Szathmári István
A dinamit - a mérnök, a kesehajú, a kertész - és a hószínű lepedő

A barátomhoz mentem. Messze lakik. Fönn, a majdnem hegyek között. Össze-vissza vitt a busz. A bajuszos sofőr énekelt és nagyokat röhögött, ha úgy hozta kedve. Az ablakon túl régi villák voltak, gazos, elhanyagolt udvarokkal. Még baromfit is lehetett látni, meg székely kaput. Néztem kitartóan a tar fejű, nagybajszú sofőr mögül, miközben nagyon, de nagyon meleg volt. Nyeltük a kilométereket. A barátom hallgatag ember, de ha egyszer elered a nyelve, nincs gát, menekvés. A ház, ahol lakik, szép, óriási kerttel. Hatalmas fák, meg mindenféle madár. Bukszusok, egzotikus növény. Kaktusz a kerítés tövében, kissé odább, a szomszédban pedig műhely. A levegő, az nem igaz. És a kalapács hangja így csengőbb, kristályosabb. A barátom mondja, hajtogatja néha ugráló szemekkel, a dinamit, a dinamit, mindent rendbe tesz. Csodákra képes. Csak egy kis igyekezet. Hozzáértés, igen. Ő katona is volt. Őrült havasok között. Idegen emberekkel összezárva. Kéthetente fürdés valami lepusztult bódéban. Intenzív férfiszag. És a levelek csak idegen nyelven. Csak így lehetett. Dinamit, mondja, mondogatja néha rángatózó szájjal, és ha kedve tartja, leteríti a fehér lepedőt a méregzöld fűre. Ez a legszebb, mondja, látni lentről, a földről a felszálló, felrobbanó darabokat. Ha sokáig nézed, szinte beleszédülsz, úgy bizony, de még a buszon ülök és nézek kitartóan a tar fejű sofőr mögül a szaladó tájra. A barátom eszes, észérvű ember. Tanult ő sokat. De azért ábrándos kicsit. Azt a bizonyos lepedőt mindig magánál tartja. Szép, fekete aktatáskájába helyezi. És gondol ő néha vissza a messzi csúcsokra, mert azért az olyan fájdalmasan szép. És ilyenkor zöld szemében összegyűlnek a könnyek, de akkor már én mondom, hajtogatom, a dinamit, a dinamit, igen.

A barátomnak van egy kesehajú barátja. Régtől, amikor még egy volt orosz laktanyában laktak. És ez a kesehajú is volt katona. Épphogy leszerelt, beköltözött. Tele álmokkal, persze. Az emeletén egy szőke nő is lakott. Seggig érő hajjal defilírozott a szűk folyosón le-föl. A férje vidéki munkákat vállalt és ivott egy kicsit. Sokszor csak telefonált, hogy jövök, de aztán semmi sem történt. A nő általában egyedül volt. Lógatta a haját és a tömött melleit mintha szándékosan mutogatta volna. A barátom barátja, a frissen szerelt, leszerelt férfi sokszor nyúlt magához azokban az időkben az apró szobában, de ez mégsem volt, lehetett az igazi. Kiállt az ajtóba és érezte, úgyis megteszi. A nő szerette, ha megfogják a haját és húzzák, csupálják kicsit. A barátom barátja is szerette ezt. És akkor azok a keblek most már valóban napfényre kerültek, ott csillogtak, viháncoltak szépen. A bimbó holdudvara, az csodás, mesélte áhítattal a barátomnak a barátom barátja és tényleg örült az életnek, és utána mondogatta büszkén, figyelj, tudni, merni, merni kell. A nő berendezkedett. Úgy, hogy neki most szeretője van. Férje meg majdnem nincs. Nem vette fel a telefont. A levelekre nem válaszolt. És ha hazajött a megzavart ember, alig szólt hozzá. Csak nézett ki az ablakon vagy a körmeit festette akkora elszántsággal, hogy már-már centi vastag volt a kék vagy a piros mindegyiken. Közben frissen borotvált hónalját mutogatta szorgalmasan. Mert tudta, ezt kedveli az ember, ilyenkor bevadul, igen. És büntetni, bántani jó. És utána a barátom barátja csak húzza, csupálja a haját. Milyen kéjes is ez. A férfi, ha tehette, gyorsan odébbállt, sarki, lepusztult kocsmákban kereste a választ a percre, az időre, a helyre, ahol szétpukkant, szétmállott minden. És a fröccsök tették a magukét, a sokadik után úgy vélte, erős lett bizony és tettekre kész. Feltépte az ajtót, de csak az első póznáig jutott el, hol hosszan, szinte élvezettel hányt, akárha ez lett volna a bosszú, a mindenek verése. Remegő kézzel, beesett arccal vette fel reggel a munkát és azt mondta, hajtogatta magában, nem gondolni, nem gondolni semmire. De azért őrült terveket szövögetett. És tudta, egyszer elszánja magát.

