bevezetniük a már működő intézményeket, elfogadni a biztonságot nyújtó törvényeket, s egy csapásra virágzó demokráciákká vedlenek.

Előre szeretném bocsátani, hogy nem vagyok euroszkeptikus. Nem a nemzetállamok feletti Európai Unió elképzelését látom problémásnak. Meggyőződésem, hogy a nemzetállamok ideje előbb vagy utóbb lejár, mindennek örülni lehet, ami ebbe az irányba visz. Csakhogy az EU mögötte álló koncepció felett is eljárt az idő. Az "egyenes vonalú modernizáció" elképzelése a XIX. század eleje óta dominálta a társadalomtudományokat: a szociáldarvinisták, evolucionisták, Marx, Durkheim, sőt Max Weber is egyetlen központból kiindulva képzelték el a modernizációt, s ezt a szemléletet fogalmazta újra Anthony Giddins, akiknek a követői és tanítványai közül kerültek ki az egyesült Európa fő ideológusai (Giddins egyébként Blaire személyes tanácsadója társadalmi kérdésekben). Giddins egyik alapvető művében, a Modernitás következményeiben (The Consequences of Modernity) olyan természetességgel beszél arról, hogy a modernizáció (nyugat) európai középpontból kiindulva terjeszkedik a világ többi tája felé, mintha csak a Duna folyásirányáról beszélne.

Mi áll ezzel szemben?

Elméleti szinten mindazok, akik tagadják a Felvilágosodás gondolatvilágának legitimitását, s valamiféle megrendíthetetlen metafizikát sejtenek minden nemzeti és vallási hagyomány mögött. Ilyen például Stjepan Mestrovic (The Balkanisation of the West) című könyvében, de ide sorolható Samuel Huntington is, aki a Civilizációk összeütközésében azt a gondolatot fejtegeti, hogy vannak kultúrák, melyek egyszerűen nem kompatibilisek a nyugati világ értékrendjével, s ezért jobb távol tartani őket magunktól. Ezt a gondolatmenetet nevezik esszencialistáknak, s lényege úgy foglalható össze, hogy minden külső beavatkozás csakis súlyos károkat okozhat egy-egy közösség életében, ezért jobb mindenkit hagyni, hogy járja a saját útját. Az elképzelésnek számos híve akad térségünk művészei (Kusturica, hogy csak a legismertebbet említsem), valamint a politikusok között. Az esszencializmus politikai megfelelője a rezervátumszemlélet, mely éppen a nemzeti/vallási sajátosságokra hivatkozva utasít el minden olyan támogató beavatkozást, melyért cserébe a nyugati etikai és politikai értékek bevezetését kérik. Erre volt szélsőséges példa a Milosevics rezsim Jugoszláviában, a jelenlegi Belarusz, de bizonyos értelemben Orosz állameszme is ezt a szemléletet tükrözi. Az efféle "magányos hős" póz, mint ezt saját bőrünkön tapasztaltuk, rendszerint alantas politikai-kiskirály ambíciókat rejt: egy zárt rendszerben minden gaztett büntetlen maradhat, mert a saját maga fabrikálta abszurd törvények szerint működik.

Mindkét szemléletnek, bármennyire is eltérőek, van egy közös hibája: egyszerűen kihagyja a számításból, hogy minden, amit társadalmi jelenségnek vagy ténynek tekinthetünk különböző folyamatok kölcsönhatásából jött létre. Azaz legalább annyira abszurd egy fiktív "néplélekből" levezetni egy (nemzet)állam házi készítésű intézményrendszerét, esetleg jogrendjét, mint amennyire képtelenség minden előzmény és előkészítés nélkül intézményeket és törvényeket kívülről inplantálni egy olyan helyre, ahol ezek nem maguktól fejlődtek ki.

