Bozsik Péter: Az attentátor

Álommerény XII., avagy az epilógus

Érzem, hogy ropogva, recsegve morzsolódik össze minden, mint az üvegpohár, és egy rövid ideig látom a fogaimat, ahogy a tenyerembe furódnak. Egy szemvillanásnyi időre még látom a sáros, sötét, nehéz, szöges bakancsot, amint az ujjaimra nehezedik. Fölordítok. És eszembe jut a rengeteg kín és fájdalom, amivel megszoktam ezt a számba épített idegen testet. Megkísérlem, meglehetősen ügyetlenül, közelebb húzni, de éles nyilallás hasít a tenyerembe. Ujjaim alatt egyszer csak valami bütykös és nyálkás tárgyat érzek, a fogsorom!, ujjongok magamban, a sajgó fogsorom! A kötés alól kikandikáló ujjaimmal és átkötött tenyeremmel tapogatom a megkérgesedett sarat.Térdre állok, és mászva próbálom kitapogatni a műfogsorom és a szemüvegem. A gumibotos legények valami szláv nyelven gúnyolódnak rajtam. Vagy rajtam, vagy a segítőtársamon. Elhatározom, így maradok összekuporodva, úgy sem tudok föltápászkodni; orromban érzem az agyag szagát. Hirtelen ráébredek, hogy a kötéseim a helyükön vannak, az arcommal érzem ezt, mely a két tenyeremen nyugszik. Újból hallani kezdem, közvetlenül a fejem mellett, a talicskák nyikorgását és a téglák puffanását, úgy tűnik, gyorsabb ütemben, mint az előbb. A fogsorom, nyögök föl, nemrég csináltattam, sokáig könyörögtem a nevelőtisztnek, míg engedélyezte! Ekkor a tarkómat ért újabb ütésől, a vérrel és takonnyal együtt, csodálatos könnyedséggel valami kemény massza repül ki a számból.Hallom a nyögéseit is, amelyek összekeverednek a gumibotos legények ordibálásaival. Hallom, hogy záporoznak az ütések, amelyek közül egyik-másik nem fáj, s ebből megértem, hogy ezek a másikat érik, azt, aki az imént a kötéseimet igazgatta. Görcsösen vonagló testtel, miközben másik kezemet elhárítólag a fejemre tapasztom, térdre rogyok. Ájulás környékez, de nem vesztem el az eszméletemet, csak különös, rőt fényben megvillan előttem a látóhatár, a hátulról, gumibottal rám mért ütéstől, míg egyik kezemmel a szemüvegem felé kapok. A felismerés éles fájdalommal párosul, amelyet a fejem búbján érzek. A csöppet sem melegítő nap, mintha az agyamba akarna hatolni. Abban a pillanatban, amikor fölfogom, hogy mégsem tévedtem, megértem azt is, most már késő minden. Eszembe villan, lehet, mindez csak érzéki csalódás vagy álom, és el fogok ájulni. Egyszer csak olyan benyomásom támad, hogy az addig mozgó árnyak megállnak, és mintha minden elhalkulna. Szembefordulok a nappal: élénkvörös sziporkázást látok, ide-oda suhanó árnyalakokkal. Hallom a talicskák nyikorgását, és a téglák tekebábokra emlékeztető, tompa pufogását. Aztán a semmibe bámulok, valahova a feje fölé. Sáros szemüvegemtől nem látom a vasúti töltést, pedig tudom, hogy ott kell lennie, másik kezemmel levehetném a szemüvegem, hiszen biztos vagyok benne, hogy semmi szükségem rá, de nem teszem. Szájához emeli engedelmeskedő kezem; megpillantom rövidre sikerült fogait, később csak sáros kalapját látom. Közben kezébe veszi másik kezemet, kitartóan keresi a bogot a sáros zsebkendőn. Végül megtalálja, de kioldania nem sikerül. Mondani szeretnék neki valamit, hogy felmentsem a kínos segíteni akarás alól, megköszönni szeretném segítőkészségét, vagy ráüvölteni: cibálja már le a kötésemet és dobja el a fenébe, bármit, de egy szó nem jön ki a számon, csak hörgök, mint az elvágott torkú malac. Kibogozza egyik kezemen a kötést, érzi, én is érzem, lassan halad, egyre idegesebb, türelme fogytán. Halkan zihál. Elborult, megkeményedett vonású arc, lesütött tekintet, ráncos homlok és sáros kalap; ajka furcsán, idegesen mozog. Megpillantom homályos szemüvegemen keresztül a hozzá tartozó arcot is. Tehetetlenül átengedem kezem az övének. Szemüvegem előtt egyszer csak két ugyanolyan sáros kéz jelenik meg, mint az enyém, de rongykötés nélkül. Valamiért páni félelem lesz úrrá rajtam, kapkodok, zavarodott vagyok és ügyetlen. A nyúlós agyagból emeltem ki a ragacsos téglát, amelyet halomba kell hányni, akkor csúszott le. Mindkét kezem ég, csupa seb. Sáros, koszos zsebkendőmön próbálom megigazítani a kötést. A