Mészáros Sándor
Utazások száz dollárral

- vignetták -

"Meddig fog még utazgatni oda? Mindig?!" Miért kell nekem erre a kérdésre válaszolnom. Adja ide a jegyet, és kész. Van az emberben valami automata, ami válaszol. A válaszoló-gép. "Mindig." Nevetett, sőt kinevetett. Mi van ebben nevetséges? Olyan ellenállhatatlanul mulatságos lenne, hogy ennyire jóízűen kacarászik? "Mindig? Nem úgy értem, hanem hogy meddig bírja még?!" Szóval ez érdekli őt, hogy meddig bírom. Ne érdekelje, bírom még, nyugi. Ennyit kellett volna mondanom, hidegen és lazán, mert - mint hallottam - "Pest hideg város, nincs szive", és ahol állítólag így kell válaszolni. De hát ő a kedvenc pénztárosnőm a jegyelővételi irodán, aki mindig mosolyog, ha meglát, és soha nem kéri el az útlevelem, noha ez a szabály. Nyilván még a komcsik találták ki ezt a remek szabályt, hogy útlevél nélkül nincs vonatjegy, és ez tényleg bevált, mivel az emberek nem is utazgattak ész nélkül külföldre. Ennek már semmi értelme, mégsem vonták vissza, biztos, ami biztos. Itt viszont, egyedül a városban, nagyvonalúan eltekintenek ettől, és engem a nagyvonalúság megindít. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy azért az útlevelem mindig a táskámban lapul, mert ilyennek nevelt ez az ország, engedelmes baromnak, aki néha ugyan lázadozik, de a játékszabályokat, bármilyen abszurdak és megalázóak is, alapvetően betartja. Vagy nagyvonalúságnak nevezem azt, ami máshol normális. És egy pénztárosnő semmire nem kötelező udvariasságát sem tartom normálisnak, hanem rögtön túlértékelem, és efféle lelki konverzációkba bocsátkozom vele. "Ó, a férfiak túl könnyen mondják ki ezt a mindiget. Mind egyformák. Tehát meddig?" Most ismételjem meg? Neki? Álljon meg a menet, kicsoda ő, hogy engem faggat, talán eskető pap? Vagy csupán tetszik neki, hogy ilyen hűségesen utazom? Mindegy, kora délelőtt nem fontos a lélek mélyére látni. Jó válasz lett volna, mégsem mondtam. Azt hiszem, kicsit el is pirultam, bár már ritkán szoktam elpirulni. Úgy látszik, nem csak engedelmes, hanem érzelmes barom is vagyok, aki meghatódik saját válaszaitól. Menthetetlenül öregszem, gondoltam már az Andrássy úton.

Csütörtök reggel, remegés, távollét. - "(Hogyan, hát a vágy nem mindig ugyanaz, akár jelenlevő a tárgya, akár távollevő? Nem mindig távollevő a tárgy? - Nem, ez nem ugyanaz a sóvárgás: külön szó is van rá: Photos, amely a távollevőre irányuló vágyat, és az égetőbb Himéros, amely a jelenlevőre irányuló vágyat jelöli.)"

A remegés túlzás. Nem az, csupán valami enyhe bizsergés vagy szorongás a gyomortájon. Valójában csak egyszer jött rám a remegés, abban az irdatlan hosszú pályaudvari várakozásban. Másfél óra, de ahányszor elmesélem, rendre többet mondok - most kb. két és fél óránál tartok. Nem is értem, miért nem mentem el. Amikor erre gondoltam, hogy elmegyek, akkor jutott eszembe először az a szó, hogy ez talán az. Mert hogy nem szűnik ki belőlem ez a nevetséges remegés vagy mi a szösz. Lófaszt, hessegettem el költőien az érzést, és megpróbáltam nyugodtan továbbolvasni az újságot. ["Ha megtalálsz egy szót, még nem biztos, hogy rátaláltál már ugyanarra az érzésre, de a megnevezéssel már a szó uralkodni fog a homályos, neve-sincs érzelmen."] És még ő volt felháborodva, hogy ennyit késett. Fölvetette a fejét, dúl-fúlt, nem állt le, és fél méterrel előtte járt a büszkesége. Majd azt kérdezte, hogy rólam nevezték-e el a liverpooli repülőteret. Ez volt az első nyugodt mondata, amit ő viccnek szánt. Jó vicc, bár némileg megsértődtem ettől vagy a vidéki primadonnás tempótól, már nem emlékszem. Az biztos, hogy ekkor mertem először rendesen végignézni rajta. Azért öltözhetne egy kicsit csinosabban is, gondoltam hidegen és tárgyilagosan, akár egy számító, negyvenes, alkalmi bonviván, aki sajnos elég hanyagul borotválkozik. Mennyire elnagyolt, klisé-szerű és nevetséges minden kezdet, ha mesélni kezdünk róla, jutott eszembe tegnap a Rákóczi úton. Annál az étterem előtt, ahol észrevettem, hogy nincs már bennem az a hülye remegés.

