Weiner Sennyey Tibor
Arisztaiosz éneke

 

Ott kezdődött minden, azon a tisztáson.

Ó nem kellett volna rájuk riasztanom!

Nem kellett volna, nem kellett volna,

Nem szabadott volna, nem szabadott volna.

Szanaszét minden hajtás virág és bimbó,

Jaj indulj meg bennem halva született hajtásom!

Mondd: lakott a házamban egy gyermek,

Lakott bennem egy fiú vagy lány,

Lakott bennem egy űrhajós vagy költő;

És most sem még mindig nem tudom

Eldönteni, hogy nem vak és mégis lát

És nem biztos, hogy nem gondol reám,

Amikor megyek - mint szaggatott otthontalan -

Az utcán, hallom rádióhullám hatol a szívekbe;

Hallom a hangok színét, jaj az ő hangja kék.

Amikor megyek az utcán, a kuka tetején ott

Találok egy gyerekjátékot, beleilleszthető formák

Beleilleszthető a világ, és oldalán a megállított idő.

Azt mondtam az időnek, hogy "Állj!" - hiszen a tisztásra

Törtem, Ő nem tudhatta, messze volt onnan,

És biztosan nem figyelt eléggé rám,

Méheim dolgoztak a tág legelőkön.

Hol vagy, óh hol, én drága Eurüdiké múzsám?

Így indultam meg, ha kérded ma egy pihipásztor

Ekképpen indul egy szerepversben meg,

És ki, a fák istennői szanaszét ugrottak a nagy ijedelemben

Patáim dobbanásai a sáros szűz fövenyen, mint bomba

Mikor hosszú sóhajtás után megpihen egy esküvőben,

Mert a bomba már alszik a robbanás után, csak a jajgatások

Súgják, mint morzejelek a börtönfalán, a fájdalom jeleit.

S ő is szaladni kezdett, vajon hegyes szarvaim ijesztették meg,

Vagy patás, szőrös, ördögi altestem, ó Eurüdiké múzsám,

Nem hoz finomabb mézet, hidd el senki neked.

Nem hoz édesebb álmot, gyorsabb szélvészt mely lelked elragadja

Ó a vérszívó, gyermekölelő Kér, és a szárnyas Hüpnosz sem,

Hazudnak vízió, és ikertestvére, recsegő gépszárnyaival érkező,

Bűzösajkú Thanatosz, ó hazudik mind, csak én - csak én!

Aztán mentem tovább az utcán, fékcsikorgás, megállok,

Egy kis játékvonat egy kukán, nézem, gőzmozdony volt

Valaha a jel, mely megkülönböztetett a mástól azt,

Amit most úgy mondok: én, vagy engem.

De ez egy játék, szétszerelhető, mint az álomban megjelenő képek,

Mint az álomból átszivárgó víziók, ha nem a Léthéből iszol,

Mielőtt, mint kit agyoncsaptak, véresre vertek, felébredsz - jaj, megszületsz!

Mint a zaj, amikor rátok rontottam, ó Eurüdiké múzsám,

S te szaladtál, rettegtél tőlem, de hát tudod, hogy amit akarok;

Hiszen Apollón fia vagyok, tudod, hogy amit akarok, az enyém lesz.

Hát hajrá, ropog patám alatt a friss arcadiai avar, csobogva harap lábad közé

Az Alpheios folyó és a homok megcsókolja bokád, amint a parton átszaladsz.

Utánad vetem, utánad magamat, szépséges Eurüdiké múzsám,

Míg a mezőre érsz. Aztán egy térre értem, márvány, üveg és beton köröttem.

Mikor tud megbocsátani a lélek, mikor tud megszakadni a márvány,

Hogy kibújjon egyetlen egy, nem több, hóvirág kérlek, egyetlen hóvirág

Szemrehányás az egész technokrata építkezési szellemiségnek,

Hiszen egyetlen bimbódzó hóvirág akár egyetlen fűszál, az almáskertben,

Mely a többiekkel összenőve, lent a mélyben elkezd susogni a szélben,

Mint a többi fűszál a szellemszépségű ó Eurüdiké múzsám

Lábai körött, aki ott futott, egyre gyorsabban, egyre kétségbeesettebben,

Amikor már majdnem megragadtam, csakhogy ó nem kellett volna,

Hogy így történjen, nem kellett volna, nem kellett volna.

A kígyó mérge gyorsabb volt, mint markom, már majd elértem,

Már majd megkaptam, amikor a kígyó belemart. Ó Eurüdiké múzsám

Izzó combod, mint a forrongó kábelek mélyén az elektromosság.

