Üzenet, 1999/5-8.: Genius loci Koliger KárolyA jel
A kertvárosi Fűzér utca 8. számú, földszintes magánlak nagyszobájában Óni úr a megszokott helyen, támlás karosszékében ül egész napon át. A bozótos telek hatalmas fáinak alsó lombozata s az elvadult díszcserjék ágas-bogas kuszasága eléggé eltakarja a kilátást a kifirhangolt, négyszárnyas ikerablakon keresztül. Néz maga elé.
Óni úrtól alig kartávolságnyira állólámpa emelkedik. Ernyője, ha bekapcsolják a fényt, színek méltóságát árasztja szét maga körül. Fejmagasságban, az ismeretlen mester ecsetvonásai s a hevenyészve odaékesített kalligráf írás nyomán, önzetlenül hirdeti a váltakozó évszakok tanulságos képeit. Errébb az ébenfa dohányzóasztalka, rajta bojtos-rojtos terítő, ólomkristály hamutál, mely ép és ki van takarítva. Kéznél cigaretta, gyufa. Tartalék, majdnem egész dobozzal. A szerény készlethez tartozó kuriózum Óni úr első háborút idéző öngyújtója. A vaskos töltényhüvelyből fabrikált, benzines emléktárgy körvésete monogramot, címert, helységnevet, évszámot tartalmaz. A masszív és máig üzemképes gyártmány hol tömör, hol finoman elmosódó árnyat vet az asztalka kisebbik, szabad felületén nyugvó levélírótömbre, melyen kupakos golyóstoll hever érintetlenül.
Hosszú percekig a szeme sem rebben Óni úrnak. Megejtő tekintetéből olvasni lehet. Itthoni kényelmét a maga módján élvezi. Nem gondol semmire. Ellenben, ha pont a semmire gondol, akkor gondolkozik a legmélyebben. Ha viszont, közbevetőleg, valami eszébe jutna, menthetetlenül félbeszakad az adódó, egyébként számára sem mindig kivehető gondolatsorának fonala. Hogy tényleg nem tudja, mit forgat a fejében.
Fertályórák telnek így el, csigalassúsággal, mire Óni úr, akkurátus mozdulattal, éppen kiszabadítaná és kezét az ébenfa asztalka felé kinyújtaná. De - csengetnek.
A csengő hangjára összerezzen. Valami elfogja. Elszorul. Ha nem is gyötri sokáig. Tulajdonképpen, igen, tisztában van vele: egyszerre csak félni kezd. Igen. amit érez - nem más. A vénség urasága, vallja csak be derekasan, nemhogy fél, retteg! Boldogságában, boldogtalanságában. Esztendőkre visszamenően. Alaposan előkészített várása ez a nagy eseménynek. Ilyenkor melege van. Nagy pillanat. Oldódva azonnal könnyebb, s már-már fészkelődne. Tisztesség, becsület: józan megfontolást kíván erőltetni magára. Ha ugyan nem mímelkedés. Hogy ugye mégiscsak, ő azt az órát, tiszta elmével megérheti, ó, lelkem, nem más, mint a folyton-furt, hitegető-csalogató képzelet végsőkig önző, mégoly kaján csúfolkodása, vélné. Mert mi van? Nem történik semmi. A halál jobb. Ha azonban az mégsem is hozna megoldást. Értsünk szót, nem meghalni akar. Az más. Nem az elmúlás foglalkoztatja. Hagyjuk csak - heveskedésnek semmi helye.
Csengetnek. Természetesen csengetnek. Hallja jól. A hallása kitűnő. Élete során, mint mostanság, akár a jelen pillanatban. A bejárati ajtó fölötti elektromos készülék - a szarka cserregéséhez vagy hasonlóhoz hasonlatos. Van, hogy egész ijesztő robajjal, egyszer gyorsuló ütemű, másszor lassulva elhaló művi zajt hall. Hallja. Szabályos és szabálytalan időközökben, kiszámíthatatlan váltakozású megszakításokkal. Az erőteljesebb, mintha géppuska tüzelne. Vagy a húsvéti kerepelő hívogatása lenne. Avagy csupán matrónájának a kézihajtányú kávédarálója? - amely behallatszik a konyhából. Komisz játék! A fele sem tréfa.
Egykor Óni úr a karosszékből azonnal fölpattant, és hangulatosan ajtót nyitott. Így van. Később, ha ugyan kisvártatva, de rendre, kerüljön akármilyen erőfeszítésbe, a csengetésre szélesre tárja az ajtót. A csengetésekre, a csöngetésekre. S. Nem. Egyszer se. Sem az ajtó előtt sem arrább, a sövénnyel szegélyezett, kerti járdakövezet hosszában - nem lát senkit.
