Üzenet, 1999/5-8.: Genius loci

Sáfrány Attila

Ez mind ő

Már sokan vállalkoztak, hogy rendszeresen elbeszéljék a vele végbement eseményeket, úgy, amint ránkhagyták azok, akik kezdettől fogva szemtanúi és hirdetői voltak a történteknek. Jónak láttam magam is, hogy - miután mindennek elejétől fogva gondosan a végére jártunk - sorjában leírjam neked, nemes Realissimus (Vö. Lk 1, 1-3 [Szent István társulat bibliája]). Te különösképpen kedveled az igazság szavát, ezért én, a figyelmedre méltatlan ANonIMUS és drága feleségem, ANonIMA, nagy igyekezettel kerestük az igazmondás útjait, nem elégedtünk meg a fecsegők csácsogó meséivel, akik nyelvüket a hazugság szemérmetlenségében fürdetik, hanem alaposan földerítettünk mindent, és úgy ahogy az az igazságszeretőkhöz illik, csak azt fogadtuk el valóságnak, aminek tárgyi bizonyítékát leltük, vagy amit mi magunknak sikerült objektivizálnunk az igazságkutatás olyan elismert eszközeivel, mint amilyen a diktafon és a fotográfia. Most szóról-szóra leírom neked, amit a szemtanú, Nyárfás Alitta mondott a diktafonba feleségemnek a történtekről. A helyszín az írásfalvai Pöndöl vendéglő. A tárgyi megörökítés kedvéért készült fénykép szerint Nyárfás asztalán öt Lav (jelentése magyarul oroszlán) címkéjű sörösüveg található, tehát a közlés időpontjában nagy valószínűséggel ittas állapotban volt. Ez persze csupán egy ingatag lábon nyugvó hipotézis:

- Nem ismerjük például Nyárfás alkoholbíró képességét.

- Lehet, hogy a sörösüvegek a pince gondatlanságából, az előző vendégek italozásából maradtak ott.

- A fénykép alapján nem állapítható meg, hogy üresek-e a sörösüvegek.

A feleségem nem iszik. Ezt a tényt csak azért említem meg, mert az áskálódók, hogy megkérdőjelezzék közös munkánk hitelét, illemtelen vádakkal illették az aznapi adatgyűjtéssel kapcsolatban. Realissimusom, hidd el, mi még sohasem léptünk a részeg álmodók útjára. De mivel megengedhetetlen volna, hogy a hitre bízzam méltányolásodat, a szövegemhez mellékeltem személyesen megírt életrajzunkat, a rólunk szóló publikációk jegyzékét, erkölcsi bizonyítványainkat és a végzettségünket igazoló diplomák fénymásolatát.

Kipróbált türelmed elnézését kérve most azonnal rátérek Nyárfás Alitta első szemtanú elmondásának pontos közlésére: "Jebi ga! (Jelentése magyarul nemi kapcsolatra utal.) Nem vót sikëre a nőné! Oszt ez tisztára kikíszítëtte. Ittunk. Én montam nëki, hogy mindën embërnëk mëgvannak a maga határai. Lësz még ettű jobb is. Azé a csajé mëg különben se kár, hányszó főszarvaszta má! Asztán kiszaladt, én mëg utána, hogy visszahíjjam, de çkezdëtt szalanni a határ (Az itteni földművesek határ kifejezéssel jelölik a településen kívül eső, gazdálkodásra alkalmas területet) felé. Nem birtam utóérni, úty szëtte a lábát. Ety kicsit spiccës is vótam. Asztán gyütt a vonat és kísz. Ennyit tudok mondani, hogy mi történt!"

