Üzenet, 1999/5-8.: Genius loci

Ante Vukov

Aubermann Dandi, az Egyszárnyú Angyal

(Részlet a Herbárium című regényből)

 

Prae scripctum:

Aubermann Dandi sohasem heverte ki Gyermekkorát. Ennek elmúltával azonnal Öreggé lett. Az ifjúság átváltozásait, amelyektől őt megfosztották, csak mások szavain át ismerte meg. Ezek az évek egy leheletnyi érintés, a rózsaszín, szűz ujjak cirógatása nélkül kerülték őt el. Egyik pillanatról a másikra, szinte még rövidnadrágosként, erőtlen, csöndes és kedvetlen lénnyé változott. De nadrágja még csak foltozásig sem jutott. Ugyanez történt Tóbiás-Ludwiggal is... S mindez a Herbárium bűvkörében.

Amikor egy héten belül háromszor hullik a hó, az embert leküzdhetetlen vágy kerííti hatalmába, hogy repüljön. A havon menni egészen más, mint a száraz talajon járni. Minden lépés már ömagában egy testgyakorlat, amelyre az elvégzője választási lehetőség nélkül kényszerül rá. Ez tulajdonképpen egyfajta igencsak óvatos, olykor hangtalan, olykor pedig csikorgó ringás az ingatag és szófogadatlan talajon, amely nem köti magához a teremtményt jártában. Ez az imbolygás leginkább egy hajócska útjára emlékeztet a vizek végtelen birodalmában. A Hó egy csodás világ, amelynek építőeleme a víz az Egyetemes Álom állapotában: benne hegyek törnek a magasba és várak, és sohasem látott, ismeretlen tájak válnak láthatóvá. A varázslat ezen formája leginkább az írás mágiájához hasonlatos, de ellentétben vele, őt a természet láthatatlan titkainak mozdulatai szülik a világra.

,,Repülnék, akár egy madár a magasba, s távolra az Álom Vizén át...'' - Dandi szűk mellkasát átdöfte a heves vágy, hogy a magasba emelkedjék, ahol áttekinthetetlen és rejtélyes távolságok lehettek a szemnek ajándékai. Az a benyomás, amit a hó fehérsége az általa meglepett ember lelkére tett, egyazon volt bármilyen más messzeség hívó szavával, ha beláthatatlan távolságokról volt szó: hosszú hegyláncokról, a homok vagy a víz végtelenjéről. Az embert az az érzés kerítette hatalmába, hogy kifut a talaj a lába alól. Ekkor lobban fel az őrült, és látszatra megvalósíthatatlan szükséglet a még el nem ért, vagy már régen elveszített Szárnyak után, mint valami néma sikoly, ami sem emberi torokból nem szakadt fel, és nem is visszhang, aminek ismert lenne a forrása, s ez megmarad az ember szívében az űr fájdalmaként, ami csak egyre inkább terjed, bármilyen akadályra áhítozva, ami megszelídíthetné és a vigasz révébe vezethetné.

