Reichl (J.) Ferenc 1869- február 28-án született Apatinban. Műépítészi tanulmányait 1891-ben végezte el Budapesten. 1896-ban feleségül vette Varga Károly lányát, és Szabadkán telepedett le. Néhány nagyon jelentős épületet tervezett Szabadkán, köztük a Polgári Kaszinót (a mai Városi Könyvtárt), a gimnáziumot, az Osztrák-magyar Bankot (a mai Fidelinka-épületet), Steva Međanski emeletes házát, legvégül pedig a legjelentősebbek egyikét, az ún. Reichl-palotát, ezt az emeletes házat, amelyet magának és a családjának épített, a mellette álló emeletes bérpalotával együtt. Ezenkívül több földszintes épületet is tervezett, ezek azonban híresebb munkáinak árnyékában maradtak, mint a mai Vasa Stajić utcában álló két ház, a 11-es és a 13-ás számú. Mindmáig nem történt meg e két ház érdemleges értékelése. Reichl 1908-ban csődbe ment, és ezt követően Szegeden telepedett le.
Az utóbbi időben egyre gyakrabban találkozom vele. Szürke kabátban, keze a zsebébe süllyesztve, hajlott háttal. Mindig úgy tűnik nekem, mintha sietne. Mégsem halad soha gyorsabban, mint én. Néha megszaporázom a lépteimet, de akkor is úgy tűnik, hogy még mindig ugyanazzal a sebességgel halad. Ám akkor sem ér be, ha visszafogom a lépteimet. Olykor bevár a sarkon. Aztán eltűnik az egyik mellékutcában. Sohasem szólal meg. Általában ősszel jelentkezik. Mintha a lehullott nedves lomb illata és a köd átláthatatlan színe csalná elő rejtekéből.
- Ki vagy? - veszem számra gyakran a kérdést. Bizonyosan látja kíváncsi arcomat, még ha csak a túloldali gyönge fényű utcai lámpa világítja is meg. Kihúzza két kezét a zsebéből, és kétségbeesetten hadonász a levegőben, majd ismét eltűnik. Hallottam róla történeteket, de akkor még gyerek voltam. Akkoriban senki sem vett észre, most nehéz megszoknom, hogy a felnőttek észrevesznek. Nem tudom, miért látogat meg. Még mindig senki vagyok és semmi. Lassacskán elfogy a türelmem. Valahogy úgy érzem, hogy először neki kellene megszólítania engem. Sejtem, hogy mondani fog nekem valamit. Talán megtanít valamire. Szóba elegyednék vele, de nem tudom, hogyan. Nem szeretném megsérteni. Nem tudom, hiú-e. Egyszercsak megszólal. Elfordítja a tekintetét, s mintha gombóc lenne a torkában, megszólal: "Lebontják az ikreimet?" "Az ikreidet?" - kérdem értetlenül.
- Milyen ikreket? Azokat ott a korzón? Azok nem a tieid, semmi közük hozzád. Te már nem voltál Szabadkán, amikor épülni kezdtek, sem később, amikor az építésüket félbeszakította a háború. - Gyöngeséget érzek az inaimban. - Talán csak nem a te palotád, nem azt. Emlékszem a tervre. Az is ikerként épült a mellette levő bérházzal
- A te palotádat? - kérdezem hangosabban.
- Nem az enyém már. Nem azt.
- A Vasa Stajić-utcai ikreket! - sikoltok fel. Egy nő haladt el mellettünk, erre megfordult, és rám nézett. Ferenc nem válaszol, csak egy apró csepp villan a szempilláján.
- Csak nem a Vasa Stajić-belit - ragadom meg a kezét, és nem lepődöm meg ettől az érintéstől. Merő hidegség a keze. Azokat az ikreket. Hogy nem jutottak előbb az eszembe. Azok az ikrek, melyek nagyjából úgy épültek, mint egymás tükörképei, homlokzatukon pedig egymás ellentétei. Az egyik homlokzat szerves, a másik mértani, az egyik női, a másik férfi, az egyik az elengedettség homlokzata, a másik a feszültségé. Le fogják lökni a lányt, felborítják a bárkáját, elsüllyesztik a Napot, letépik a liliomokat, fejüket veszik az oroszlánoknak.
- Miért - kérdem.
- Garázst építenek.
- Garázst? Emeletes garázst itt, Szabadkán? Ki akar majd ott parkolni. Senki se megy majd oda, előre tudom. Üresen fog állni, mint a zöldségpiac, mint az Ifjúsági Otthon, mint a munkásegyetem soha be nem fejezett amfiteátruma. Aki ma a város járdáin parkol az autójával, nem megy majd garázsba. Mindenki hozzászokhat, hogy gyalogosan járjon. A kerékpárvárosban kinek kell autó? Csak hozzá kell szokni.
- Nemigen kedveltek téged - jegyzem meg. Még mindig kezemben tartom a kezét, ő azonban már nincs itt.
* * *
Ősz van. Udvaromban sárga a nyír, mint a Radić fivérek utca kockakövei.
Sárga, mint a Köztársaság téri házak, amilyenre Bandi bácsi bemeszelte őket. Sárga, mint Szabadka. Alkonyodik. Az utca sárga illatot áraszt. Ez az ő ideje, sejtem, kimegyek hát az utcára. Ott áll a lámpa alatt. Nem tudom, rám vár-e, de érzem, hogy hozzászokom a vele folytatott beszélgetésekhez.
- Most sem kedvelnek - szólok -, alig négy évet éltél a palotában. Mondd csak, mi történt az ingóságaiddal? Hisz nem oly régen történt az. Nem feledkezhetett meg róla mindenki.
- Itt vannak Szabadkán.