Méltatlan volna hozzánk, igazságkeresőkhöz, hogy elbíráljuk ezt a népies nyelvezetű szöveget, de gondolom tisztelt Realissimus, egyazon véleményen vagyunk arról. Meghallgatását követően ezért is indultunk sietve - rögtön feleségem kínzó fejfájásának elmúltával - új adatközlőket felkutatni. Az elhunyt törzshelyén, a Pöndöl vendéglőben futottunk össze Írásfalva hírneves ifjú kritikusával, akit hon és azon túl is mindenki ismer. Meghajlok tájékozottságod és műveltséged előtt szeretve tisztelt barátom, tudom, szükségtelen volna megemlítenem a nevét, de nem teszem ezt azért sem, mert ő maga kért meg rá, hogy inkognitóban maradhasson. Úgy tűnik, komoly lelkiismeretfurdalás gyötri a történtek miatt. Nem is kívánt nyilatkozni, csak drága feleségem kitartó, kedves győzködése után hajlott a megszólalásra. A fotográfia tanúsítja, akárcsak én, hogy színjózan állapotban hangzottak el szavai: "Mit mondhatnék? Én csupán kifejtettem a véleményemet az úgynevezett 'esszéjéről'. Hogy szar; hogy műveletlensége cáfolhatatlan argumentuma; hogy nincs stílusa; hogy műfajilag mellétrafált, akkora bakot lőtt, mint egy Eiffel-torony; hogy ő egy szerencsétlen, álmodozó, önjelölt próféta, aki sikertelenségét és sértettségét vagdalódzásával kompenzálja; hogy csak azért olvastam bele, mert ekkora hülyeség már rég volt a kezemben. Ne szaporítsam a szót, úgyis ugyanoda térnék vissza: pocsék szöveg, ő pedig irodalmi téren egy reménytelen eset! Már csak volt. De én nem akartam bántani! Arra szerettem volna rávezetni, hogy ismerje el képességei határait, és ne foglalkozzék olyasmivel, amihez nem is ért, de a diszpozíciója sincs meg hozzá. Eszembe sem jutott, hogy sértegessem, ő mégis így értelmezte a kritikai aktust részemről. Lehorgasztott fejjel bóbiskolt egy ideig, majd szó nélkül átült Nyárfáshoz. Mi pikádózni mentünk a vonatállomás melletti Promajába (Jelentése magyarul huzat, amivel nyilván átsuhanó vonatok szelére utal találóan kiötlője; az írásfalvai állomás lankásai [jobb] oldalán ugyanis nem állnak meg a vonatok). Később ott végzett magával, még tartott a játszmánk. Mi sajnos nem tudtunk a szándékáról, talán megállíthattuk volna. Ám végül is ezzel a cselekménnyel lett élete egy autentikus, befejezett művé. Így legalább halálával megvalósíthatta azt, amire életében a szövegeivel képtelen volt!"

Ez már így sokkal érthetőbb! Épp lezárni kívántuk vizsgálódásunkat, feleségem megérdemelt szabadságára utazott, én az egyéb, kevésbé jelentős anyagok végső rendszerezésével foglalatoskodtam, amikor váratlanul beállított hozzám egy alacsony termetű, kopasz, görbe lábú, összenőtt szemöldökű, sasorrú, barátságos tekintetű ember (Lásd: Katolikus Kincses Kalendárium 1988. Agapé, Újvidék, 34 p.). Szelíd hangon azonnal a tárgyra tért: "Én Huang Ho vagyok, az eltávozott lelki tanítómestere. Engedje meg, hogy elmondjam Önnek az igazságot!""Mi az igazság? (Vö. Jn 13,38) - kérdeztem türelmetlenül, és azonnal fölkapcsoltam a diktafonom. A következő elbeszélést örökítettem meg: "Fiam lélekben az esemény előtt három nappal nálam járt. Szíve telve volt a keserűség mérgével. "Gyermekem - kérdeztem tőle - mi szorongatja lelkedet?""Atyám, nem találom az utam, elvesztem önmagam gyengeségében!"- kiáltotta. Panaszos volt a hangja, mint a síró kisgyermeknek. Szívemet fölébresztette lelkének kétségbeesett segélykérése. "Mindenben kudarcot vallottam, képtelen vagyok az utat követni! Segíts rajtam, atyám!"Sírni kezdett, és lerogyott a lábam elé. Gyöngéden végigsímitottam göndör fürtjein, majd elmondtam neki a megnyugvását szolgáló tanítást: "Fiam! A szabadságot keressük, de határok vesznek körül bennünket. Légy szabad, és minden határ semmissé válik előtted, bármire képes leszel, vagy fogadd el lázadozás nélkül határaidat, képességeid korlátait, és akkor is szabaddá válsz!"Erre gyermekem hangos zokogásba tört ki. Áldásra emeltem a kezem, amikor hirtelen mozdulattal megragadta azt és csókolgatni kezdte. "Lehet, hogy elmegyek atyám!" - mondta elcsukló hangon. Rögtön megértettem szándékát. Hogy kivezessem elveszettsége rengetegéből, elmeséltem neki Ramakrisna történetét, aki kétségbeesése csúcsán már kést ragadott, hogy elmetssze a torkát, azonban a pillanatban, mielőtt megtette volna, Kali istennő epedve várt darsanában részesült, és attól kezdve átalakult az egész élete. Arról az útkeresőről is beszéltem neki, aki az őt elutasító tanítómestert azzal zsarolta meg, hogy öngyilkos lesz, ha nem teszi a tanítványává. A guru irgalomból lelki gyermekévé fogadta. Erre az ember azért lett öngyilkos, mert képtelen volt a tanítás követelményeinek megfelelni. A guru utolsó kommentárja az esetről így szólt: ez volt a karmája! Fiam lélekben, e vigasztaló szavak után, áldásommal eltávozott. Hamarosan véglegesen. Most, a szomorú eset megtörténte után, én sem mondhatok mást: ez volt a karmája!"

