Szilágyi Zsófia
Határ a szív közepén¹ 

1999. március 26-án délben, a 26. születésnapomon napozom a kisfiam babakocsija mellett az újpesti Ady Endre Művelődési Ház kertjében. Találkozom egy ismerőssel, kérdezi, hogy vagyok, jól lennék, válaszolom, csak a NATO bombázza Szabadkát. Udvarias értelmiségi félmosoly a felelet, értetlen és hárító. Látszik, azt gondolja rólam, túljátszom a szerepet, mert persze, sajnálunk mi mindenkit, csecseneket, pakisztániakat, hutukat és tuszikat, mikor kit kell, most éppen a vajdasági magyarokat, de azért ne menjünk ebbe bele ennyire, egymás között nem kell úgy csinálnunk, mintha tényleg érdekelne minket ez az egész. Él ott valakid, kérdezi, nem, mondom, közben eszembe jut, hogy Szabadkát még csak a Ranódy-filmekben láttam, az is Baja volt meg Kecskemét.

1999. márciusában, persze, nem tudtam még semmit. Fogalmam sem volt róla, hogy valaki, akit pár év múlva nagyon megszeretek majd, éppen éli azt a szöveget, amit nem sokkal később megír: "Vasárnap éjjel, a két robbanást alig öt perccel előzte meg a sziréna. A gyerek először a sárga pisztolyát akarta megkeresni, hogy megvédjen bennünket, félni csak később kezdett: én szívesen meghalok, ha úgy rendeli az Isten, csak gyorsan történjen, mondta, és ezzel a mondattal már nem bírtam el, nem elég kicsi, hogy elhiggye: csak az ég zörög, nem elég nagy, hogy elküldjem; nem elég, nem elég. Valami nem elég, valami túl sok. Az én erőm, a híres anyai védelmező ölelés nem elég, a felelősség túl sok." És akkor még a határontúli irodalom és a menekülés is másképp kapcsolódott össze bennem, mint most: a határontúli irodalom egy tantárgy volt, amiből vizsgázni kell, visszamondani csillogó szemmel az olyasféle, Czine Mihály prédikátori hanglejtésével elharsogott mondatokat, hogy "a szíve vérével írta Erdély egére, hogy hazám". Azt is tudtam, hogy ha jót akarok, nem szabad kiejteni a számon azt a vizsgán, hogy Symposion és azt sem, hogy nyugati magyar irodalom. Nem mondtam ki egyiket sem, cserébe pár év múlva belopóztak az életembe. Úgy látszik viszont, már akkor is túljátszottam a szerepem, gyengébb szemcsillogás is elég lett volna, így az történt, hogy tanár úr az indexemmel a kezében megjegyezte, ő most ad nekem egy ötöst, egyébként pedig menjek be a szobájába valamelyik este, és beszélgessünk a határontúli irodalomról. Na, ekkor kellett menekülni.

Ott az Ady Endre Művelődési Ház kertjében azt sem sejtettem még, hogy pár év múlva a Veszprémi Egyetemen bonyolódom bele majd a hallgatóimmal abba a kérdésbe, vajon hány nagy nyugatosunkat nevezhetnénk határontúlinak. Kosztolányi az áttelepült vajdasági magyar író. Aztán elidőztünk annál a kérdésnél, vajon miért nem írt Ady Endre verseket Trianonról. Hosszas töprengés után eljutottunk odáig, hogy mert meghalt 1919-ben. De egyébként biztosan írt volna, mondták. 1999-ben még két évnyire vagyok attól a pillanattól, amikor egyetemi adjunktusként kezdhetek működni Veszprémben. Frissen alapított tanszékünk egy ötvenes évekbeli kockaház második emeletére kerül, közvetlenül a radiokémia tanszék fölé, orosz nyelvű Mengyelejev-táblázatokat nézve tanítok magyar irodalmat a volt Vegyipari Egyetemen, a poharamban folyamatosan rezeg az ásványvíz, és én egy percig sem érzem, hogy közöm van ehhez a városhoz. Közöm akkor lesz, amikor rájövök, hogy Veszprém tulajdonképpen a Vajdaságban van. Mert egyszercsak minden megváltozik: a tanszékünk felköltözik a Várba, az ország legszebb helyen fekvő magyar tanszéke leszünk, és megszáll valami furcsa otthonosság-érzés attól, hogy egy kicsit az Ex Symposionhoz kezdek tartozni. Mert az otthon-lét érzését nem a kollégáim teremtik meg ott nekem, hanem az Ex csantavéri felelős szerkesztője, akinek eszébe jut például megkérdezni az egyik vizsganapomon, ettem-e aznap valamit 32 ember levizsgáztatása közben. És az egyetem és a kocsival hazainduló tanszékvezető közti rohanásomban ad nekem vacsorát.