Aubermann Dandi 1961. február 15-én a Város központjában utat tört magának a magas hóban, mert már napok óta az egész környéket fogságban tartotta az áttekinthetetlen fehérség, s ez alól a városi utcák sem voltak kivételek. Tulajdonképpen valamiféle keskeny átjárók léteztek, amelyekben olykor-olykor a görcsös és átfagyott vállaik közé húzódó emberi fejek bukkantak fel. Rémült teknősbékákra hasonlítottak, amelyek nem tudják eldönteni, továbbhaladjanak-e vajon megkezdett utukon. Dehát a fagy mégiscsak túlságosan zord volt ahhoz, hogy egyhelyben álljanak, így Aubermann Dandi is, bizonytalan léptekkel ugyan, de megállás nélkül folytatta útját a kitűzött cél irányában. Amikor áthaladt a szűk folyosókon, amelyek hálóként kötötték össze a város utcáit, és amelyekben két ember nem fért el egymás mellett, kivéve ha oldalt fordultak, elérkezett a helyhez, ahol a hóra lépcsőkön ki lehetett menni, amelyeket a hófúvatokba vájtak. Erről a helyről kilátás nyílt az egész, a Város központjába irányuló keskeny folyosóhálóra, amely innen a legfehérebb márványba vésett labirintusra emlékeztetett, fagyos fénye leginkább egy elhagyatott temető sírkövein megcsillanó holdsugarára hasonlított. A szemlélődő számára a környező templomok tornyai is közelebbnek és elérhetőbbnek tűntek. Dandi már egy ideje - miután felmászott a legmagasabb hóbucka gerincére - határozatlanul és valahogyan szokatlanul csöndesen állt, még attól is csöndesebben, mint amilyen egyébként volt. Valahová el szeretett volna menni. Jobban kívánta, mint valaha a jól befűtött házi tűzhely melegét - ilyennek ő már emberemlékezet óta nem volt tanúja. Néhanapján valamilyen váróteremben töltötte idejét. De itt is több volt a huzat és a hideg, ami a kőpadlók alatt tátongott, mint a meleg, az, amiről csak ritka pillanatokban lehetett álmodni, amelyek mint ahogy a lágy és gyengéd ívű hidak, úgy kötik össze a feledéssel a hasadékokat a virrasztás örök telében. Az éjszakák voltak a legfagyosabbak. Amikor nagyon nagyok voltak a hidegek, Dandinak az volt a benyomása, hogy a már egyébként is igencsak sovány testében, bármelyik csont minden pillanatban egy csattanással megpattanhat, mint ahogyan némelyütt a fatörzsek váratlanul, egész hosszukban végighasadnak a jeges hegyormok kőszirtjein. Dandi bármelyik és bárki tulajdonában lévő szegényes szobácskában a tavasz csalóka látszata után áhítozott, arról ábrándozott, hogy az alacsony mennyezet alatt, pontosan a helyiség közepében egy kicsiny öntöttvas kályha áll, amelyből hosszú, egyenes és redőzötten hajlított darabokból álló cső nyúlik ki, úgy, hogy a levegő, amely bensejükben forrósodott fel, minden sarkot betöltve kavarog, és ezzel kimondhatatlan élvezetet nyújt az Átfázott képzeletében, egészen addig a fokig, hogy az öncsalás felülkerekedik a valón, átbillentve azt egy ábrándos tunyaságba. De viszont mindez csak egy pillanatig tart. Már a következőben ismét a jégbe bámult, a mindenható Tél alkotta apró és hatalmas alakzatok végtelenjébe, mint amilyenek a piciny, szemmel alig látható hópelyhek csillagocskái, amelyek végtelen hosszú ideig hullanak alá, míg meg nem érintik a földet, s amelyek között szinte nincs két azonos, mert a minta, amellyel egyöntetűek kellene, hogy legyenek elcsusszan mindegyikük mellett egy észrevétlen távolságban. A kristályok varázslatos világa a gyermeki lélek geometriájához áll a legközelebb, és annak tükröződéseiben nincs különbség a minta és a tükörkép között, talán ebből fakadóan tudnak a gyermekek mindenkitől jobban szívből örvendezni a hónak és a télnek, mert a Kristálypalota, amelyet minden ártatlan személy önfeláldozón kutat - nem a jeges hegyormok csúcsán található, hanem az izzó, romlatlan szívek mélyéből emelkedik a magasba... Ezek után minden forma ráépül a már meglévő alapokra: a fák koronáira, az ágacskákra, a fenyők tűleveleire, az ősz megszáradt flórájára amelyből csak a növények csontvázai állnak - mindezekre most lerakódnak és növekednek a Fehér Egység megfagyott kristályai, amelyeknek minden egyes eleme azonos arányban függ a többitől. Ez az egész halmaz megállás nélkül árad és egyre hatalmasabb lesz, akár a virágzás monokróm tükröződése, mintegy ellentéteként a nyár zöld burjánzásának. Valamint az, ami a látszathalálban még elkerülhetetlenül kíséri a világ kivetüléseit, azok az áttekinthetetlen és minuciózus mintázatok, amelyek úgy takarnak el minden áttetsző és színtelen felületet, mint a legvarázslaosabb függönyök és drapériák, hogy rajtuk jégből font csipkék, díszek és ékszerek üljék nászukat... Aubermann Dandi a télnek egyenesen a szívébe nézett... Egyidejűleg szemlélte lassú, sápadt vérkeringését az emlékezetében, és a jégpáncél alatt, a külvilág jelen valóságában. Arra vágyott, hogy azonnal eltűnjön, hogy egy szempillantás alatt átlendüljön egy már gyökerében Ellentétes Világba. Sóvárgására az egyedüli válasz a mozdulatlan és méginkább fagyos csillagok voltak, amelyek a téli boltozaton csak még kisebbnek és csillogóbbnak látszottak, és ezek a csillagok Végtelen Magányukban világosan és egyenként kivehetőek voltak, mert a hó azon az éjszakán váratlanul megszűnt hullani. Azokból a magasságokból, ahová most még a madarak sem repültek, most olyan hidegek ereszkedtek alá, amelyek megfűszerezték a csontokban csörgedező jeges borzongást. Kikopott őszi ballonja alatt - mivelhogy az utolsó télikabátja, amelyik minden kétség nélkül bőség azon idejéből származott, amelyről tudott, még a Második Világégés után szétesett - Aubermann Dandi az egyetlen, nagy és szinte tökéletesen megőrzött Angyali Szárnyát gyűrte. Megóva, érintetlenül, benne minden egyes toll az eredeti helyén volt, úgy, mint az első távoli nyári délutánon, amikor napvilágot látott. Mert Dandi sohasem próbálta meg kihasználni egyetlen szárnyát, sem akkor sem pedig később, ellenkezőleg, figyelmesen rejtegette mindenki elől, titkolta és óvta az összes lehetséges szemtanútól, szégyellvén különcségét, nem tekintve azt sem a felsőbbrendűség sem pedig az áldás jelének, annál inkább hibának, és jól elrejtett ferdülésnek. De most, ezen a hideg Mezőn, amely alatt a félig megfagyott Város nyugodott, Dandi érezte, hogy közel a sorsdöntő pillanat, amely megszüli a Változást és átfogja az egész ínséges életét. ,,Repülni akarok... és akarok repülni mindenáron és akárhogy - akkor is, ha leszállnom többé nem sikerül soha!...'' - ismételte magában Dandi már egy álló órája, miközben egyik lábával helyben tipegett, a másik talpával pedig előre-hátra csúszkált, úgyhogy úgy tűnt, minden pillanatban elbukhat. Viszont az esés az utolsó pillanatban mégis mindig elmaradt... Dandi így folytatta furcsa játékát, miközben egyre inkább egy nagy, őrült gyermekre hasonlított, aki egy percre sem szűnt meg ismételni a szándékát: ,,Repülni akarok - akarok repülni!...'' A szavak ismétlődtek, mindig ugyanazok, mint valami vég nélküli zsolozsmában, míg a kabátja a hátán - ott, ahol látszatra egy nagy, csúnya púp volt - elkezdett emelkedni, felfúvódni, úgy, hogy már az összes gyengébb varrás szétpattant rajta, de az elnyűtt vászon is a béléssel együtt. Előtűntek az első pajkos, vakítóan fehér tollak...

