Ladányi István
Ózsvár Péter kiállítására

Ózsvár Péter galériája

Valaki azt mondta, vagy talán én voltam az?, hogy elég nehéz lesz ezt a kiállítást összehozni a szimpózium témájával, a halállal. Amire az volt a hányaveti válaszom, hogy miért is kellene összehozni ezeket a dolgokat. Aztán lassacskán kiderült, hogy tényleg nem kell összehozni őket, mert összejönnek azok maguktól is, ha nem vagyunk elég óvatosak.

És én nem voltam eléggé óvatos. Például szokásom szerint összeolvastam mindenfélét az utóbbi időben, fegyelmezetlen vagyok, sokfelé kapkodok, és zilált lelkiállapotomban néha olybá tűnik, hogy tényleg minden mindennel összefügg. De ha mindennel nem is, Ózsvár Péter kerámiáival föltétlenül.

Élettel teliek ezek az alkotások? Az életörömről, a létezés termékenységéről szólnak? Nem mások ezek a szobrok, mint a formát talált életigenlés? Igen, attól tartok, hogy nehéz ennek ellentmondanom, nyilván így kell róluk beszélni, így kell rájuk tekinteni. Hát igen, az élet. Mint olyan. Mint tudjuk: Ilyen az... Nos, valóban?

Minden sírkő egy regény, szólal meg például Jókai a nagy összevisszaságból, márpedig neki regény-ügyben legalábbis súlyos a szava, hát még ha sírkővel nyomatékosít. Bizony, isa, minden sírkő alatt ott lapul egy halott, isa, pur es chomuv, vagyis egy élet, egy halott élet, vagy hogy is van ez. De vajon ezt mondja-e Jókai? Nem ezt mondja, nem beszél életről, egy szóval sem beszél. Ha arról beszélne, akkor azt mondaná. Regényről beszél. Sírkőről és regényről. A halott az pedig halott. Egy szóval sem mondja például, hogy minden élet egy regény. Nem, Jókai azt mondja, hogy minden sírkő egy regény. Bizony, senki nem kerülheti el ez vermüt, hogy regény legyen, ahhoz halál szükségeltetik. Mind ahhoz járók vagyunk.

Aztán Rilkét idézhetjük ide tanúként, az Archaikus Apolló-torzóval. A torzó, a sérült, a kétezer éve mozdulatlan, halott szobor minden részével, minden töredékével, azzal is, ami megmaradt, és azzal is, ami hiányzik, az életről szól, sőt Rilke szerint: él. De ezzel sem elégszik meg, bennünket is arra szólít föl, hogy figyeljünk oda az életünkre. Változtasd meg, mondja. Változtatnunk? Ezt mondja-e Rilke? Vagy meg kellene fordítanunk? Netán: másra, mássá kell végeznünk a magunk életét? Mi végre, ez itt a kérdés. Mert más az az élet, ami az Apolló-torzó hiányzó tekintetében izzik. Örök élet, a műalkotás élete az, nem a mi halál előtti életünk tehát, hanem az ő halál utáni élete. A műalkotáshoz az élet, az élő anyag halála kell. Igen, kicsit nehéz ezt így kimondani: a műalkotás nem a véges életről, hanem az örök életről szól. Nem a mi életünkről, hanem az övéről. Értse, ki hogy tudja.

Egy másik példát mondanék még, végtére is ez az olvasmány indította el bennem jelen gondolataimat. Egy műfajelméleti könyvet olvastam a kis prózaformákról, Ózsvár Péterhez ennek sincs, ugyebár, semmi köze, és a legendákról, a szentek legendáiról, tehát erről a műfajról állapítja meg a szerző, hogy a szentség alapvető föltétele, tehát ami nélkül szentség eleve nem lehetséges, az az, hogy az illető, akiből a szent lesz, az bizony haljon meg előbb. Nem az ember kell, nem az élet. A halál kell hozzá. A szent az, ami él. A szent, a szentség alkotás, amelyet a halott életből formáznak. Az élet halála föltétlenül szükséges hozzá, mert amíg élet, addig nem lehet mű. Ahogyan a szó maga is mondja. Hogy es tiü látjátuk szümtükhel.

Bizony, Ózsvár Péter is csak ilyen örök életű alkotásokat készít. És hogy mindez, amit most itt magunk körül látunk, hogy mindez legyen, ahhoz föltétlenül meg kell halni. Először is természetesen meg kell halni az agyagnak, véget kell vetnie a változékonyságának, át kell lényegülnie cseréppé, közben meg kell halni pillanatról pillanatra az időnek, és Ózsvár Péternek is szép folyamatosan, ahogy simogatja a sarat, és a mozdulatnak is, ahogy végbemegy, a simogatásnak a maga folyamatosságában, a maga oszthatatlanságában, de mégis rezzenetről rezzenetre oda kell halnia a felületre, a lélegzetnek is meg kell történnie, és aztán meg kell törnie, van egy utolsó szusszanás, és aztán már soha többször, minden, ami akkor van, az már soha többé, ennek az egésznek végül, ennek az intenzív létezésnek ott az agyag körül végtére is el kell nyugodnia, meg kell békélnie, magába kell szállnia.

És ha nem így lenne, akkor mindez nem lenne. Ha nem a halál sürgölődne ott lázasan az akarat nélküli, formátlan élet körül, dehogyis állna az össze bármivé. Hiszen mi másért, mi másra lenn ez a nagy sürgés-forgás, ez a termékeny melegség, mi más sürgetné az akaratot, a vágyat, mi más, ha nem a nagy semmi maga?

Ózsvár Péter a létezés nagy jelein keres a kezeivel. Azokat a réseket próbálja körbetapogatni, azokat a nyílásokat szeretné újabb és újabb próteuszi formájukban megörökíteni, amelyeken át dimenziókat válthatunk. Úgy teszi elénk ezeket, hogy újra szentnek lássuk őket, esélyt adó réseknek, repedéseknek, melyeken át lehet bújni, szivárogni, ahová be lehet csúszni, vagy ahonnan ki lehet csúszni, ezt már Madách sem tudta: kijárat ez, vagy bejárat? Vagy ha mást nem is, legalább át lehet rajtuk kukucskálni, be lehet hallgatózni, beléjük lehet szagolni. Hiányok ezek, hiányok az egyformaságban, ahol nincs az, ami addig volt, a folytonosság hiányai, hasadékok, lyukak, nyílások. Legyen az akár valamely virág, Rózsa-e avagy Viola nyílása, vagy egy védett, meleg zug, ahová a magot érdemes rejteni, vagy maga a mag, ami szintén rést hoz létre önmagával két létezés között, de jaj, hiszen végig ugyanarról beszélek, bújjon ki végre, szög a zsákból, hulljon a mag, szóródjon szerteszét, keresse minden mozgalmasan azt a helyet, ahol hite szerint menedéke lehet.