Nem képzeli be a dolgokat magának.
A kaput nem zárja. A matróna sem. A szimmetrikus mintázatú, kovácsoltvas rácsozat zárjának M- illetve W-tollú kulcsa a behorpadt levélszekrény mélyén lapul. A múltkorinál rozsdásabb. A matróna szeme láttára szemrevételezi. Óni úr nem emlékszik hirtelen a napra, mikor sétált ki, oda, a kopottas-repedezett grádicson le és vissza, utoljára, hogy lássa, de hogy mégse lássa be, nincs miért. Csalfa érzeténél fogva hasztalan, kisezerszer, mindhiába. Aztán már nem. Nem is tudni.
Óni úrra homály nehezül.
Háború van vagy béke? Az eurázsiai birodalom összeomlik. Puliszka forradalom. Prója, gezemice, hajdinakása. Szarajevó. Puskaporos hordó Balkán. Mert opet. S eszkaláció. Abból megint csak világháború keveredhet, ha nem egyeznek meg az urak. Szlovénia, Horvátország, Baranya, Bosnyákföld után a szkipetárok. Az óra a falon együgyű hangján ketyeg. Kety-tyeg, hallja. Pistáék már nem jönnek. Floridából. Tehetséges és bátor siglanc. Évekre alatta, lassan, de korcolja. Május tizenharmadikán, a nyolcvanötöt, ő is betölti. Nem jönnek a New York-iak sem, egyikek se. Terézék sem Chicagóból. Se Tiborék, Etelkák Torontóból. Vicusékat sohasem látják. A falióra láncainak végén egy-egy súly lóg. Böskéék az olaszországi lágeron keresztül kerülnek ki. Öt gyereket vállal, közüle a barna árva, fogadott. László, az ura, krokodilokat tenyészt Darwinban. András, az öregfiú az Eötvösről, másként diplomás dekoratív kertész, Rómából Adelaide-be érkezésének hírét jópofa, kengurus képeslapon tudatja. Kattanások. Kint, az ivadékok közül, a famíliában Lacus az első halott. Péter, a kukorica-tornyok alatt ugyan kitart, agglegény nyugdíjasként végleg idetelepül, Hajdúszoboszlón rendezkedik be, s mindenkitől távol vérmérgezést kap a sarkán. A dalmáciai Zárában (Zadár) Lenkét újévkor, a látogatóinak távozását követően, tengerre néző, magányos kórházi ágyán éri az utolsó roham. A fatornyos hazában Juliska is követi a Bécsbe ingázó, megboldogult férjét. Az óra üti a felet, az egészet. Jóska, a rövidlátó Mr. Dzsé Majlam, box ennyi és ennyi, a leventéről uzsgye Itália, Germánia, Spanyolország, Anglia s onnan Nagy-Bahama, ha egyszer azért csak hazalopózna Sv. Stefan-sziget extra kártyabarlangjáig, lent az Adrián. Ccct! Svédben a cservenkai magyar hentes öregebbik lánya portugálnak lesz a hitvese, és a húgocskáját, szintén ott, júgós szerb koma veszi el. Éva, a pecellói retyerutya frank-mamája, Zürichben ötven-egynéhány évéig kisasszony, rájön a kilója, s a pakisztáni Imran úrral, aki gazdag kereskedő fia, nálánál jóval fiatalabb, örök hűséget esküsznek egymásnak. Csörög a lánc. Milyen napot írunk?. A mélyen tisztelt Tomoyoshi szan, napkeletről, ahogy kilencszáznyolcvannégyben közli majdani szabadúszó unokaöccsével, adott szavához tartja magát. Mintha csak most lenne: Budapesten és Szegeden, az akadémia Történettudományi Intézetének keretében, behatóan tanulmányozza a jognak a szomszédos népekre, a horvátokra, a szerbekre és a többire gyakorolt hatását a Habsburg-korban, s e tekintetben például a délvidéki Novi Sad (Újvidék, Neusatz, Neoplanta) is fontos város. Az anyaországot nem tapossa idegen csizma. Lehetséges? A Magyar Köztársaságban demokráciáról és piacgazdálkodásról beszélnek az emberek. Na, Győző, a család szökevénye, megemberesedve úgymond californiai egészséges táplálékhoz juttat bennünket. Kelendő. Elhozza amerikai üzletember személyében. Hálózatot is létesít a Kárpát-medencében. A vértelen átváltás után, azon