nyúlós agyagból emeltem ki a ragacsos téglát, amelyet halomba kell hányni, akkor csúszott le. Mindkét kezem ég, csupa seb. Valamiért páni félelem lesz úrrá rajtam, kapkodok, zavarodott vagyok és ügyetlen. Szemüvegem előtt (álmomban pápaszemet hordok, ezen csodálkozom) egyszer csak két ugyanolyan sáros kéz jelenik meg, mint az enyém, de rongykötés nélkül. Tehetetlenül átengedem kezem az övének. Megpillantom homályos szemüvegemen keresztül a hozzá tartozó arcot is. Elborult, megkeményedett vonású arc, lesütött tekintet, ráncos homlok és sáros kalap; ajka furcsán, idegesen mozog. Halkan zihál. Kibogozza egyik kezemen a kötést, érzi, én is érzem, lassan halad, egyre idegesebb, türelme fogytán. Mondani szeretnék neki valamit, hogy felmentsem a kínos segíteni akarás alól, megköszönni szeretném segítőkészségét, vagy ráüvölteni: cibálja már le a kötésemet és dobja el a fenébe, bármit, de egy szó nem jön ki a számon, csak hörgök, mint az elvágott torkú malac. Közben most veszi kezébe másik kezemet, kitartóan keresi a bogot a sáros zsebkendőn. Végül megtalálja, de kioldania nem sikerül. Szájához emeli engedelmeskedő kezem; megpillantom rövidre sikerült fogait, később csak sáros kalapját látom. Aztán a semmibe bámulok, valahova a feje fölé. Sáros szemüvegemtől nem látom a vasúti töltést, pedig tudom, hogy ott kell lennie, másik kezemmel levehetném a szemüvegem, hiszen biztos vagyok benne, hogy semmi szükségem rá, de nem teszem. Hallom a talicskák nyikorgását, és a téglák tekebábokra emlékeztető, tompa pufogását. Szembefordulok a nappal: élénkvörös sziporkázást látok, ide-oda suhanó árnyalakokkal. Egyszer csak olyan benyomásom támad, hogy az addig mozgó árnyak megállnak, és mintha minden elhalkulna. Eszembe villan, lehet, mindez csak érzéki csalódás vagy álom, és el fogok ájulni. A csöppet sem melegítő nap, mintha az agyamba akarna hatolni. Abban a pillanatban, amikor fölfogom, hogy mégsem tévedtem (a talicskák nyikorgása és a téglák pufogása valóban félbeszakadt), megértem azt is, most már késő minden. A felismerés éles fájdalommal párosul, amelyet a fejem búbján érzek. Ájulás környékez, de nem vesztem el az eszméletemet, csak különös, rőt fényben megvillan előttem a látóhatár, a hátulról, gumibottal rám mért ütéstől, míg egyik kezemmel a szemüvegem felé kapok. Görcsösen vonagló testtel, miközben másik kezemet elhárítólag a fejemre tapasztom, térdre rogyok. Hallom, hogy záporoznak az ütések, amelyek közül egyik-másik nem fáj, s ebből megértem, hogy ezek a másikat érik, azt, aki az imént a kötéseimet igazgatta. Hallom a nyögéseit is, amelyek összekeverednek a gumibotos legények ordibálásaival. Ekkor a tarkómat ért újabb ütésől, a vérrel és takonnyal együtt, csodálatos könnyedséggel valami kemény massza repül ki a számból. A fogsorom, nyögök föl, nemrég csináltattam, sokáig könyörögtam a nevelőtisztnek, míg engedélyezte! Újból hallani kezdem, közvetlenül a fejem mellett, a talicskák nyikorgását és a téglák puffanását, úgy tűnik, gyorsabb ütemben, mint az előbb. Hirtelen ráébredek, hogy a kötéseim a helyükön vannak, az arcommal érzem ezt, mely a két tenyeremen nyugszik. Elhatározom, így maradok összekuporodva, úgy sem tudok föltápászkodni; orromban érzem az agyag szagát. A gumibotos legények valami szláv nyelven gúnyolódnak rajtam. Vagy rajtam, vagy a segítőtársamon. Térdre állok, és mászva próbálom kitapogatni a műfogsorom és a szemüvegem. A kötés alól kikandikáló ujjaimmal és átkötött tenyeremmel tapogatom a megkérgesedett sarat. Ujjaim alatt egyszer csak valami bütykös és nyálkás tárgyat érzek, a fogsorom!, ujjongok magamban, a sajgó fogsorom! És eszembe jut a rengeteg kín és fájdalom, amivel megszoktam ezt a számba épített idegen testet. Megkísérlem, meglehetősen ügyetlenül, közelebb húzni, de éles nyilallás hasít a tenyerembe. Fölordítok. Egy szemvillanásnyi ideig még látom a sáros, sötét, nehéz, szöges bakancsot, amint az ujjaimra nehezedik. Érzem, hogy ropogva, recsegve morzsolódik össze minden, mint az üvegpohár, és egy rövid időre látom a fogaimat, ahogy a tenyerembe furódnak.