Üzenet, 1999/5-8.: Genius loci

Beszédes István

Elefantázia

Mostanában elefántokra gondolok. Nem azért, mert többször is fogat váltanak vagy, mert egy felnőtt bikának hat-hét nősténye is lehet, sőt azért sem, hogy hímtagja akár a negyven kilogrammot is megüti. Bár a hatalmas tömegű élő monolitok lenyűgöznek, most mégsem erről van szó. Nem az élettel, sokkal inkább a halállal elfoglalt terük érdekel. Elsősorban így nem az elefánti lét, hanem az ún. elefánttemető foglalkoztat, s kilogrammban ki nem fejezhető súlya ennek is van. A hely érdekel, amelyet a nemes állat magányos haláltusája helyszínéül választ. Méghozzá azóta, hogy úgy hat-hét éve újsághír számolt be róla, hogy a palicsi állatkert ormányosai kimúltak. Élhettek volna még pedig, de vagy megfáztak, vagy éhen haltak, vagy pedig egyszerre - a határtalan öldöklés közepette - megtalálták moccanatlan is a haláli hely szellemét. Eljárt felettük a hely.

Azóta ebben a nagy, örökzöldekkel és lombhullatókkal teli elefánttemetőben éjszaka, amikor lehűl a levegő, az egyik városi pékség körül megjelenik a köd, mintha a kemence kéményéből jönne ki; s hangtalanul az alsóvárosi sírkert felé gomolyog, amelynek egyik oldalról a laktanya gyakorlótere, míg a másikon a kórház épületegyüttese, s az abból kimagasló szülészet, míg a harmadikon a vásártéri kerítés feszül.

Ez a szűk terület látszólag teljes életek színtere. Valaki megszületik a kórházban, medveszarcukorral a zsebben kerül néhány kört a vásári körhintán, éveket tölt el a katonai gyakorlótér akadályai és Potemkin-épületei között, majd végső nyugvóhelyére, a temetőbe, a temető groteszk latrainak védelme alá kerül.

A széles törzsű, rövid végtagú, goromba arcú latrok szoboröntője nem művész, sokkal inkább kisiparos és üzletember volt. S amerre e torz figurák öntvény-ikrei megjelentek, mert jutott belőle távolibb sírkertekbe is, valamiféle határvonal húzódik, s keríti el az impériumot, amely földrajzi fogalmakkal nehezen megfogható, ideje viszont - legyen ez, mondjuk, ezerkilencszázhuszonnégy március 16-a, délután négy óra - világosan behatárolja.

Mintha titánok vagy elkárhozott angyalok kései leszármazottai volnának. A testük görcseiben rejlő hatalmas erő el is nyomja a kompozíció centrumába helyezett megváltót. Igaz, a vézna, lehanyatló fejű alakba nem is rejtettek feszültséget. A legionáriusoké a hősiesség, a tizedes túl okos, iskolázott, nézz csak rá nehéz munkától megkímélt kezére. A műkő habarcsánál olcsóbb anyagból, pléhből hajlították és odaerősítették a kápolna homlokzatára. Ugyanaz a szépre törekvő, ám azt megragadni képtelen, együgyű indulat formázott szinte áttetsző csuklót és kíméletlen ácsszögeket.

(Az egyik határszél falusi temetőjébe is ez a mester szállította a Kálvária rekvizitumait. Itt ugyan Krisztus is három dimenziót kapott, de a korpuszt mintha valami sokkal könnyebb anyagból öntötte volna: ha nincs a fején a rozsdás koszorú, talán el is repül. Aztán valaki egy szeles éjjelen a temetőn átvezető úton haladva, a dombtető szobraihoz érve meglátott valamit, amitől rettenetes megijedt. Maga sem találta okát, percekig tartott, míg rájött, nem is valami, sokkal inkább valaminek a hiánya keltett benne rémületet. Az esti vihart követően ugyanis a két szörnylator között Krisztus feszületének talapzata üresen állt.)

A felsővárosi köztemető nem egy közönséges külvárosi pékségre, hanem magára a kenyérgyárra néz. Mögötte silók magasodnak, alkalmasint világítanak magasba nyíló ablakaik, akár a csillagok között, az indigókék égen is nyílhatnának, s a tájékozódást segítendő, elcsöndesedett hajnalokon a torony gépeinek dohogása is messze hallatszik. A pékek aranyos fényben a párás ablakok mögött tüsténkednek, fehérben, mint a madárház hóbaglyai, vagy mint a lelkek, amelyeket a párás üvegen kívül a rideg földben fekvő, fejüket felemelni képtelen holttestek visszavárnak. Gépek hengerítik a kenyeret, lövöldözik ki a zsömlyét, míg reggelre el nem homályosul az üzem, s mint a szülőföldjükre visszatérő vámpírok nyugvóhelye, kietlenné lesz, mihelyt meleg napfény akaszt százméteres árnyékot a keresztekre és obeliszkekre, s a fekete ostromlétrák nekitámaszkodnak a válaszfalaknak. Ilyenkor aztán a pékek biciklire ülnek, s köszönnek a temetőcsősznek, aki, hogy megkezdje a rendelést, nyitja a temetőkaput, s a Szemét lerakása csak a kijelölt helyen feliratú tábla mellett a ravatalozó felé veszi az irányt.

Ami a két temető között található, az a város, amely maga is régi cinkerteken tapos. Amint megtelepült, temetőt rakott maga mellé, s amint növekedett, folyamatosan gázolt jelzett, jeltelen sírhantokon. Arról nem is beszélve, hogy a temetők is egy univerzális temetőben gyalogolnak. Olyan sok itt a mamutlelet. Egyébként olyan, hogy Alsóváros meg Felsőváros soha nem is létezett, ezek a nekropoliszok.