"Hátha én csak egy nagy marha vagyok csakugyan? - villant az eszembe." És miért kell Füsttől idéznem, amikor ezt magamtól is kitalálhattam volna, "villant az eszembe". És miért röhögök rajta, akárhányszor eszembe jut ez a nagy marha? Róla pedig rögtön ő, bejáratott asszociáció. Kész szerencse, hogy a mestert nem ismerhettem, mert így gátlástalanul rajonghatok érte, nem feszélyeznek a pózai, sőt időnkénti pojácasága. Úgy látszik, van olyan nagyság, aki elöl ki kell térni. Vagy legalábbbis jobb átmenni az utca túloldalára, onnan szabadabban látható.

Kicsit kevesebbet járkáljak. Tiszta, poétikus gondolat, nem véletlen, hogy Bruce Willisnek, a költőnek jutott eszébe. Szóval, vegyek vissza magamból egy kicsit, ne túl sokat, de mindenképp hagyjak ki egy-két alkalmat. Szeszélyesen, mintegy véletlenszerűen. Már csak azért is, hogy megtörjem a ritmus. ["Én nem találtam ki semmit sem egészen, és azok se engem."] Azt mondja, hogy a nőket nem szabad túlzottan elkényeztetni, mert rögtön ráállnak erre a ritmusra, a kényeztetősre. Nekik ugyanis ez a normális, belülről erre vannak ráhangolva, és túl hamar megszokják a jót. Ez pedig fárasztó, a csupa-jó fárasztó. "Megölöm! Ezért még kinyírom Bruce Willist", vonta le az egyetlen és helyes következtetést a szenvedélyes, bácskai gyilkos. Mert hogy ő az is, egy gyilkos, a bácskai nők mind ilyenek, csak ezt eddig nem tudtam róluk. Ez az intim titkuk. Ha nem tudtam, akkor most legalább ezt is tudom. És ez nem vicc, mondjam meg Bruce-nak is, hogy a bácskai nők nem viccelnek. ["Mert az ilyenfajta költői sajnálkozás éppolyan jól áll a nőknek, mint a habkönnyűre fésült frizura a holdfényben."] S egyúttal kérdezzem meg azt is, mi van Demi Moore-ral? Fáj-e még a szivecskéje érte, avagy már netán kiheverte?! Nem, dehogy kérdezem, mi vagyok én, postás? Országos szív-küldi?! Érzékeny lelkek istáp'lója? Még az apám veziója a legjobb, mi vagy te, fiam, lókórházi kedves nővér? Ja, csak nem szorult belém ennyi kedvesség.

Legyek kedves. De csak és kizárólag vele.. Egyedül csak vele, mindig és minden körülmények között, ha ez lehetséges. Mert csak úgy van értelme. Mással nem? Mással egyáltalán nem. Azt hiszi, nem.

Legyél cool! Kanizsa nagy és persze hű fia egész este ezt magyarázta Gy-nek, életünk szigorú tanújának, akinek fogalma sem volt arról, hogy akkor most mit csináljon. Konkrétan, ebben a drámai szituban. Végül feladta, noha nem olyan lélek, aki könnyen feladja. "Jó, az leszek! De hogyan legyek cool, ha egyszer más vagyok? Hogyan fogjak neki? Mit csináljak!" Ez igazán egyszerű, mondta a nagyhírű kanizsai, coolnak lenni egyszerű, és hallgatott tovább. ["Hiába ajánlgatja, én nem szeretem a szerelmet, Gyuri bácsi, és főként nem a szerelmi nyivákolást. Nem szeretem azt, ha egy férfiember odáig van a szerelemtől, ha könnyei folydogálnak, és oly puha lesz tőle, mint a dunnatészta."] Hosszú ideig azt hittem, hogy csak blöffölt Kanizsa nagy és hű fia, ami már önmagában sértő feltételezés róla, ám később beláttam tévedésem, hiszen ő legalább egyszer az életben majdnem cool volt, vagy minek nevezzem azt, amikor a Mercedes-Benz igazgatójának lányát utasította vissza egy másik nőért, pedig a papa egy autó-csodával, mondhatni: hajóval jött érte Kanizsára. És a lánya is gyönyörű volt, ebben meg ez a poén, de valami eszméletlenül szép lány. Így képzeljem el. ["A legunalmasabb szerelmi vallomás is mulatságos lehet, ha ismered a szereplőket."] Ám Kanizsán ennél nagyobb csodákat is láttak, ez csak természetes, vonogattam vállam, mint egy angol, aki már járt Kanizsán. Úgy értve, Magyarkanizsán, és nyilvánvalóan nem Törökkanizsán, mert az egy másik ország. Oda be nem tenném a lábam, ezt újra meg újra megfogadom neki.