A látszólagos zsákutcából Smuel Eisenstadt és munkatársai találták meg a kivezető utat, sajnos csak a 1990 évek legvégén. Eisenstadt "sokféle", "sokirányú" modernitásnak (multiple modernities) nevezte el a koncepciót, mely térben is és időben is kiterjeszti a modernitás fogalmát. Szerinte minden olyan folyamat, mely új közösségi formákat és eszmerendszereket akar elterjeszteni, vagyis egy olyan új identitást próbál bevezetni, mely az addigiaknál szélesebb tömegekben kelti az összetartozás, szolidaritás, lojalitás érzését, modernizálónak lehet tekinteni. Ebben az értelemben a vallási, társadalmi, politikai stb. mozgalmak mind modernizálók voltak a történelem során az ókori a zorosztrianusoktól, a kereszténységen át a 20. századi feminizmuson keresztül egészen napjaink politikai zöldmozgalmaiig. És ami a lényeg: a modernizáció mindig többirányú folyamat, mely mindenhol reakciót vált ki a helyi társadalomból, s ez a reakció egy "ellenmodernizáló" mozgalmat indíthat el. Ilyennek tekinti például az iszlám fundamentalizmust, mely egy központból kiindulva próbálja homogenizálni a saját elképzelései szerint a világ sokszínű mohamedán közösségeinek értékrendjét.

Ha ezt az elképzelést a saját térségünk fogalmaira fordítjuk le, akkor azt látjuk, hogy helyi társadalmakon rengeteg modernizációs hullám vonult végig az elmúlt két évszázadban: a felekezeti hozzátartozásból nemzeti identitás lett, majd következett az osztályideológia, a liberális demokrácia, a specifikus jugoszláv "esernyőidentitásról" nem is szólva, mely a vallási és etnikai különbségeket fölé települt, majd újra összetevőire bomlott. A folyamat dinamikájában az a legsajátságosabb, hogy ezek az identitások/diskurzusok itt nem oltották, nem olthatták ki egymást, hiszen olyan gyors egymásutánban igyekeztek "bevezetni" őket, hogy erre nem is lett volna mód. Ehelyett egymás fölé telepednek, az elsődleges és másodlagos identitások annyira képlékenyek maradtak, hogy bármikor felcserélhetők, egyesek "jegelhetők", mások "felolvaszthatók", mert mindegyik túl hirtelen jött ahhoz, hogy ténylegesen interiorizálódjon. Éppen ez az, ami végletesen megnehezíti az új "tudatformáló" intézmények bevezetését: hogyan tudna egy ennyi modernizáló kísérleten átesett társadalom új normákat, öntudatot stb. elfogadni, hogyan hihetné el, hogy ez mar tenyleg az utolsó, ezt már csak a létező világok legjobbika követheti, amikor eddig minden új átmenetinek bizonyult. Itt nem civilizációk ütköznek egymással, hanem modernitások: a legújabb modernizálási szándék szembetalálkozik egy előző modernitási hullám által létrehozott identitással és így tovább, és így tovább. Térségünk nacionalista mozgalmai, melyek itt nem annyira a globalizációra válaszolnak (bár Eisenstadt szerint a globalizáció is a modernizáció egyik alfaja), mint nyugaton, hanem éppen az egyenes vonalú modernizációra, azaz az újonnan bevezetett demokratikus intézmények működési zavarain élősködik.

A hétköznapok szintjén a "modernizációk összecsapása" egyfajta bizalmi- és értékválságban mutatkozik meg: az emberek nem bíznak meg az új intézményekben, mert bennük a föléjük erőltetett új értékrend megtestesítőit látják, ezért a klasszikusan premodernnek nevezett értékekhez térnek vissza, bezárkóznak a családi viszonyrendszerekbe, mivel még mindig az tűnik megbízhatóbbnak és áttekinthetőbbnek. Ezzel reprodukálják a kommunista rendszerbeli magatartásformákat: a társadalom rezisztenciába vonul, az emberek (politikusok, értelmiségiek stb.) hivatalosan azonosulnak az új értékekkel, de magukban semmivel sem tartják ezeket különbnek a régi jó agitpropos szózatoknál, ezért egymás közt csak legyintenek rájuk. Ez ismert jelenség a szociálpszichológiában és antropológiában: Bahtyin "hivatalos-"és "otthoni" tudatnak nevezi, Boglár Lajos magyar antropológus a dél-amerikai indiánok "éjszakai" és "nappali" életéről ír (bár ez a párhuzam talán túl messzire vezet). Az előző rendszerrel szemben a helyzetet még az is bonyolítja, hogy a tudat, identitás és közösségi diskurzus teremtő médiumok már nem annyira formálják a közbeszédet (mint annak idején, amikor állami monopólium volt a diskurzusgyártás), sokkal inkább az üzleti logikát követik: átveszik és kiszolgálják a már meglévő diskurzusokat, lefedik az egyes álláspontokat, s ez által állandó (vevő)közönséget verbuválnak maguknak.

