- Weiner Sennyey Tibor
Arisztaiosz éneke
-
- Ott kezdődött minden, azon a tisztáson.
- Ó nem kellett volna rájuk riasztanom!
- Nem kellett volna, nem kellett volna,
- Nem szabadott volna, nem szabadott volna.
- Szanaszét minden hajtás virág és bimbó,
- Jaj indulj meg bennem halva született hajtásom!
- Mondd: lakott a házamban egy gyermek,
- Lakott bennem egy fiú vagy lány,
- Lakott bennem egy űrhajós vagy költő;
- És most sem még mindig nem tudom
- Eldönteni, hogy nem vak és mégis lát
- És nem biztos, hogy nem gondol reám,
- Amikor megyek - mint szaggatott otthontalan -
- Az utcán, hallom rádióhullám hatol a szívekbe;
- Hallom a hangok színét, jaj az ő hangja kék.
- Amikor megyek az utcán, a kuka tetején ott
- Találok egy gyerekjátékot, beleilleszthető formák
- Beleilleszthető a világ, és oldalán a megállított idő.
- Azt mondtam az időnek, hogy "Állj!" - hiszen a tisztásra
- Törtem, Ő nem tudhatta, messze volt onnan,
- És biztosan nem figyelt eléggé rám,
- Méheim dolgoztak a tág legelőkön.
- Hol vagy, óh hol, én drága Eurüdiké múzsám?
- Így indultam meg, ha kérded ma egy pihipásztor
- Ekképpen indul egy szerepversben meg,
- És ki, a fák istennői szanaszét ugrottak a nagy ijedelemben
- Patáim dobbanásai a sáros szűz fövenyen, mint bomba
- Mikor hosszú sóhajtás után megpihen egy esküvőben,
- Mert a bomba már alszik a robbanás után, csak a jajgatások
- Súgják, mint morzejelek a börtönfalán, a fájdalom jeleit.
- S ő is szaladni kezdett, vajon hegyes szarvaim ijesztették meg,
- Vagy patás, szőrös, ördögi altestem, ó Eurüdiké múzsám,
- Nem hoz finomabb mézet, hidd el senki neked.
- Nem hoz édesebb álmot, gyorsabb szélvészt mely lelked elragadja
- Ó a vérszívó, gyermekölelő Kér, és a szárnyas Hüpnosz sem,
- Hazudnak vízió, és ikertestvére, recsegő gépszárnyaival érkező,
- Bűzösajkú Thanatosz, ó hazudik mind, csak én - csak én!
- Aztán mentem tovább az utcán, fékcsikorgás, megállok,
- Egy kis játékvonat egy kukán, nézem, gőzmozdony volt
- Valaha a jel, mely megkülönböztetett a mástól azt,
- Amit most úgy mondok: én, vagy engem.
- De ez egy játék, szétszerelhető, mint az álomban megjelenő képek,
- Mint az álomból átszivárgó víziók, ha nem a Léthéből iszol,
- Mielőtt, mint kit agyoncsaptak, véresre vertek, felébredsz - jaj, megszületsz!
- Mint a zaj, amikor rátok rontottam, ó Eurüdiké múzsám,
- S te szaladtál, rettegtél tőlem, de hát tudod, hogy amit akarok;
- Hiszen Apollón fia vagyok, tudod, hogy amit akarok, az enyém lesz.
- Hát hajrá, ropog patám alatt a friss arcadiai avar, csobogva harap lábad közé
- Az Alpheios folyó és a homok megcsókolja bokád, amint a parton átszaladsz.
- Utánad vetem, utánad magamat, szépséges Eurüdiké múzsám,
- Míg a mezőre érsz. Aztán egy térre értem, márvány, üveg és beton köröttem.
- Mikor tud megbocsátani a lélek, mikor tud megszakadni a márvány,
- Hogy kibújjon egyetlen egy, nem több, hóvirág kérlek, egyetlen hóvirág
- Szemrehányás az egész technokrata építkezési szellemiségnek,
- Hiszen egyetlen bimbódzó hóvirág akár egyetlen fűszál, az almáskertben,
- Mely a többiekkel összenőve, lent a mélyben elkezd susogni a szélben,
- Mint a többi fűszál a szellemszépségű ó Eurüdiké múzsám
- Lábai körött, aki ott futott, egyre gyorsabban, egyre kétségbeesettebben,
- Amikor már majdnem megragadtam, csakhogy ó nem kellett volna,
- Hogy így történjen, nem kellett volna, nem kellett volna.
- A kígyó mérge gyorsabb volt, mint markom, már majd elértem,
- Már majd megkaptam, amikor a kígyó belemart. Ó Eurüdiké múzsám
- Izzó combod, mint a forrongó kábelek mélyén az elektromosság.