Kishegyes, Pöndöl (ami mellesleg - egyesek szerint- a világ közepe), még egy kör.- "Mi az én májam? Háborús bűnös?!"

Ne guggoljak le. Azt mondja a barátom, hogy ebben a városban soha ne guggoljak le, mert akkor idegennek néznek. Tudja, hogy ez önkéntelen és némileg ártatlan mozdulat, várakozásban közben néha még ő is megtenné. Itt csak a boszanácok guggolnak le, de ők mindjárt ide is szarnak. Sétálgattunk, mint két szabadnapos miépes. Persze, tudja jól, hogy nem szabad ilyesmit mondani, nem is mondaná másnak, csak nekem, ám - köztünk szólva - szarik a politikai korrektségre, amikor tönkretették a várost. Ezt a bűzt és mocskot nem lehet megbocsátani! Annak a tíz évnek ez a legsúlyosabb következménye, mert már szinte észre sem veszik, annyira hozzászoktak az emberek. Nem a boszanácok tették tönkre, tudja jól, hanem mindenki, aki eltűrte és eltűri, hogy az utcán köpködjenek. ["Legyünk pontosak! A szerbek köpködnek, a boszanácok szarnak, amúgy pedig rendkívül tiszták." "És a magyarok?!" "Azokat most nem definiálom, noha ők is megérik a pénzüket, ne félj! A romlás soha nincs kívül."] Hogy csupán egyetlen példát mondjon, még talán nem is a legundorítóbbat. Bár ezt aligha lehet fokozni. Ha erre gondol, azonnal öklendezni kezd, a legszívesebben bekötött szemmel járkálna a városban. Még ez lenne a legjobb megoldás, úgyis ismeri a járást.

Europeana, avagy a huszadik század rövid története: "Az angolok gyakorlatiasak voltak, s az angol nőknek nagy volt a lábuk, és az olasz nőknek dús keblük volt, az olaszok pedig gondtalanok voltak, és a németek ügyeltek a higéniára, de nem volt humorérzékük. És az írek örökké részegek voltak, a skótok pedig rátermett gyaloglók, és a franciák arrogánsok voltak, a görögök pedig gátlásosak, a csehek gyávák, a lengyelek örökké részegek, az olaszok zajosak, a bolgárok elmaradottak, a spanyolok komorak, a magyarok pedig beképzeltek." Azt mondja, hogy ez úgy hülyeség, ahogy van, mert hát minden nép paródia, ám sajnos a magyarok tényleg beképzeltek, de erről hallgassunk, mint a sír! Nem mintha ez valami megoldás lenne, vetettem ellene. Nincs megoldás, bár ettől nem kellene kétségbeesni. Ugyanakkor mi marad belőlünk itt, ha már az a hülye büszkeségünkhöz sem ragaszkodunk, ezen szokott gondolkodni. Vagy nem is gondolkodik, csak úgy néha eszébe jut.