... Pontosan három óra harminchárom perc volt 1961. február 16-án, amikor Aubermann Dandi őszikabátja - amelyet egyben télen is hordott - a hátán egészében és teljesen széthasadt... Elszakadt és szétesett, miközben részben látni engedte csontos hátát és hatalmas Szárnyát, felegyenesedve és mozdulatlanul, mint a Fehér Izzás lángja. Attól az órától már nem fázott. Nem érezte a hideget sem a bőrén, sem alatta sem pedig emlékezetében nem lelt rá többé. Egy ideig minden vágyától megfosztva állt ott, a holdra emelt tekintettel. Ekkor lassan megmozdította szárnyát, lassan lendítette meg, a csúcsától egészen a tövéig, úgy, hogy minden tolla egyenletesen suhogott a jeges levegőben, ami a világmindenség pereméről hatolt be. Ettől a mozdulattól, ettől az első, szégyenlős lendítéstől, amelyre hosszú és egyhangú évtizedekig kellett várnia, egészen új, megváltozott életérzés hatalmasodott el a teljes testi valóján. Rejtett életerői és testnedvei - amelyek elgyengült izületeiben tespedtek - újra felosztódtak. Az új mozdulat behatolt fáradt szöveteinek minden zugába, miután a kapillárisok - az ujjhegyétől egészen agyvelejéig - a pillanat töredéke alatt közvetítették a friss hírt lelkének, amely már a várakozástól terhesen fészkelődött boldogabb órákra várakozva. Ekkor Szárnyát csattanásszerű hangok kíséretében lendítette meg. Mintha ostorcsapások visszhangzottak volna a jéggé dermedt levegő csöndjében. Lenyűgöző látvány volt. Dandi helyben forgott, miközben hatalmas Szárnya hol gyorsabban, hol pedig lassabban, fel-alá lengett - úgy keringett, mint egy óriási, csillogóan fehér pörgettyű. Csak éppen nem röppent fel a magasba, egy arasznyit sem... Egész akrobatikus mutatványa a saját tengelye körüli kerengésben merült ki, s hogy a látvány még szomorúbb legyen, egyre mélyebbre süllyedt a tölcsérben, amit ő maga vájt a hófuvatba, így végül az Angyali jelenésből nem látszott más, mint a továbbra is élénk és fáradhatatlan Szárny...

