Beke Ottó
A sebesség halála

A sebesség megszakadása s a kaland lezárulása a halál szomorúsággal teli pillanatával esik egybe, könnyhullatással, ahonnét már nem nyílik rálátás az elsuhanó fák testetlen rengetegére és az országút fehéren futó csíkozatára, ami a száguldó autók különböző irányú haladását volt hivatott egymástól elválasztani. A halállal való számvetésnek ezen a pontján persze elkerülhetetlenül fogalmazódik meg a kérdés, hogy vajon meddig tartható fönn a révület, a szüntelenül változó panoráma látszata, ami lehetővé teszi az olvasást, és egyben örömet is okoz. Vagy talán éppen ellenkezőleg: a lezárt sorokon való mámoros és törvényszegő keresztülhaladás, a kimerevített oldalak, szeszélyesen gördülő felületek pervertált át(h/v)ágása alakítja át minduntalan a látkép csábító körvonalait, miközben a kies táj mámortól remegő testét ismeretlen messzeségek izgató távolába lendíti? Na persze az elméleti fejtegetéseknek már ebben a kezdeti állapotában is bizonytalanná válik, hogy az adott soroknak a kibomlása vajon eltávolít-e minket az olvasás tudatveszejtő élményétől azáltal, hogy nem rejti saját szövegszerű testét az ábrázolás önáltató és hiú, mondhatni paravánszerű felületei mögé, vagy talán saját nemzésre kész ágyékának ezzel a szemérmetlen előtérbe tolakodásával éppen azt az időtartamot nyújtja meg boldogságot ígérően, amelyben éltető kalandban részesülhetünk.

Tehát határozottan és visszavonhatatlanul kell megfogalmaznunk a kérdést: meddig tartható fönn a sebesség élménye, a szövegek szédítő befogadása, vagy akár a kaland, a játék és az ünnep tapasztalata (Gadamer), ami mindeddig az irodalom létét volt hivatott biztosítani. Ellentmondásosnak tűnhet, hogy egy irodalmi fesztiválra szánt szövegkezdemény éppen az irodalom létjogosultágát igyekszik közelebbről megvizsgálni - ha nem is megkérdőjelezni, hiszen az mindenképpen elhamarkodott vakmerőségnek bizonyulna -, vagyis azt az intézményrendszerek által fönntartott formát fogni faggatóra, amelyben ő maga is megszólal. A látszat ellenére azonban nem az Apa megcsúfolásáról, hanem éppen ellenkezőleg rehabilitálásának esélyeiről van szó. S hol lehetne másutt megfelelőbb módon hangot adni az olvasással és írással kapcsolatos kételyeinket, ha nem itt, a virtualitás terében, ami mindenhol egyidejűleg van jelen, s amely éppen azáltal, hogy a világ bármely részén hozzáférhető s feltétel nélkül letölthető, valójában sehol sincs igazán jelen, hiszen vég nélkül bolyong és szóródik a hálózaton; s hol máshol beszélhetnénk inkább az írás és az olvasás lehetőségéről vagy éppen végéről, ha nem itt és most, ezen a weboldalon, ezer színben játszó szövegek találkozási helyénél, ahol mi mindannyian az irodalommal és az egymással mint író-olvasó személyekkel szembeni lojalitásból gyűltünk össze, s ahol az irodalom mint tárgy és élmény egyidejűleg van jelen. A kérdésfelvetés időszerűsége természetesen még nem jelenti a megfogalmazható és közölhető válasz lehetőségét, hisz az adott kontextusban, amely az írásbeliség lezárulását és a képiség diadalát zengi, minden felelet, amely magáról az utolsó szó jogán mint megoldásról, mint egy kultúrtörténeti vita lezárásáról igyekszik tanúbizonyságot tenni, prepotensnek és túlhaladottnak minősül. S ebben a többszintű játéktérben nem marad más hátra, csak az affirmáció ereje, az állításé, amely véleményeket differenciál és erősít meg, vagy éppen azoknak hitelét foszlatja szerte, de amely mindenképpen nyílt és időszerű vitát követel meg tőlünk, beszédet és cselekvést, aktív írást, amely ha ideiglenesen is, de talán sebességgel, továbbhaladással, izgató kalanddal, szédítő befogadással ajándékoz meg minket, s ha lehet, még ideig-óráig rálátást biztosít az elsuhanó fák és szövegek rengetegére, az országutakat és diszkurzusokat keresztülszelő sávfehérségre, jelekre és nyomokra - túl a letűnőben lévő alfabetikus kultúra önsajnálatán, s a halál okozta könnyhullatáson.