A barátom óvatos ember. Előre számol, kalkulál. Mérlegserpenyőbe tesz. Nem kedveli a meglepetéseket. Egyszer, ott a havasok között medve lihegett az arcába. A barátom behunyta a szemét. Föladni azért ő is tudott. És utána sokáig hallgatott. Csak a szája rángatózott néha. Fiatal korában szeretett egy lányt. Bulizni voltak. Hazafelé a lány azt mondta, a szőke fiú inge alá nyúltam. És a melle szőrös volt bizony. A barátom néma maradt újból. De ő okos, mondja mindenki, akár az apád. És a barátom akkor fölvitte magához a lányt és tetőtől talpig többször végigszagolta. Mert jólesik, igen, hogy néha fáj. Amikor a kórházba került hatalmas ablakok alatt feküdt. Még erkélye is volt. Este hozzábújt a nővér, úgy mérte a lázát. Ez magas, magas, és nevetett.

Élni kell, mondta a kesehajú a szőke nőnek, és ki tudja hányadszor nyúlt a remegő lábak közé. Szerették, ha hangosak voltak, csak a pénzük lett volna több. A kesehajú jött az ötlettel, játszanak a filmben. Egy tágas belvárosi lakásban történt a megmérettetés. Kifestett bombázók dőltek el a kanapén, izmos férfiak néztek ki elszántan az ablakon. A barátom barátja úgy érezte, nem menne ez mostan neki nagyon. És visszavitte az asszonyt. És nem nézett rá egy darabig.

Az elvidékiesedett ember keményedni kezd. Már a második póznához is eljutott. Egy alkalommal meglepte őket. A barátom barátja kirepedezett ujjak szorítását érezte a nyakán. És tényleg megijedt. Mert sejtette, a kikeményedett ember nem éri be ennyivel. Haragja napról napra nő. Az asszony hisztizett, tombolt dühében. De a férj nem tágított. Megölöm, mondta, és maradt. A kesehajú egy ideig bolyongott, majd elhagyta a várost.

A nő felpüffedt arccal, szétvetett lábakkal húzogatta ki a szőrt onnan kedvenc csipeszével a férfi előtt. Tudta, már ő is tudta, mást nem tehet.

A barátom barátja álmodozni kezdett és rászokott a borókapálinkára. Az illata, az illata, mondta. És ösztönösen került minden olyan nőt, akiinek seggig ér a haja.

A barátom, hogy megérkeztem hozzá a házba, a hatalmas egzotikus kertbe, épp a kertészhez beszélt. Az apró, cinege ember figyelmesen és mélyen hallgatott. Az arcán szomorúság látszott. Ha az ujjait az arcához emelte, azok remegtek, rezegtek kicsit. A barátom nagy hévvel mondta és nem vett észre semmit, mert nem akart, mert szigorú is tudott lenni, igen. A bukszusokat ilyen szögből nyírni, a rózsákat metszeni, tegye a dolgát, hisz ez a dolga, és biztos voltam benne, a fehér lepedő, a hars, hosszú szálú fű most oly messze került tőle, de amikor a következő pillanatban a műhelyből felbúgott, mint müezzin hangja, valami gép vagy szerszám, vér öntötte el az arcát és a dinamit volt az első gondolata. Biztos. De abbamaradt rögtön a műhely zaja és folytatódott a kertészhez, a kis csenevész emberkéhez intézett szózat, aki továbbra is elszántan hallgatott, majd megszólalt hirtelen, mélabús vagyok mérnök úr, depressziós, szürkének látom a rózsákat, a frissen felásott föld szaga nekem pedig maga a halál. És szomorú szép szemében fájdalom látszott. És álltunk ott mellette szótlanul. Sok perc múlhatott így el. Majd a barátom, az előbb még oly tudatos barátom, felém hajolt és a fülembe súgta, csak ne legyen ragályos, ragályos Istenem.

Barátom barátja, a kesehajú, színes lapokat küldözgetett a barátomnak onnan, ahol a bú már nem lakozik sehol, vagy csak egy kicsit, írta így, kissé patetikusan és egy kopasz nőnek udvarolt, mert a boróka mellett ez is kell bizony, és kérte a nőt, használja ő is a csipeszt, az ezüstszínűt, a kedvencet, ott előtte, igen, széttárt, világgá tárt lábakkal, mert mielőtt eltűnt volna, a hosszú hajú nő, a már-már újból városivá váló ember felesége eljutatta hozzá a bosszú szerszámát, hogy ha nézed, üzente, rám gondolj nagyon, akár a mesékben, csak nem volt varázsszó, különleges síp, hogy ott is teremjen gyorsan, és csipeszelte, húzogatta a már majdnem csupasz dombján, vénuszdombján a szőrt, a sörtét a fénylő fejű nő és a baráton szíve majd megszakadt ilyenkor, de azért férfi vagy ugye, mondogatta magának, és esett neki a nőnek, aki, mivel eleddig tapasztalattal nem rendelkezett, azt hitte, így kell ez, bizony, így kell ennek lenni, és néha titokban visszaragasztgatta az áldozatot, hogy azért ne múljék ez el, ne gyorsan, igen.