Ebben a helyzetben nehéz egyszerű megoldásról, optimista perspektíváról beszelni. Annak, hogy térségünk országai lassan kifejlesztik a saját lehetőségeikhez szabott demokratikus intézményeket legalább annyira kevés az esély, mint hogy egy pillanatban megfordul a Duna folyásiránya (a kapcsolódó modernizációs metaforákat hozzá lehet képzelni). Annyi viszont biztos, hogy amennyiben az EU sikeres integrációs politikát akar folytatni, fel kellene adnia a Felvilágosodásból átöröklött egyenes vonalú modernizációs filozófiát, és tudomásul kellene vennie a modernizációs törekvések sokféleségét és többirányúságát, azaz Eisenstadt koncepcióját. Hosszú távon ugyanis a klasszikus, egy központból irányított és az intézmények "klóónozásán" alapuló modernizációs stratégiákkal szemben fellépnek az ellenmodernizációs mozgalmak (antiglobalizmus, nacionalizmus, vallási fundamentalizmus stb.), melyek az elektronikus technológiák segítségével szintén kiépítik a maguk nemzetközi hálózatát, és sokkal könnyebben mozgósítanak, valamint hatékonyabban működnek, mint a "hivatalos irányvonal". Ezek a mozgalmak szintén uniformizálnak, manipulálnak és "hamis tudatot" építenek, ráadásul semmilyen kézzelfogható juttatást nem kínálnak támogatások vagy pályázatok formájában, de az ő eszméik sokkal könnyebben interiorizálódnak a tömegekben, mint a nehézkes és felülről erőltetett intézményi megoldások, hiszen azt a látszatot keltik, hogy a hétköznapi emberek akaratát fejezik ki egy óriási és megragadhatatlan gépezettel szemben.

Naiv elképzelés, persze, hogy egy évtizedek óta azonos elveket követő, stabil rendszer hirtelen váltásra szánja el magát. De egy rendszer stabilitását kizárólag az biztosíthatja, ha kellően tud alkalmazkodni a változó helyzetekhez, számol a különböző "ellenmodernizációs" hatásokkal. Ehhez csak arra lenne szükség, hogy ne kizárólag intézményekben, hanem társadalomban kezdjen el gondolkodni; ne a bevezetett intézmények technikai hatékonyságát tartsa elsődlegesnek, hanem az irántuk felkeltett bizalmat; elkerüli a gyarmatosításnak a látszatát is, megpróbálja a "helyi tudás" (local knowledge) a globális keretekbe helyezni. Egy ilyen koncepcióváltás első jele az lesz, ha a dán (a nemzetiség behelyettesíthető) szakértő nem tőlem kérdezi majd meg, hogyan javítható a helyi lakosság életminősége, hanem eltölt egy-két évet a helyszínen, esetleg megtanulja a nyelvet és személyesen az érintettektől érdeklődi meg, mi tenné őket boldoggá. Ami még nem jelentené azt, hogy az ő utasításaikat követi, de legalább - Habermast átfogalmazva - nem a saját múltját tekinti mások jövőjének kiindulópontjának.

Addig persze meg sok víz folyik le a Dunán, ahogy Magyarországon mondják. De legalább egy irányba folyik és talán elkerülhető az áradás.

Említett szerzők és művek:

Jürgen Habermas és Paul de Man

Lerry Wolff

Edward Said