...Dandi Angyal összetörten kuksolt a megfagyott örvény fenekén. Kalapja a lábai előtt hevert, ősz fejét pedig Szárnyával fedte be úgy, hogy egészében egy kicsiny, törött fenyőre emlékeztetett, ami a hóban a meredek lejtőn lehengeredett. Egy vékony réteg hó lepte el, ami a téli éjszakákon hirtelen előbukkanó, és ugyanilyen gyorsan elillanó felhőcskék egyikéből hullott alá. Az egész lény egy mély Gondolattá alakult az erőről, a messzeségről és a tehetetlenségről. Ez a gondolat nélkülözött minden tettvágyat, mert valahol, az Értelem láthatatlan síkján már elérte célját, megelőzte a sötét éjszakán áttörő jeges fénysugarakat, amelyek nyílvesszőként süvítenek a hajnal felé.

Délelőtt kilenc óra körül volt, amikor Aubermann Dandi megmozdult a hótölcsér alján lévő fészkében. Úgy rémlett, mintha a szellő, ami a tölcsérbe csusszant, gyermekek kuncogását hozta volna magával, és ez, különböző erősségű hullámokban, még néhányszor megütötte fülét. Ezután ismét minden elcsendesedett. Valahonnan távolról kószáló kutyák ugatásai hallatszottak és egy kandúr, amint nedves orrlyukain át cifrázta nyarvogását. Dandi egyetlen vággyal kezdett fészkelődni, hogy még jobban elhelyezkedjen a szokatlan szállásán, sőt, azon gondolkodott, hogy következő éjjeleit, amelyek még elválasztották az eljövendő tavasztól, itt töltse, erre a Helyre térjen vissza a szürkület beálltával nap mint nap, mert ez egészen megfelelőnek tűnt ahhoz, hogy itt egy Angyal megpihenjen, aki - a helyzetekből adódóan vagy véletlenül - elszokott azoktól az unalmas mintáktól, amelyből sok figyelemmel és cicomával összetevődik az emberi viselkedés egyhangúsága... Ebben a megismételhetetlen pillanatban Valaki villámként lezuhant a tölcsér síkos lejtőjén. Tóbiás siklott le szánkón a hófuvat magaslatáról, ahová nemrég mászott fel a lesiklás szédítő bűvöletéről ábrándozva. Az ilyen izgalmakat Tóbiás mindig előre megélte, jóval a megtörténtük előtt, merthogy időtlen idők óta igyekezték megóvni a testi sérülésektől. Dehát mindennek ellenére, az ilyen baleseteknek rendszeresen áldozatául esett. Úgy múlt el a gyermekkora, mintha a legvédtelenebb gyermek lett volna az egész környéken. Nem volt mód arra, hogy megóvják a különbözö sebektől, zúzódásoktól de még a törésektől sem... Ahogy felbukkant a szánkóval a hótölcsér peremén, úgy le is zuhant onnan, elválva a szánkójától, és a következő percben már hozzátapadt valami ismeretlenhez és szokatlanhoz, sem kemény sem puha nem volt ez, sem kicsiny sem nagy. Dandi, aki összekuporodva feküdt, rémülten eszmélt fel álmából és ábrándjaiból. Ahogy felriadt, pattanások hallatszottak. Nagy, összecsukott Szárnyában csak néhány toll járt pórul, de Tóbiás, aki zuhantában bukfencezett egyet, úgy esett le, hogy lapockájával pontosan a férfias Angyali Szárny kiálló könyökére esett (Dandi egész silány megjelenésében ez a Szárny volt egyedül férfias). És mivelhogy Tóbiás madárcsontú volt, az ütés erősségétől azonnal eltört a vékonyka kulccsontja. Dandi meg volt döbbenve. Tóbiás meg volt rémülve. És mindketten ugyanazt a félelmet érezték. A szerencsétlenségnek titokban kellett maradnia... Az öreg Aubermann lábujjhegyre állt és kikandikált a tölcsérszerű veremből: senki sem volt a közelben. Előbb Tóbi szánkóját emelte fel és a hómezőre tette. Ezután Tóbit a Szárnyára vette és egy ügyes fordulattal mindketten kiléptek. Így álltak itt, mozdulatlanul és rendkívül némán az elnéptelenedett jégen. A hó alatt elfedett szőlőskertek feküdtek, hosszú tőkesorok és itt-ott néhány gyümölcsfa, amelyeknek törzse göcsörtös volt a vénségtől. Mindkettőjüknek egyidőben jutott az eszébe. Egy kőhajításnyira tőlük egy egészen kicsi kunyhó állt, félig behavazva. Nyáron, hőség elől, ebben kerestek menedéket a budárok. Az ablak résnyire nyitva állt. Dandi beemelte Tóbiást, majd ügyesen utánahúzódott.

