Milovan Miković
Te mindig szomorú Szabadka, te butuska

 

1.

Ki az, ki a városhoz közelít,

melyet remegés morzsol szét?

Ki tér be

kilépve hét kapuján?

Lépése nyugodt, csendes, visszahúzódó.

Borospohárban szunnyad,

Üres belei puffadtak, a magány átka nyomja.

 

2.

Veszélyes ugye, vagy mégsem?

Lehet-e tudni előre?

Ha valaki földön hagyja el,

visszatérhet-e levegőben?

Vajon neki, a megbízhatónak,

tolvajok húzzák szét az éveit?

Mikor értek véget kínjai?

 

3.

A csillogó kandeláberek alatt

sebes léptű alakok osonnak,

megalkuvásra készek, a vágyak

pedig a teknős páncélja alatt dagadnak.

A csábítók, kiknek fogait elnyelték a szavak,

(a szorgos, porfelhő formájú szemetesek mellett)

mindenki előtt épp most fejet hajtanak.

 

4.

Pedig kikerülhette volna a város kapuját,

Ha kényelmesen, vonaton utazna

- legyen akár katona -

majd az első alkonyban, óvatosan,

tüzes vérének hódolva,

pincétől pincéig lopózva,

a bűn ösvényén járva

a városban szertefolyna.

 

5.

Arról eddig egy szó sem esett,

hogy itt valami veszedelem lehet,

ne adj Isten, halottak, tetemek

(mik vannak, ha elsőként katonák

és hozzájuk hasonló dögök szólalnak meg)

a glédicsek tövisei

és az őszig megdagadó

sötétbarna galagonyák alatt -

mindent belepne a gyom.

Még a szagos here sem virágozna kifeszítve nekik.

Talán csak barnára füstölnék csontjaik.

 

5.

Pedig ha szívedre hallgathatnál!

És megnéznéd a sok kukacot meg hangyát,

amint szorgoskodnak, szétrágnak és

hátukon cipelnek mindent, mi útjukba kerül,

Egészen a hosszú, üres út végéig,

addig a drogériásig, aki

(végtelen végig, vagy ki tudja meddig)

kanalával levest mer s bőszen szürcsöli.

 

6.

Amikor pedig az ő zsarátnoka is leég,

megmozdul a lég,

s bármekkora legyen a ricsaj, a zaj, a sokadalom,

rendezetlen sorokban

mindenki visszatér oda, honnan jött egykoron,

és

ismét áthalad

a városkapuk, mind a hét alatt,

s kijőve

leheletével rajta nyomot hagy

(talán épp akkor lép ide be?)

majd elindul a megnyugvás felé,

melyet a halál sötét fátyla hoz elé.