Ezt ugyan becsületszóra senki sem hiszi el nekem most, de 1999-ben, napozás közben megszakadt a szívem attól az érzéstől, hogy voltaképpen én bombázom őket. Aztán amikor 2004-ben végre sétálhattam a cirillbetűs Szabadkán, és egyszerre éreztem, hazajöttem, meg azt, hogy folyamatosan félek, rájöttem, hogy "A határ a szív közepén van meghúzva". Eközben meglepődve láttam, hogy nem is annyira cirillbetűs ez a Szabadka - csak akkor örülhettem, hogy tanultam szlavisztikát, amikor a Népkör falán gond nélkül el tudtam olvasni a frissen odaírt Szerbia, megöljük a magyarokat feliratot.

Születtetek egy ma már nem létező országban? Az én országom sem létezik már, és nem kellett az eltüntetéséhez háború, csak az idő. Az én családomnak valahogy sikerült annyira középre rendeződnie, hogy határontúliak csak akkor lehettünk volna, ha egy tréfás kedvű határrendező mondjuk a Tisza vonalát tekinti országhatárnak. Minket, boldog alföldi középmagyarokat nem bombázott senki 1945 óta, a szüleim is saját akaratukból jöttek el az Alföldről, mégsem megyünk vissza a kisújszállási Kígyó utcába, mert nem vagyunk elég erősek látni a semmit. Mindkét nagyanyám 100 éves vályogháza helyén üres telek. Nincs meg a meggyfám, a szalmazsákom, a fonott szék és az ordító Junoszty tévé. "Az 'emlékház' falain belül van a döngölt padlójú szoba, amelynek szúette asztalán ott áll a pálinka. Csillog a napfényben. Mint valami nappali világítótorony, vagy hogy is fejezzem ki magam kellő képzavarral? Csak be kell menni, és nyúlni kell utána. Belefúrni. Nagyapám hetedik határban is híres pálinkájába. Ragyog neki a glóriája, odakinn a fércelt tarisznya mellett, a súlyos földön - is. És érzem a frissen kaszált here illatát. Nyúl baktat a távolban. Rádió szól a közelben. Egy összemadzagolt, tranzisztoros rádió a pálinkaszünetre félretett, kifent kasza mellett. Elsuhintott szerencse-levelek. Szól a Kossuth rádió. Szól a dugó. Játék és muzsika tíz percben. Mozart a herében." Tiszafüreden az én nagyapám Szokol rádiójából két, befőttesgumival kívülről ráerősített laposelemnek köszönhetően szólt a kinyerma. Ahhoz ugyan, hogy a két gangos házba visszamehessek gondolatban, nekem nem a pálinka szaga kell, de erről a különbségről már végképp nem a határ tehet.

Bár csak egyszer jártam Szabadkán, és szerkesztőként is vendég vagyok az Exnél, lévén annyira vajdasági, mint amennyire író, mégis úgy érzem, a szívben talán nincsenek határok. "Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim."

 1 A szövegben idézetek vannak Balázs Attila, Bozsik Péter, Kosztolányi Dezső és Lovas Ildikó szövegeiből.