Az orvosok köpenye olyan fehér akár az úristen ujja hegye,

A rikoltozó rohammentőben már csak egy sóhajtás a túlvilág,

Már csak egy perc, nem tudom, nem tudna valaki néhány fémpénzt

Kölcsön adni, tudom így is sokatoknak tartozom, de hát mégiscsak

Kell valamit adnom, amikor ott ülök a khároni verdán,

A ladikon, amellyel átlebegek a félelmetes Styx folyamán.

Mert ezen a ladikon kelt át ő is, s ezért felsírt a Düraszok kara,

A rengetegben rejlő szépséges nimfák, s ezért felsírtak Rhodophé

Hegység sziklavárai, harcosaikkal és jósaikkal, s ezért felsírtak

Rhészosz harcias földjének leggyilkosabb katonái, felsírtak a geták,

És kiömlött a könnyek dús folyamától a Hebrosz folyó, s zokogott

Egész Thrákia. S érkezett már, nem lehetett elhalasztani, jött Ő

És tudtam, hogy mit akar, ó Eurüdikémet akarja, azt hitte az övé

Orpheusz jött, a holtestet eltemetni, lantjának pengésébe beleremegtek

A vének, gyászdalára megindultak a kövek, és a tengerparton

A hullámok halkabban mardosták a földet, ó Eurüdiké múzsám

Orpheusz elindult, ne aggódj, ő majd kihoz, ő majd megment,

Mint ahogy a huszonegyedik századot mentheti meg az atom-,

A vegyifegyver, vagy az isteni illúzió: a szent virtualitás,

S én előre siettem, én a méhek barátja, a pásztoristen,

Hogy kérjem az Alvilág urait, engedjék őt, a dalnokot, csak őt

Engedjék át, s ő jött, nem szólt egy szót sem, nem énekelt,

A háromfejű kutyát az élő ember úgy megrémisztette,

Ezt a szörny Kerberoszt, hogy tátva felejtette csikorgó agyarát;

Kivillantva félelmetes száját, s Ixion kereke megállt.

Én könyörögtem az Alvilág urának és úrnőjének,

Én könyörögtem, hogy ne hagyják énekelni, csak zengeni ne

A csodás költőt, a legendás Orpheuszt, mert beomlik a mennybolt,

Adják inkább neki oda, amit kér, legyen az bármi,

Legyen az nem más, mint ó Eurüdiké, Eurüdikém,

Csak annyit még, súgtam a fülébe az alvilági úrnak,

Csak annyit még, ha kérhetném, hátra - míg felérünk,

Hátra ne nézhessen, mert aztán úgyis övé lesz a szépség,

S addig én, ó Eurüdikét, könyörögtem patáim csapkodva

A kénköves aszfalthoz, addig had kísérjem Eurüdikém,

S fent már legyen, legyen az övé, legyen az életben Orpheuszé,

S jött a dalnok, jött nagy csöndben, ily néma verset

Nem hallott még sem ember, sem isten, így jött Orpheusz

A leghatalmasabb költő, ajkán nem csendült szó,

Nem mondott verset, nem zengett sirató vagy gyászéneket,

Mégis hangosabb volt jötte az alvilágban, mint a szenvedők

Sikoltása, mert mindenki elnémult az örök jajbirodalmában,

S csak lépések megismételhetetlen ritmusa visszhangzott.

Aztán már fordul is, mögötte Eurüdiké, Eurüdiké mögött én,

S nem szóltunk, nem szólt egyikünk sem, át a néma Alvilágon,

Átmentünk a styxi vízen, ó soha szebbet én nem láttam,

Mindjárt elmúlik, jaj mondtam, de nem baj csodás énekes

Orpheusz, te kinek dalára megrendülnek a kövek,

Vidd az életbe, hiszen neked nincsen patád, neked nincs szarvad

Mint nekem, vidd és élj vele! De ne csak, azt ne! És Orpheusz

Ember volt, előbb volt ember, mint költő, és megfordult

Mielőtt felértünk volna, Eurüdiké ó mindkettőnk múzsája

Pedig így szólt: "Engem, szegény hitvesedet, és téged

Orpheusz, ez a pillantás veszejtett el, két szememre,

Két csillagra az égen, most végső álom borul,

Még egyszer nyúlok feléd, de előbb ér el engem a végzet,

Mint én, drága szerelmem, Orpheusz, Orpheuszom, én téged."

Orpheuszra, úgy tudom, egy sivatagban lelt rá Thanatosz,

Öreg volt már és nem szólt semmit, felállt, és bőszen,

Jókedvűen ivott a felejtés bús folyamából.

S én, meg, itt vagyok, itt egy új század új hajnalán;

S itt sincs, hiába keresem, hiába nézem, itt is lent maradt,

Jaj lent maradtál, ó Eurüdiké múzsám.