melegében. Hitbuzgó édesanyja, Varjú Böbe Margit, ezt előre meg is jósolja. Ka-kukk, ka-kukk. Amúgy, a Pannon-diverticulum kezelését illetően, változatlan benyomása, a Nyugat alamuszi. Álomszuszék. Vagy csak úgy tesz. Nem? - fapofa. A kilencvenes éveket megelőző ENSZ-adat óvatos becslése, a század utolsó tizede legalább százmilliós emberáradat mozgását jelenti majd Európának. Ki így, ki úgy, nem teketóriázik, mint annak idején és annyiszor, szedi a sátorfáját. Ha teheti, csak el. Egész családok. Mások meg ide. Minden további nélkül. Honnan nem! A nyílt erőszak viszi a prímet. Arat az alvilág. Ki nincs benne! Nem tartozik rá. Kutyaidők. Ergo az otthonmaradottak. Határon túl. A második, a harmadik, a negyedik, az ötödik. kis anya. ősi szülőföldek: maguk. Senyvednek, piramisok dőlnek össze, most sincs egyetértés, Titelen ismét kényszerigazgatás. Mindenütt újabb áldozatok, földönfutók, megalázás. Nem akar vége lenni a pokoljárásnak. Ásnak-e aknautakat? Van minden, kussolhatnak. Zokszó? Iszonyatos: marakodások, felosztások. De egyesítés vagy rendezés?.Hacsak nem. Majdcsak, majdcsak. Lehiggadnak, lecsillapodnak a kedélyek. Khm. A bonyolult és szerteágazó szituációt ha fel is mérhetné, objektíve, a következő azonosításkor, egy órán belül, másnap, később, a tárgyi megfelelések és az egyeztetések sarkalatos pontjaival végképpen belegabalyodik a szövevényes időszerűségek és az előre kiismerhetetlen változatok bujaságába.
A halottkém se akar sehogyan sem megérkezni!. Tíz óra. nem lázong - legalább látná, ki fia borja.
Motyog, persze. Társalog önmagával. A matróna? Mit is mondjon? Nincs. Nincs az a csalhatatlan, aki avatottan, oly szenvtelen arca bájosságával. akár az ő matrónája. Ha reá néz, ő meg rá. Szótlanul kicseréli az ivóvizes poharat és tiszta szalvétakendőt terít a nagyobbik hokedlijükön tövében levő tálcára. Ajnározza, percnyi pontossággal megkosztozza, többször kap kávét, menetrendje szerint. Aki föléje hajol, és sokatmondóan bólint. Erőt vesz, olykor erőt is vehet rajta a tehetetlenség. Nagyon, nagyon-nagyon kínos.
Az ébenfa asztalkán papír, ceruza. Ami kell. Bármikor, Hozzá sem nyúl. Ott van, van. Kérem, dohányos, egy mozdulatába kerül, azonnal rágyújthat. Van, aki nem szereti - képtelen elviselni. Aranyvégű cigaretta! - hhhhh. Khm. Az asztalka peremes lapja alatt két lap. Az elsőn középütt terpeszkedik a veretes páncélkazetta. Benne sok minden. Megkímélt, tűrhető állapotban ügyiratok bokrétára kötözött csomagocskái, levélkötegek, miegyéb. Életük-sorsuk legkülönfélébb dokumentumai. Ami még megvan. A másik lapon is családi és személyes jellegű becsességek. Más nincs. Összemaroknyi biléta, jelvény, kitűző, régi bankjegy, érme, apró, vevény. Kedves tárgyacskák. Fakuló fényképfölvételek és a ki tudja, honnan idemaradó, politúros feszület. Krisztus kicsiny, fehér porcelán figura. A kezén, a lábán igazi szegecskék fogják fel a talapzatos keresztre. Fémbe ütve? ,,I.N.R.I.'' A patinás relikviát ennek a paksamétának a legtetejére ő helyezi el, nehezékül. Nemrég. Néhány éve sincs a nézegetésnek. Kis híján lemarad a visszapakolásnál. Kint áll, szépen, mind, mind, előtte - a dohányzóasztalkán. Azonban azóta sem marad el a fohászkodás. A matrónának a csücsöri szája széle remeg imamondáskor. Asztaláldáskor és amikor lepihennek, s lehunyt szemmel úrangyalázva a nevében is elrózsafűzérezik egy-két miatyánkot, az ajka, mintha ínyencséget ízlelgetne, édesen meg-megrángatolódzik. Jámbor női természet.
Csengetnek.?
