Üzenet, 1999/5-8.: Genius loci

Brickner Balázs

Őrködés

Talán a játék miatt. A szépség kedvéért írok.

A szépség megtörténte kedvéért, s nem a magam örömére. Néha mintha csupán őrködnék ennek a szépségnek a kedvéért, őrködnék a kékség közepén az írás által, a nyilvánvaló, s épp ezért láthatatlan kékség pokoli gyomrában, amely megcsillan olykor az üveggolyókon vagy a szembogarakban, s amely mégsem, ezerszer nem az égbolt kékje. Máskor pedig várakozom rá.

Igen, néha csak őrködök a szépség fölött, bármi legyen is az. Mégsem vigyázó őrködés az én időzésem a nyilvánvaló kékség világában. Merthogy nem fegyverrel állok fölötte. Nem védelmezem. Ha elvész, ha pusztul, ha felkapják és viszik, ha csúffá teszik, én hagyom. Még csak nem is bánom, ha így esik. Mégis őrködés ez. Olyan őrködés, ahogyan a sírkő áll a halott felett, ahogyan a kakasok virrasztják a hajnalt, ahogyan a zászlók őrzik az ünnepet, vagy a kő a forrást. Felmutató őrködés. Tud arról, hogy az őrzőnek semmije sincsen. Nincs arany a kincstár őrének markában. Nincs zseb a halotti ruhán. Nincs békesség a szép őrzőjének sejtjeiben.

Mozdulatlan, szótlan, lelketlen és kedvetlen, mégis ólomnehéz őrködés ez. Mint a terepasztalra tűzött zászlóé.

És ahogyan a játékasztal fölött elindul a játékszél, belekap a játékzászlókba, vagy megcsillantja a forrásvizet a kő előtt, ez az őrködésre szánt időzés éppen olyan játékos, már-már táncoló, billegő és reszkető mozgás, igen, mint a zászlóké, a forrásvízé vagy a szélé. Vagy mint amilyen az írás. Ezek a játékosan, megkerülhetetlenül imbolygó, kapaszkodó, ívelő és fonódó betűk, jelek és sorok, bekezdések és életutak mind-mind ott őriznek valamit annál a szépségnél, amelynek a kedvéért valaha összegyűltek. Aligha tudják, hogyan is kerültek ők a nyilvánvaló kékség közepébe. Már-már nem tudják, ők maguk-e a szépség, vagy időznek csak ott, az ő oltárközelében. Nem tudják már, mi az elébe menés, a várakozás, a mutatás és az őrzés. Mi a hívás, és mi a meghallás. Mi a szépség.

Azután egy percre, az elébe menő, várakozó, őrző és gondoskodó ottlét egy percére felvillan a szépség, jön, teremt és elenyészik, múlik, amint a macskaárnyék olvad szét az éjszakában, ahogyan elúszik a bajuszkarc hangja a házfalon, ahogy tovatűnnek a puha léggömblépések.

Az időző pedig ott marad a zászlórúd alatt, tehetetlen, tétova, reszkető és nyomorult fájdalmában, hisz kinyújthatta volna a kezét az éjszakába, megragadni a lopakodó macskát, hogy örökké az övé legyen, tenyerén az élet lemoshatatlan illatával. Az övé, az övé, az övé.

De ő csak őrködött a szépség felett. Engedte.

Azután megint csak a játék. Mert ez a tehetetlen, tétova és reszkető, nyomorult és tudatlan imbolygás az őrhely körül táncolni hív mindent a maga vonzáskörében, táncolni, ahogy a fények futnak a falakon vagy a szél a homokdűnék hátán, élednek és hunynak az árnyékok, kavarognak és futnak a sorok, a bekezdések, a sorsok.

Egyszóval nem is én írok voltaképpen. Csak engedem. Hagyom. És mivel nem én írok, nincsen benne sem miért, sem pedig hogyan. Csak ama mozgás van benne, a játék, az árnyékok játéka az őrhely falán és a macskáké. Semmi több.

*

No persze, látni való, hogy az író úr nem tud semmit a társadalmi megrendelésről, a posztmodern állapotról, ahol ugyebár a szépség eredendően gyanús, mert egységet feltételez abban a létben, amelyben már a mozaikok, szebben mondva az intenzív lokalitások zilálódása sem fájdalmas, semmit nem tud a narratívák társadalmi méretű legitimizációjáról, és ami ezekkel jár, az író mérhetetlen és megfoghatatlan felelősségéről.

Semmit nem tud arról a felelősségről, ami voltaképp nem is felelősség, mert maga a demokratikus berendezkedés, mint egyfajta kol nidré, megelőlegezetten felment minden felelősség alól, és azon túlmenően sem valódi felelősség, mert jaj annak a felelősségnek, amit csak a felelősség tudata motivál, jaj annak az írásnak, amit csak az írás vágya hajt.

Fecseg azután holmi játékokról, de nem ismeri a játék lényegét és az írással való eredendő kapcsolatának ,,hogyan''-ját. Nem tudja, hogy a játék a természet legeredendőbb sajátja, hisz a kockadobás játékát játssza, s az íráshoz csupán a teremtő írott törvénye által, mintegy elliptikusan vonódik hozzá.

Továbbá semmit nem tud arról, hogy az irodalmi szövegek hogyan lépnek működésbe, akár kultúrantropológiai akár hermeneutikai vonatkozásban, hogyan konstituálják az írott szövegek a múltat és az emlékezetet, a törvényt, a szenvedést és a szenvedélyt, miképp olvasódnak és értelmeződnek újra és újra, milyen apóriák és ellentmondások nyugosznak gödreik fenekén, hogyan viszonyulnak az autentikus valósághoz és annak egy példájához, hogyan a lenyomatához, hol van bennük a leképzés és a hely, az üzenet, a befogadás és a nyújtás.

Őírósága nem tud arról, miképp válik történetté a történés, tanulsággá a kaland, nem tudja, hogyan vizsgálják a narratívák a számba vehető titkok valamennyijét, felkutatva minden lehetséges és lehetetlen titokkonstellációt, véglegesen összekuszálva a szálakat titok és információ között, létrehozván egy posztmodern, apokalipszis előtti mitikus rendet, a demokráciáét.

Egyszóval az író nem tud semmit. Csak őrködik. Mint a zászló, meg a buta hant. Még a macskát is rest fogdosni. Ámde ez végül is demokratikus joga.