A kertész még ácsorgott egy darabig majd a kapu felé indult zsebre dugott kézzel, hagyd, mondta halkan, engedd őt útjára.

És ez az út merre vezetett? De követni nem volt kedvem, a barátom pedig ásni kezdett hirtelen. A közeli műhelyben, az óriásfák alatt újból felbőgött valami definiálhatatlan tárgy és hangja betöltött mindent, szinte foghatóvá vált, a környékbeli madarak ijedten röppentek fel, az árnyékben döglő, elkényeztetett kutyák zavartan ugrottak talpra, és mint egy vezényszóra vonyítani kezdtek, az emberek becsukták az ablakokat és hátukat a falnak támasztva bosszúról álmodtak. És a barát csak ásott és ásott, már-már az egész kert ásott, fölásott volt, igen, mikor a kertész, a szomorú kertész újból belépett a kapun, és nagyon halkan, szinte remegve mondta, földre sütve a szemét, mérnök úr, kérem, rendelkezzék velem.

És elhallgatott a hang, a kutyák fáradtan az oldalukra dőltek, halálos csendben leledzett a ház, a kert, a táj, majd megint kinyíltak az ablakok, a madarak visszaszálltak a fákra és a szomszéd teraszon valaki bátortalanul felnevetett.

És akkor a barátom megfogta a kertész kezét, János, mondta neki, de abbahagyta. Én hoztam ki a fehér lepedőt a házból és a rózsák felé indultam, amikor a kertész megszólalt megint, mérnök úr, kérem, én komolyan gondolom, de már sírt és nem szégyellte azt.

A madarak újból repülni kezdtek, ott köröztek a fejünk fölött, és az ég olyan valószerűtlenül kék lett hirtelen. Lefeküdtünk a lepedőre és behunytuk a szemünket.

A kesehajú, a barátom barátja, tudta, hogy a szép ház és a hatalmas kert mellett műhely működik. A csipeszt, a csipeszt kéne rend behozni kicsit, mondta a barátomnak a telefonba napokkal később a látogatáson után, elcsukló hangon. És a barátom megértette őt. Oké, felelte, de előtte még csinálunk valamit.

A megbeszélt helyre a kertész is eljött, mert a barátom nem csak szigorú ember, kezet fogtak a kesehajúval és villamosra szálltunk. A barátom barátja egyből ráérzett, hogy merre megyünk. Izgatott lett, zavart és folyt róla a víz. Ha szólt, olyan furcsán tette. A végállomás után elhagyatott, bokrokkal benőtt telkeken mentünk keresztül. A város zaja mögöttünk maradt. Riadt kis állatokat láttunk meg kidőlt, agyonhugyozott téglafalakat.

A volt laktanya robosztus alakja már messziről látszott. A kesehajú lemaradt, majd hirtelen előrefutott. Még a kertész is furcsállotta őt. Az épületet már nem látták, mindenhol szemét, kosz. A vezetékeket kitépték a falból, a fürdők csempéit összetörték, a bevert ablakokat hintáztatta a szél. Mintha patkányok zaját is hallottuk volna. A kesehajú egyből abba szobába lépett. De azokat a hosszú, seggig érő hajszálakat örökre elvitte az idő.

A pincébe, rendelkezett a barátom. A pókhálós, homályos, hatalmas helyiségben mindenféle kacat, roncs, ürülék, de a barátom nem tétovázott, a legtávolabbi sarokba ment, onnan húzta ki a ládát, aminek, ahogy már fönt láttuk, már színe se volt, csak egy elmosódott cirill betűket lehetett még felfedezni itt-ott. A bordó hátizsákba tettük és indultunk vissza, mikor a János, a kertész, bátortalanul mondta, mérnök úr, viszem én, viszem én kérem.

Előbb a csipesz, mondta a kesehajú, amint megérkeztünk a házba. Átment a műhelybe és egyezkedett. Amikor visszajött, a rózsák mellett már leterítve várta a hószínű lepedő. A barátom ügyködött még kicsit a láda körül. A kertész, a János, a tüskéket nézte és az arca teljesen elvékonyodott.

A legszebb, mondta a barátom, mikor lentről, a földről, a fűről látod a fölszálló, felrobbanó darabokat, szinte beleszédülsz, úgy bizony. És ekkor, mint egy megrendelésre, felsírt a fűrész, a dinamit, mondta a barátom és a János bólogatott buzgón, a csipesz, mondta a kesehajú és arra kért, ne nézzem őt.