A matróna nem hallja, már megint nem hallja a csengetést! És ő csak azért is csilingelés-t mond a csengetés, a csöngetés helyett. Csi-lin-ge-lés. Nem jön be. Nem. Nem is hallani, mint matat a konyhában. Óni úr most annál inkább szeretne túl lenni az ő nagy pillanatát bevezető officiális procedúrán. Túl, hogy egyszersmindenkorra bekapcsolódhassék a csengetések és a csöngetések illetve a csilingelők népes társaságának zsongásába - ahogyan képzeli, oldalán karonfogvást, párban lépdelve matrónájával, békével, megbékélten, a Tejúton vonuló, végeláthatatlan sokaságok üdvözítő áhítatába. Hogy megpihenjék, és érdemesülve már mindig érezve érezzék a felszabaduló lélek öröknapjának óhajtott statusát. Óni urat ennek kiérlelt sugallatai tartják izgalomban. Habár.
Esténként Óni úr ledőlve sem mond le a várakozásról. Dehogy. Nem alszik el. A matróna se. Nem, nehogy azáltal fossza meg önmagát a nagy pillanat érkeztének ünnepélyességétől. Micsoda baklövés lenne! - magyarán geller. A szobában lehet látni a sötétben. Elegendő fény szüremlik be az éjszakából. Óni úr fölpárnázott ágya mellett, hozzá szorosan egymáshoz vetve, a matróna fekhelye is föl van párnázva. Ő oltja le Óni úr végszavára az állólámpát, amely másnap kora reggeltől néma dicsőséggel ontja a sorjázó évszakok színeit és képeit.
Egyik nap olyan, mint a másik. Óni úr éjjel is el-eltűnődik. Virradatig az átváltozó ablakszemekben villódzó rejtelmek borzolják kíváncsiságát. Pompás. Reggel fölkel, felöltözik, s ugyancsak a matróna segedelmével, túlesik a kiadós toalettezésen, majd odatipeg a kényelmes karosszék elé. Megfordul, háttal áll neki. A matróna gondosan megigazítja rajta a ruháját, sálat ad rá, és alaposan bebugyolálja az engedelmes kis múmiát. Főhadnagy úr! Nem tudja, hova lenne az ő élő szentje nélkül. Alul vékonyabb, meleg gyapjútakaró. Arra jön az elnyűhetetlen teveszőr pokróc. Imre unokatestvére, egyebek mellett, alkalmilag, a Szentföldre tett látogatásáról visszatérőben, a második világháború után felvirágzó, akkori közel-keleti Schweiz csillogó metropolisából, Bejrútból hozza olcsó pénzért. Slussz. Óni úr ügyesen lehuppan a trónjára. Estefeléig nem lesz vele különösebb gondja a matrónának. Tekintetét a felemás ablakvilágról bölcsen maga elé irányítja.
Résen van. Szigorú. Türelmesen vár.
Elmélyedésében Óni úr meg van győződve afelől, hogy nem felejtős típus. Képes emlékezni mindenre, főleg arra, ami megvan, ami megmaradhat a memóriájában. Néha könnyek nélkül zokog. A matróna ez alatt az idő alatt, észre se veszi, leáll a konyhával. Bejön. Óni úr körül tesz-vesz. Látni rajta, mennyi a dolga. Fáradhatatlan. Rendezgeti a fészküket. Leporol, rakosgat. Úgy illeg, billeg, mint fiatal, ifjú asszony korában. Kitartóan aranysárgára suvikszolja a réz emléktárgy oldalát, alját, födelét. Amikor azzal még közelebb lép hozzá, fölemeli és meg is gyújtva egészen eléje tartja, nemcsak kivehetően, hanem teljesen látva: mindenestül érzékelve - ,,Montelló. kegyed!'' - hümmög, hangulata visszabillen a régi kerékvágásba. A matróna még csöppet elidőzik vele, és kimehet a konyhába. Ki, s ott piszmogva álmodozhat a búcsúkról, a vásárokról, a mihasznaságokról, mindarról, amit női titkosságai között dédelget, féltve őriz, talán az áldott napsugártól is védene. Óni úr ezidő tájban kissé elevenebb, nem szundikál. Hétfő. Felolvasás, minden másnap. Hetente egyszer a vatikáni mise közös hallgatása. El van látva. Nem zavarná. A helyéről éberen figyel. Több mint tíz perce lesi: az arrafelé közlekedők közül vajon ki, vajon mikor és vajon mi célból csönget majd be hozzájuk. A kertes családi ház előtt óránként, az oda és vissza is túrázva haladó buszjárat első kocsija mindössze néhány házzal arrébb, a Fűzér utca elején levő, piaci végállomásról, esik vagy fúj, pontosan 4.15-kor indul - mint ma.
(1998)