- Anyádnak egy szót se!... - adta ki a parancsot Dandi Tóbiásnak.

- Anyámnak egy szót se!... - ismételte halkan Tóbiás, mint az átfagyott falak visszhangja. Mindketten homályos és egyaránt nagy félelmet éreztek Tóbiás anyjától. Amikor Tóbiás elveszítette az apját az anyja az uralkodói fegyelem mintaképévé vált a kicsiny Családban.

- És ne aggódj, - fűzte hozzá a vén Egyszárnyú - elviszlek én Haza, minél előbb... - (Egyébként ez a kunyhócska egészen közel állt a gyermek Családi Fészkéhez, talán húsz sor szőlő volt közöttük, meg a keskeny utacskák a tőkék között, no de ebből most semmi sem látszott a hótól.)

Miután beléptek, úgy tűnt, hogy itt sokkal kevésbé van hideg, mint odakint. És amikor Dandi becsukta a keskeny ablakot, percről percre nőtt a levegő hőmérséklete, pontosan úgy, mintha valahol működésbe lépett volna egy eldugott kis kályha. Ott töltött Tóbiás, abban a kalyibában több hetet, távol a világtól. Reggelente Dandi elhagyva a kunyhót, maga mögött hagyta melegét, hogy visszatértéig kitartson, és tépett kabátjában elment a város közelében lévő piacra, ahol bőven találhatott tejet, tejfölt, mézet és különféle gyümölcsöt. Hagyta, hogy Szárnya jórészt kilógjon a kabátja hasadásán, mintha egy jól felhizlalt, lopott libát cipelt volna magával, és - minthogy így magára vonta az emberek kíváncsi tekintetét - minden alkalommal egy finom falattal megrövidítette a valódi művész módjára megigézett kereskedők árukínálatát, például egy tégelyecske mézet, néhány aranyszínű almát, egy jókora marék mogyorót, fügét vagy aszalt szilvát tüntetve el asztalukról. Mindezt igencsak szerette Tóbiás... Amíg rejtekhelyén gyógyult, Dandi minden vágyát és szeszélyét kielégítette, mert önmagát okolta a baleset miatt. Tóbi eleinte alig mozdult. Maga elé meredt, hanyatt fekve valamiféle báránybőrön, amit ottfelejtettek a szűk kalyiba egyszerű fekhelyén. Minden alkalommal, amikor fordulni vagy felemelkedni próbált, érezte, hogy a sérült válla ebben nem követi, mintha mozdulatlanul, görcsben valamiféle önálló, titokzatos életet élt volna. Ettől az érzéstől kiverte a hideg, miközben magasfokú testi fájdalmai is voltak. Az első napokban, amíg lázban égett, különös álmai voltak. Ezekben Angyal szólt hozzá:

,,Én vezetlek téged, és életed ezek után már az én befolyásom alatt lesz. Mindaz, amit most látsz - akár tetszik neked, akár nem - egyszer majd megesik veled. Jól jegyezz meg minden képet, a megfelelő sorrend rejti egyensúlyod Játékát, amely, ha megfejted, megóv minden Bukás végzetétől...''

Éjjelente az Angyal óriási Szárnyával takarta be Tóbit, hogy megvédje a hidegtől, a sötéttől és a magánytól. Ez a Szárny alatt mindig rejtőzött egy kis világosság, valamint a csöndben, amit takart, hallhatta önmagát, amint halkan neszezve lélegzett orrlyukain át. A külvilágból nem hatolt át a kunyhó fölé hajló nagy körtefa csupasz ágai között süvöltő szél hangja sem, és egy fikarcnyit sem bánkódott, amikor időnként eszébe jutott a gyász, ami Otthonában tanyát ütött, és akkor sem, amikor anyjának szigorú alakja rémlett fel, akinek büszke tartását aláásta a bizonytalanság, és egyre gyakrabban kelt fel a kopott hokedliról, hogy az ablakhoz lépvén a mezőre pillantson - de Tóbi nem volt sehol... Tóbin néha enyhe borzongás futott át, és ez a didergés különösen azokban a pillanatokban fokozódott fel, amikor megfeledkezett elkülönültségéről és a különleges helyzetről, amibe keveredett. Világosan érezte, hogy kicsiny testében valami rendkívüli történik, ami egészen mássá teszi majd, ha ismét kilép a valóságba. Ilyenkor álmában ismét meghallotta az Egyszárnyú mézédes hangját:

,, Fiacskám, hallgass meg most ismét... Bármennyire is hihetetlennek tűnik, egyszer majd még rendkívül boldog leszel, hogy utánam csúsztál ebbe a Kiúttalanságba. És mindezekért a szép napokért, amelyek melletünk suhannak el a felszínen (merthogy mi most a Történések alatt vagyunk), a gyengédebb hajlam kárpótol majd, a gyanakvással és a képmutatás mélyebb megkülönböztetésével szemben, amelynek sikamlós élén megmérettetnek az Igazság újrafelosztásának megnyilvánulási formái... Vagy pedig váratlanul előléptetnek a kutatásban, ami a szépség szerepének megismerésére irányul az Igazság megoszthatatlanságában. Úgyszintén betekintést nyersz a Súly élő és élettelen természtébe, elsajátítod értelmének felülvizsgálatát, és részleges vagy teljes hiánya következményeinek alkalmazását. De ismételten felhívom a figyelmed: mindebben a leglényegesebb, hogy kövesd a képeket valamint azt, ami úgy tűnik, hogy közöttük bukkant fel, ha majd képes leszel nézni, és nem pislogni, hunyorogni vagy szemet hunyni lustán, ólomnehéz és lomha szemhéjadat nem lecsukni...''

És a képek megindultak. Nyaktörőn, mint ahogyan a gyakori villámlás követi a nyári felhőszakadást, s ezután csak lassan, lassabban és még lassabban. A sebesség látszólagos mozdulatlansággá alakult át, ezt pedig távoli jelenetek rajzása váltotta fel, amelyek közeledtek hozzá s aztán valahová eltűntek, hogy megüresedett helyüket átadják azoknak, amelyek újonnan érkeztek látszólag tapintható formák és festői jelenségek igen meggyőző kisugárzásával. Tóbi vonatban majd autóbuszban látta önmagát, amint egyre távolodik, egyre mélyebbre, egy ismeretlen vidékre, valamilyen, sok lombtól zöldellő hegyek, sűrű fák és nedvdús, mély fű közé. Eleinte az anyja mellett ült, könnyei leperegtek az arcán és benedvesítették csíkos trikóját a mellkasán mindvégig, amíg zokogott. Szemben vele egy barna copfos, csinos kislány ült, kipirosodott arccal - Jagoda - és érthetetlen szomorúsággal, némán bámult az ő elhomályosuló szembogarába, vagy pedig ez elfojthatatlan és álcázott öröm volt, mert neki nem kell sírnia... Ezután Tóbi továbbra is magányosan utazott, hasonló hegyek között, csak ezek mintha sokkal tömörebbek és valahogy sötétebbek lettek volna... Úgy tetszett, mintha erőtlen teste lebegett volna az alkony csípős és hűvös levegőjében, amíg sírása elnyúló és fájdalmas sikollyba torkollt:

,,Vezessetek haza!... Haza!... Haza!...''

Ennek elmúltával Tóbi megint csak önmagát szemlélte az autóbuszban, búsan, sok mosolygós gyermek között. És ahogy a szertelen mulatság fokozódott, úgy süllyedt ő egyre mélyebbre a keserű bánatba, nehezen gyűrte le feltörni kívánkozó könnyeit. Ez idő alatt az autóbusz egyre távolabbra került, érésük teljében lévő kukorica-, búza- és napraforgómezők mellett haladt el, és a fák pedig, gazdag lombkoronájukkal, mintha csak elröppentek volna a végtelen, szürke út mellett. Minden lépéssel távolodott az ismerős vidék és új tájak bukkantak elő, új, másmilyen házakkal, kerítésekkel, ismeretlen templomokkal és piacokkal, szorongást ültetve a nyugtalan szívbe. Az órák magukkal vitték a távolság feletti győzelmet, ami mindinkább nőtt az egyre távolodó otthon végleges elkülönültségében, az est a hamuszürke hegycsúcsok oltalmában érkezett, amelyeknek körvonalait már elnyelte a leszálló éj. Valahonnan hangos vízcsobogás hallatszott, mintha ezer angyal zokogott volna és a szürkület, amely úrrá lett az autóbuszon, jól takarta Tóbi pillantását, amely könnyes volt a megvalósulhatatlan vágytól, hogy visszatérjen a Helyre, ahonnan megindult. Ebből kifolyólag az idő előrehaladtát és elmúlását úgy fogadta el, mint a szeretett falak Benső Fehérjére való visszatekintés egydeüli feltételét.... ...Ismeretlen irányból tódulni kezdett a tenger, amiből kifolyólag a reszkető mellkas bánata elvesztette fogalmát a térről, miközben a testi fájdalom jellegét öltötte magára, és a lábak, rogyadozva és remegve érintve az ismeretlen talajt, zavarukban elfeledték a lépteket. A szégyen elhatalmasodott a gyermek egész esetlen testén, amely még éberen álomba zuhant, de lelke szédítő magasságokban szárnyalt, látóhatárának peremén kutatva azt a láthatatlan pontocskát, ami magába foglalhatja az alacsony, piros tető lejtőjét. Ez a Tető nem létezett sehol - a tér mélységének összességén csak a végtelen ég és az áthatolhatatlan tenger kékje uralkodott, a keskeny part sávján pedig Tóbiás önmagába mélyedt, amint egyre gyorsabban és gyorsabban siet, rohan elérni egy rövidhajú, izmos kislányt, aki mindig megelőzi egy lépéssel, miközben a hullámok habjaikba fúlva morajlanak... vékony, nyári ruhájuk egészen átnedvesedik a sekély vízben való futástól és szűk lesz a mellükbe szoruló félénkségtől, amitől láthatóvá válik minden szívdobbanásuk. Ekkor Ő, a lány, hirtelen megáll és átható, lefegyverző kék tekintetét Tóbiásra szegezi. - Ildikó - dactól és gőgtől mereven megkérdi:

,,Na, mi van? Mit akarsz... végül is mit akarsz még?...''

,,Semmit!...'' - válaszolja Tóbiás, miközben nem emeli tekintetét fel a lány mezítelen lábfejéről. - ,,Én csak teljes szívemből arra vágyok, hogy mindenekelőtt és a lehető legrövidebb úton hazamenjek és, hogy soha többé ne hagyjam el otthonomat!...''

Ezt követően, amíg szomorúan számlálta a napokat, perceket és másodperceket, amelyek még elválasztják attól a pillanattól, amikor az Idő meghozza döntését, hogy véghezvigye a végleges fordulatát, Tóbiás ismételten megpillantotta önmagát, ugyanabban az elragadó öbölben, de ez a két állomás között a nap már sok elipszist rajzolt az űr ragyogó boltozatára. Tóbiás alakja megnyúlt, mint a fa, amely szikes talajon nő, de valahogy szokatlanul elhajolva, mintha inkább hatna rá a messzi csillagok vonzereje. Ezért rejtélyes tekintete, enyhe ívben, állandóan a mérhetetlen égboltot pásztázta, teste pedig mintha egy pókháló fonalán csüngött volna, amely a pillanatok bármelyikében elszakadhatott, engedve, hogy tulajdonosa belezuhanjon a feneketlen mélységbe, ami a talpnak és a föld porának érintkezéséből hasad szét... Hajnalban, amikor a tenger szíve még békés, mint egy ragyogó tükör a végtelen szótlan beszédében, Tóbiás úgy érezte, hogy maga is érinthetetlen és idegen a világ számára, mint a nyíló liliom, amely átható, édes illatával hívja a messzeség teremtményeit, de nem engedi meg nekik, hogy a közvetlen közelség áldásában részesüljenek... A többi jelenség között Tóbiás alakja olyannak tűnt, mint azoknak az önsanyargatóknak a teste, akikből végül nem marad más mint ér- és ideghálóval ékesített bőrbe öltöztetett élő csontváz. Hajfürtjei, amelyek átnőttek fülén, egyenetlenül elválasztva csüngtek mindkét oldalán. Akkor már, maradéktalanul és önmagával egyidejűleg hitte, hogy ő - Ludwig. Teljes erővel fordította el fejét, ha tekintete véletlenül is a hiányosan elfedett női idomok felé irányult volna; amikor viszont mégis sikerült rábeszélniük, hogy napozzon, és ha nagysokára mégis levetkőzött, igencsak kevés öltözetet hagyván magán, távolinak tűnt, élettelennek és megalázottnak... ...Mindenütt ott lépkedett a strandon, lábujjhegyen ringva - Éva -, törékeny testén két jókora őszibarackot hordott, kicsiny kosaracskákkal takarva, amelyeknek fonalai élénk tűzre pattantak a legártalmatlanabb szikrától is... Amíg tüdejét égette a visszatartott lélegzet, és amíg kiszáradt torkán sehogyan sem fért ki az elfojtott állati üvöltés, Ludwig - Tóbiásban hangtalanul ordított: ,,Ha-za... Ha-za... Ha-za!...'' Nem volt visszhangja...