Mi a véleményed jóságos Realissimusom? Nos, én is ugyanerre az álláspontra jutottam, ezért kénytelen voltam tovább folytatni a kutatást. Az édesanyja engedélyével a kezembe kaphattam az elhunyt összes jegyzetét. Egy egész éves megfeszített munka volt, mire átrágtam magam a hatalmas papírdombon. Időközben megérkezett a feleségem is a szabadságáról, és így az utolsó két hónapban már az ő segítségével folytathattam a kutatást. A végső kiértékelésnél háromra szűkítettük azoknak a felhasználható irományoknak a számát, amelyek valamilyen formában rávilágíthatnak a történtekre. Először is egy verset közölnék, amelyet két nappal halála előtt írt, miután közzétették az esszépályázat eredményét:

Névtelen sír-
ok

Éber álmok pókhálóját szőttem,
végül a szó vándorává nőttem.

S bár mindvégig szerelmem tárgya maradtam,
rímeim mégis vak bálvánnyá faragtam!

Most végleg összetört a fájdalom,
ma, amikor fölöttébb fáj dalom,

egyedül az én dalom, az én énekem:
díj nélkül szenvedés az élet énnekem!

Azt hiszem egyre gondolunk, drága Realissimus! Ezen költemény alapján képet alkothatunk arról, hogy miért volt sikertelen poéta, tragikus lépésének okáról viszont semmi bizonyosat nem tudhatunk meg. Bár az utolsó, jambikus lejtésű sor (díj nélkül szenvedés az élet énnekem) elképzelhetővé teszi, hogy valóban irodalmi pályafutása ellehetetlenülése miatt vetett véget életének. Feleségem gondos adatgyűjtése kiderítette, hogy a kudarcok miatt elbátortalanodva, az utóbbi időben teljesen felhagyott a versírással, és minden bizodalmát pályázó esszéjébe vetette. Sajnos, azzal sem ért el sikert. Végső elkeseredésében vethette papírra ezt az utolsó költeményét!

De mi igazságszeretők, jól tudjuk, soha semmi sem biztos. Ezt igazolja az a levélpiszkozat is, amit egy nappal halála előtt írt épp elvesztett kedvesének:

"Másodszor írok neked. Először belépésemkor egy új világba, ami persze csak nekem volt az, most visszatértemkor:
önmagamhoz.

Kellett ez a vad kaland, ösvényeket tapostam vele a rettegések dzsungelében, egészen a mélység otthonáig:
a csend-
ülésig.

Most csak ülök és csend vagyok, semmit sem kapok és mindent odaadok. Talán első levelem miattad vetettem papírra, elképzelhető, de ezt most kizárólag énmiattam írom, hogy döntésemre pecsétet ütve vele, visszafordíthatatlanná tegyem magamban azt.

Végszóként elmondhatnám, hogy köszönöm, ha megengednéd, ám tudom, hogy szeretve gyűlölöd a szív szavát. Mégis tény, hogy te voltál eddig a legnagyobb tanítóm, az után, aki maga a Tanítás. A Tanítás sugallta, ám te tanítottál meg rá, hogy semmiért se várjak viszonzást, miközben mindent odaadok. És ezért hálámtól abban az estben sem menekülhettél volna, még-
ha szerettél volna is."

A levél hangulata valóban megengedi a következtetést, hogy talán szerelmének elvesztése volt az indítóok. Erre az írásban több jel is utal: például a most visszatértemkor kifejezés, vagy a mindent odaadok kétszer is előforduló gondolata. Viszont igencsak talányos, hogy miért beszél kedveséről úgy mint egy tanítóról. Lehetséges, hogy ebben öngyilkossága valódi okának tudatalatti nyomára bukkanhatunk? A mesteréhez tett látogatása napján, tehát három nappal halála előtt írt rövid gondolatsora ezt az alternatívát sem zárja ki. Ekkor a következőket jegyezte le: "Mesterem azt mondta nincsenek határok, minden gát illúzió! Legföljebb én lehetek önmagamnak a határa! Ennek tudatában mit jelenthet a halál? Belépést a határtalanba, vagyis énünk találkozását önmagával! Huang Honak, mesteremnek köszönöm, hogy megírhattam ezt a végső összegezést!" (Vö. A teljesség felé. In. Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások I. Magvető, Bp., 1986. 505. p.)

Ki érti ezt? Hol az ok? Kár is volna kutatni utána! Mégsem volt hiábavaló vizsgálódásunk, hiszen bebizonyította: igazából semmit sem tudhatunk! Ugye, kedves Realissimusom, mi igazságszeretők valóban tudjuk, hogy semmit sem tudhatunk! Az igazságot ismerőkhöz illően mi bátran kijelenthetjük: hiszen mit tudhat az ember? Nem tud az ember semmit! (És így térünk vissza a kezdetekhez: Szókratészhez!)