- Az orvosok köpenye olyan fehér akár az úristen ujja hegye,
- A rikoltozó rohammentőben már csak egy sóhajtás a túlvilág,
- Már csak egy perc, nem tudom, nem tudna valaki néhány fémpénzt
- Kölcsön adni, tudom így is sokatoknak tartozom, de hát mégiscsak
- Kell valamit adnom, amikor ott ülök a khároni verdán,
- A ladikon, amellyel átlebegek a félelmetes Styx folyamán.
- Mert ezen a ladikon kelt át ő is, s ezért felsírt a Düraszok kara,
- A rengetegben rejlő szépséges nimfák, s ezért felsírtak Rhodophé
- Hegység sziklavárai, harcosaikkal és jósaikkal, s ezért felsírtak
- Rhészosz harcias földjének leggyilkosabb katonái, felsírtak a geták,
- És kiömlött a könnyek dús folyamától a Hebrosz folyó, s zokogott
- Egész Thrákia. S érkezett már, nem lehetett elhalasztani, jött Ő
- És tudtam, hogy mit akar, ó Eurüdikémet akarja, azt hitte az övé
- Orpheusz jött, a holtestet eltemetni, lantjának pengésébe beleremegtek
- A vének, gyászdalára megindultak a kövek, és a tengerparton
- A hullámok halkabban mardosták a földet, ó Eurüdiké múzsám
- Orpheusz elindult, ne aggódj, ő majd kihoz, ő majd megment,
- Mint ahogy a huszonegyedik századot mentheti meg az atom-,
- A vegyifegyver, vagy az isteni illúzió: a szent virtualitás,
- S én előre siettem, én a méhek barátja, a pásztoristen,
- Hogy kérjem az Alvilág urait, engedjék őt, a dalnokot, csak őt
- Engedjék át, s ő jött, nem szólt egy szót sem, nem énekelt,
- A háromfejű kutyát az élő ember úgy megrémisztette,
- Ezt a szörny Kerberoszt, hogy tátva felejtette csikorgó agyarát;
- Kivillantva félelmetes száját, s Ixion kereke megállt.
- Én könyörögtem az Alvilág urának és úrnőjének,
- Én könyörögtem, hogy ne hagyják énekelni, csak zengeni ne
- A csodás költőt, a legendás Orpheuszt, mert beomlik a mennybolt,
- Adják inkább neki oda, amit kér, legyen az bármi,
- Legyen az nem más, mint ó Eurüdiké, Eurüdikém,
- Csak annyit még, súgtam a fülébe az alvilági úrnak,
- Csak annyit még, ha kérhetném, hátra - míg felérünk,
- Hátra ne nézhessen, mert aztán úgyis övé lesz a szépség,
- S addig én, ó Eurüdikét, könyörögtem patáim csapkodva
- A kénköves aszfalthoz, addig had kísérjem Eurüdikém,
- S fent már legyen, legyen az övé, legyen az életben Orpheuszé,
- S jött a dalnok, jött nagy csöndben, ily néma verset
- Nem hallott még sem ember, sem isten, így jött Orpheusz
- A leghatalmasabb költő, ajkán nem csendült szó,
- Nem mondott verset, nem zengett sirató vagy gyászéneket,
- Mégis hangosabb volt jötte az alvilágban, mint a szenvedők
- Sikoltása, mert mindenki elnémult az örök jajbirodalmában,
- S csak lépések megismételhetetlen ritmusa visszhangzott.
- Aztán már fordul is, mögötte Eurüdiké, Eurüdiké mögött én,
- S nem szóltunk, nem szólt egyikünk sem, át a néma Alvilágon,
- Átmentünk a styxi vízen, ó soha szebbet én nem láttam,
- Mindjárt elmúlik, jaj mondtam, de nem baj csodás énekes
- Orpheusz, te kinek dalára megrendülnek a kövek,
- Vidd az életbe, hiszen neked nincsen patád, neked nincs szarvad
- Mint nekem, vidd és élj vele! De ne csak, azt ne! És Orpheusz
- Ember volt, előbb volt ember, mint költő, és megfordult
- Mielőtt felértünk volna, Eurüdiké ó mindkettőnk múzsája
- Pedig így szólt: "Engem, szegény hitvesedet, és téged
- Orpheusz, ez a pillantás veszejtett el, két szememre,
- Két csillagra az égen, most végső álom borul,
- Még egyszer nyúlok feléd, de előbb ér el engem a végzet,
- Mint én, drága szerelmem, Orpheusz, Orpheuszom, én téged."
- Orpheuszra, úgy tudom, egy sivatagban lelt rá Thanatosz,
- Öreg volt már és nem szólt semmit, felállt, és bőszen,
- Jókedvűen ivott a felejtés bús folyamából.
- S én, meg, itt vagyok, itt egy új század új hajnalán;
- S itt sincs, hiába keresem, hiába nézem, itt is lent maradt,
- Jaj lent maradtál, ó Eurüdiké múzsám.