Időközben éveknek kellett elmúlniuk... Amikot Tóbiás újra megpillantotta önmagát, szembeötlő lassúsággal lépkedett egy csíkos pizsamában és nem emelte fel tekintetét a százéves fák lombjai alatt kacskaringózó ösvényről. Önmagának beszélt:

,,Megyek, megyek... de csak egyhelyben ülnék... Akár itt, akár ott, ha csak maradhatnék!...'' Ekkor megállt egy pillanatra, miután kedvetlenül folytatta útját mindig ugyanazon az ösvényen, amelyet hangtalan léptei tapostak a fák törzsei közé. Úgy járt, mint valami erdei szellem. Itt nem léteztek különböző távolságok, mert ha mégis - nagy messzeségből (amely innen nem volt megszemlélhető) egy törékeny és könnyed Jelenség közelített volna felé, olyan, amilyet életében nem láthatott sem azelőtt sem pedig azután, gyengéd mozdulatokkal, amelyek békét hoznak a testre amely vereséget szenvedett a megpróbáltatásban nem részesült Lélek örökkévalósága előtt...

Ez sem volt Otthon, és annak, aki utána vágyott, már nem volt hangja, amivel szólongatta volna. Itt minden árnyék volt, és az elfojtott, tompa fény lecsurgott mindazokról a kisszámú halovány alakzatokról, amelyek serkentették volna a Gyermekkor kezdeteire való emlékezést... Az egyedüli kijárat a pusztaságba vezetett és az önnön Fonákjával való barátságba, a szavak ehhez feleslegesek voltak. Ha ez örökké tartott volna, akkor sem lett volna senki képes arra, hogy megítélje a változás szükségességét, valamint arra, hogy továbbkutasson az elme eredeti állapota és a boldog cselekvés után. Ez a megismerés felfedte, hogy a céltalan, de elkerülhetetlen utazás folyamata tart, és egyben múlik is, kimentvén a Zarándokokat az egyik csapdából, hogy újabb kelepcébe csalja őket. Azt, akit egy Helyben értek, miközben benső Világának egy saját vízióját próbálta megalapozni, elvitték távolra, szülőföldjének határain messze túlra, el az ismerős, meghitt tájaktól, ki-tudja-hová...

...Tóbiás már nem akart látni. Minden erejével szerette volna felnyitni szemét. Hogy ne lásson és, hogy ne is emlékezzen. Hogy elfelejtse a vasrácsok csörgését, a betonkalitka árnyékát a legfelső emelet betonpadlóján, a Bunkert. Végül sikerült tehermentesítenie magát mindattól a fájó hámtól, amelyek jeges borogatásként szorítják a Beteg lázas testét, annak érdekében, hogy átvergődvén a kínokon az élet új szakaszába lépjen. Sikerült keskeny hátáról lehántani a betoninget és az ólompalástot, hogy csupán a holdfény áttetsző fátylával befedve megálljon a keresztútnál. Ettől a válaszúttól már minden kalandjára egyedül indult tovább. Egyedül alkotta meg a Porcelánkastélyt, amelybe beleépítette minden saját és minden közvetlen elődje emlékét, hogy ebben az Emlékezetben bármikor megtekinthesse önmagát, ha előérzete megsúgja, hogy Lelke váratlanul el kívánja hagyni. De mielőtt ez az óra elérkezett volna, el kellett hagynia ezt a Mennyei Fészket is, és sikoltozva a széles utcán, amelyen csak itt-ott volt járókelő, be kellett lépnie az első sötétbe, mialatt a faltól visszaverődtek a suttogva kimondott és fájdalommal elhallgatott szavak: ''Haza, haza, haza...''

A kis Tóbi a sáros udvar kapuja előtt állt. A hó a tél utolsó napjaiban már egészen elapadt, részben a váratlan esőtől, amely átmosta az egész szunnyadó bácskai Síkságot, részben a széltől, amely egyre gyakrabban hozta a nyughatatlan Dél fuvallatát. Még mindig hunyorgott a félhomálytól, amelybe napokig bámult a kunyhó alacsony mennyezete alatt. Az öreg Aubermann ezen a reggelen eltűnt még hajnalhasadta előtt. Tóbi még egy ideig álldogált a kapuban, érezvén, hogy valami nem hagyja nyugodni a hátán, a kék matrózkabát alatt. Ez a kicsiny és hegyes és inkább csak szárnyacska mint Szárny - vergődött és fészkelődött rejtekhelyén. A kutyák láncuk végén ugatni kezdtek és örömükben csóválták a farkukat.

''Mégiscsak hazataláltál? Angyalkám...'' - gondolta magában az Anyja...

Fordította: Brestyánszki Boros Rozália