Milovan Miković
A tolvaj verse
 
Furem Augustinum dictum de Zabotka, mindenki csak így ismer téged.
Utoléri végzetük a halakat, a növényeket: pusztulnak, s az éj elnyeli az álmokat.
Réti idill: gólyák kelepelnek
Egy lápon, én meg csak állok, állok, állok
Melletted és lesem az esti árnyakban rejtező napot.
 
Augustinum, te tolvaj, ki hangtalanul és ruhátlanul mászol ki az iszapból,
Utad a történelembe vezet. Erre-arra menekülsz, de nézd:
Gyönyörű a város, ha megtelik fénnyel,
Ugyanakkor bennünk hóvihar tombol, a lejtős utcán meg fagy honol.
S a fény, mely néha lágyan pislákol hajnalig,
Tudja: eljő a villamos és csilingelni fog. És csak csilingel. De hogy!
Itt meg egy utas áll, galagonyára támaszkodva vár.
Nagy csokorral a Bajaiba készül. Lehunyt szemekkel vár, rendületlenül.
Unottan merül el a reggeli csendben, melyben az álom és a való fut egybe.
Miközben anyókák imádkoznak: az Atya s a Fiú nevében dobog szívük e hajnalon.
 
De az a valaki gyermeki kacajjal a mellében
Eme teherrel lesi a meg nem születetteket és hallgatja a némákat. Elvinné a hangomat.
 
Zakatoló lihegéséből nőjön gólyaorr és kutyatej.
Az ég sebei megnyílnak felettünk
Béna csend ítélőbírája legyen.
Ott az írás is róla. Meg kenyérmorzsa és fakó borfolt az asztalon.
Talán a megfáradt szomorúság ring a régi hintaszékben.
Képzeld, Augustinom, milyen mélyen hallgatnak az órák és a harangok
Amíg én álldogálok, állok itt, hol napokig nevettünk, nőktől, szavaktól részegen.