Szegénység - Andric: "Nem az a vidám, festői, életteli és eleven, a sátoros cigányok szegénysége vagy a fiatal embereké, akik ínségüket énekszóval és virtussal szépítik meg, hanem a súlyos szegénység, mely tartós nyomort szül, és egész népcsoportok, települések és országok fertőző betegségévé válik. Amikor egy vidék lakói vagy egy osztály belesüpped ebbe a nyomorba, az életnedvek nem táplálják többé az emberek testét, és akkor maradék erejük, elevenségük elkezd apadni és elszáradni egy érzékelhetetlen és lassú processzus során, melybe mégsem lehet belehalni, hanem nemzedékről nemzedékre öröklődik e létezés, mely az élet visszája. Amikor a nyomor belehatol a gondolatokba, a beszédbe, az észjárásokba és a szokásokba, és mindenki megbékél vele, mint a létezés állandó és igaz formájával, és megszereti, ahogy egyébként az életet szeretjük, amikor szokássá válik, büszkeséggé és valamiféle szánalmas és kifordult vallássá, amikor az utolsó sejtjéig áthatja és szétmarja az embert, akkor nem csak őt ejti rabul, hanem azokat is, akik meg sem születtek. Az ilyen vidékről nincs menekvés, nem lehet megszökni előle. És ha valakinek sikerül megszöknie a világ másik végébe, olyan életbe, mely nem ismeri a nyomort, ez nem sokat segít rajta, mert kicsiben magában hordozza a nyomor birodalmát." Innen nézve: mennyivel egyszerűbbnek látszik a háború, hiszen az valahogy mégiscsak véget ért vagy úgy-ahogy befejeződött, holott ebből a távlatból kiderül, hogy ez már inkább következmény volt, s mennyire befejezetlen és befejezhetetlen történet.

A Balkán kapuja, avagy utazás az éjszaka mélyére. "A szegénység iszonyatától menekülendő, valljuk be, kötelességünk minden lehetőséget megragadni, leinni magunkat, de csak olcsó borral, maszturbálni, moziba járni. Az ember ne legyen igényes, vagy ahogy Amerikában mondják, ne legyen 'finnyás'. A szegények aranybányájába a két comb között van a bejárat."

A rombolást abbahagyták. Nem fejezték be, csak valamiért abbahagyták. Ez látszik most a városon. Azt mondja, hogy Beográd annyira megviselte, hogy ha rajta múlik, ki sem mozdult volna a szállodai szobából. ["A szálloda, ha már szóba került, nyugtalanabb hely, viszont kevésbé hivalkodó, mint egy lakás: ha szállodában laksz, kevesebb benned a bűntudat. Az emberi faj sose tud nyugodni, és ha eljön az utolsó ítélet napja, amely természetesen az utcán fog zajlani, a szállodából hamarabb leérünk. Jöhetnek már a trombitás angyalok, mi leszünk az elsők a szállodából."] Soha nem szerette igazán Beográdot, mindig így mondja, még véletlenül sem Belgrádnak, de két napig sétálgatva benne szinte fölfoghatatlan tűnt, hogy volt egyszer egy ország, ahol jó volt élni. Mindvégig ezen gondolkodott, hogyan volt ez lehetséges, de nem tudott rá válaszolni. Lehet, hogy ez nekem nem tűnik föl majd, mert nem ismertem a régi Beográdot, ám semmiképpen ne utazzam oda, ha már eddig kibírtam. Vagy csak azért látta így, mert nem mentem el vele, ennyit tényleg megtehettem volna érte.

Zlatara. Miért van ennyi aranyműves a városban? S mindegyik előtt ott parkol egy-egy fekete Mercedes vagy ezüst- és metálszínű BMW. Esetleg, legrosszabb esetben: tűzpiros Audi. Más autó nincs is, csak öreg, köhögő Zastavák és leharcolt kis Fityók. Közte semmi. ["A hősköltészet nagy hatással van azokra, akik nem vesznek részt a háborúban, és még nagyobb hatással, akik a háborúból eszeveszetten meggazdagodtak. Ez az általános szabály."]

Arra ébredt, hogy angol. Tudom-e, hogy ő valójában angol. Ez volt az első mondata kora reggel. Nem, ezt eddig nem tudtam. Ne legyek ennyire blazírt, mert ez most fontos. Hajnalban vagy még az éjszaka rájött arra, hogy ő tulajdonképpen angol. Ezzel az arccal, és ilyen jó lábakkal?! Ez most mindegy, a lényeg az, hogy nem forradalmár többé, ahogyan elneveztem őt, bár ezzel semmit akar visszavonni vagy megbánni a múltból, egyébként sem bánt meg ő soha semmit, különben is az szép volt, a sétálós forradalom, de ő akkor is angol volt, csak nem tudott róla. Vagy tudott, de nem így hívta magában, ám az éjjel végre eszébe jutott. Angol, angol!, így jutott eszébe. Angol kert, angol szövet, angol esszé, angol szenvedélyek és mániák, amiket én tévedésből heppnek hívok, csupa-csupa angol dolog. És megvan neki a Vidéki ház című könyv is, azt szokta lapozgatni. Viszont a teát nem bírja, ebben az egy dologban mégsem angol. De nem minden angol bírja a teát, mindig van kivétel, ugye? Legyen kivétel, ez a szabály.