ha tél lesz, hó esik
kanadásodik a vidék,
az elsüllyedt vasúti sín kilépi
a távot a járhatatlantól a semmiig
a hidegben ahány gejzír van, lehel,
na és a légbe fagyott permet
sötéten hagyott kristálycsillár,
zuhan a jeges föld felé
be kell ezért most gyújtani
fát hasogatni a kandallóba,
hát favágók lesznek mindenek:
a doktor úr, amint pipál,
a távírót pergető szerkesztő urak,
s a bányász, aki ma tárnát nem furat,
de nemcsak a portás, a tröszttulajdonos,
az elnök, a király, s a direktor úr is
garbósan, felemelt baltával áll
de mielőtt lecsapna bárki,
emelkedjünk ismét madártávlatba a táj fölé:
percenként más helyről száll magasra
fájdalmas, fojtott jajszó,
s hullik a forgácsra véres köröm
– ez egy óriás orgona, egy kórus, egy dal,
s ha elhallgat, tudhatod:
nincs semmi ujj már a nap alatt
tételezzük fel, hogy a tavat lesöpörte
már a szél, mert azon hangos lesz majd
a csilingelés, mikor a fénytelen álkristályluszter leér
s az alagút végét sejteti az ismeretlen
helyen – úgy tetszik mindenütt –
felszín felé tartó fütty,
amelyikért a vonatok