Figyelmesen szemlélem. Egy hajtincse elkerülte a fésűt, s most lengedez a szélben. Rajta keresztül a fény megremeg az arcán.
- Létezett valami lista. Egy lelkiismeretes közigazgatási hivatalnok őrizte. A lista részletesen felsorolta, hol találhatók az egyes bútordarabok. Még a vázák az étkészletek, a könyvek is lajstromozva voltak, amelyeket nem sikerült összecsomagolnom. Aztán egy éjjel tűz ütött ki a hivatalnok lakásában, és az a lista is elégett. Nagyon gyorsan feledésbe merült minden. A bútorzat többé-kevésbé mégis itt maradt. Szanaszét. Egyes darabjait gyűjtők vásárolták fel, másokra a padlások zugában borult a feledés homálya. A bútort egy kanizsai asztalosmesterrel készíttettem. Vinczer Nándornak hívták. Igen nagyra tartottam őt, pedig olykor meg-megtoldotta a rajzaimat olyan részletekkel, amiket hiányolt róluk. Általában elfogadtam a sugallatait. Jó mester volt. Ismerte a fát, és tudta, miként kell a legjobbat kihozni belőle.
Vinczer Nándor. Valahonnan ismerős volt nekem a név. Reichl már eltűnt az utca mélyén. Magamban azt kérdem: másnap vajon merre veszi majd a csatangolás útját. A magam csatangolása kereszteződik-e ismét az övével? Néha évekig, néha évszázadokig csatangolunk a városnak ugyanazon utcáin anélkül, hogy valaha találkoznánk az emberekkel, akik szintén naponta róják őket. Vinczer Nándor. Eszembe jut az üvegezett porlepte vitrinajtó a padlásunkon. Akkor találtunk rá, amikor megvettük a házat az előző tulajdonostól, egy öreg zsidótól. Lélekszakadva rohanok a házba. Félek, hogy már nincs ott. A lámpával bevilágítok a sötét padlástérbe. Még ott áll a sarokban, a falhoz támasztva. Tenyeremmel letörlöm róla a port. A zár körül jácintos intarzia. A vitrinszárny hátlapján a mester, Vinczer Nándor címkéje. A vitrinmezőkben metszett vastag üvegtáblák.
Néhány nappal később egy asztalos elkészítette a kereteket, amelyekben a vitrinajtókat fölakasztottuk a nappali üres falára. Egyelőre nincs rá pénzem, hogy restauráltassam, de kellemesebben érzem magam, hogy itt van az ajtó. Ülök vacsora után a szobában, és Vivaldit hallgatok. Mintha a metszett vitrinüvegben még a Reichl-féle Zsolnay-vázák tükröződnének.
* * *
Még mindig ősz van. Úgy érzem néha, hogy Szabadkán mindig ősz van. Talán a sárgaság miatt. Talán az itt élők melankóliája miatt. Ezúttal azzal az eltökélt szándékkal lépek ki a házból, hogy találkozzam vele. Kérdeznem kell tőle valamit. Nem értem, hogy ha ők föl tudták építeni ezt a várost, később miként veszett el ez a tudás. Ezt szeretném megkérdezni tőle. Az ő korában hogyan sikerült az egymással viszálykodó építészeknek olyan házakat emelniük, amelyek megfértek egymással, amelyek jól festettek egymás mellett. Mi fűzte össze őket, mi vitte rá őket, hogy az egyes házak tervezése közben ne feledkezzenek meg a város egészéről. Az építészek ma könnyebben folytathatnák a város építését, de nem tudják. A városrendezőnek ma előbb rombolnia kell, hatalmas teret megtisztítania a régi házaktól, hogy belekezdhessen valaminek az építésébe. Hova lett a csinos házak szűkre szabott helyen való felhúzásának tudománya? Amikor a városokból kiűzték az utcákat, hogy helyükön utat törjenek keresztül.
Alighogy elérek a második sarokig, észreveszem görnyedt alakját. Fáradtnak látszik. Odamegyek hozzá, s ő, mintha megérezte volna, lelassítja lépteit. Látom az arcán, hogy nincs kedve beszélgetni. Sétálunk egy darabig. Aztán megáll, és így szól:
- Különben már tudod a választ ezekre a kérdésekre. Érkezhettünk ide jövevényként vagy itt is születhettünk, de akkor ez még nem volt város. Könnyű lerombolni valamit, ami már létezik. Nekünk nem volt mit lerombolnunk. Építkeznünk kellett. Egykor nagyon nehéz volt az élet.
- Most is nehéz - mondom, de már tudom, hogy butaságot szóltam. Látom a könnyet a szemében. Megdermedek. Csak nem történt már meg? Lélekszakadva rohanok a Vasa Stajić utcába. Attól félek, hogy már nincsenek ott. Elképzelem az állványt a lerombolt falak fölött. a félig leomlott homlokzatot, amelyből egy valamikori liliom csonkja meredezik. A másik házon a lányalakot egy fiú kalapáccsal verte össze. Bajuszt vésett neki, és kiszőrözte formás kis hasát. A nap a homlokzatról csak lecsusszant a lábazat maradványai mellé a porba. A kaput nyomban földarabolták tűzifának.
- Azt a kaput ne! - sikoltottam a Đura Đaković utca sarka felé futva. Ekkor megpillantom a házakat. Ó, istenem, hát még itt vannak. Még senki sem bántotta őket. Odalépek, és megtapintom a falakat, hogy meggyőződjem róla: nem bontották le őket. Állok és nézek. Így maradok, és nézek, amíg csak kell. Mindaddig, amíg nem hagyják békén az ikreket a Vasa Stajić utcában.
Turi Gábor fordítása