A Szent-Mária szenátusának költségén nyomtatott könyv címe fordításban a következő képen is kiolvasható: ,,Mindenkiről egy kicsit vagy rövid életleírása, vértanúsága, és megdicsőülése az igazaknak, Isten szent barátainak tanulságul és az örök megváltásul nem csak minden igaz hitűnek, de tévelygő lelkeknek is, figyelmesen összegyűjtve, és külön gonddal rendezve, illír nyelven megjelentetve P. F. Gjuri Rapich Gradiskai elbeszélő, a szent teológia szorgalmas olvasója, a Sz. Kapisztrán János megyéjében a Sz. Ferenc-rendjét szolgáló minorita által."
Ezt a vaskos, 1764-ben fametszetekkel és kétféle iniciáléval tekintélyessé tett nyomtatványt tartja Szentgyörgyi István az első szabadkai könyvnek. Közös beszélgetéseink során meggyőződtem, a könyv vértanúságot, megdicsőülést és a tévelygést fejtegető elbeszéléseiben nem tartott semmi jelképest Szabadkára nézve. Nem ezért lett az első.
A város első hivatásos bibliográfusa, vidékünk ki tudja hányadik felfordulása után, a rend megteremtését felvállalva, egyenként kézbevéve, megkezdte a néhány helyiségnyi, a mennyezetig összedobált könyv rendszerezését. Az új könyvtár polcai megteltek, kialakult a régi könyvek gyűjteménye a középkori, a kolostori könyvtárak mintájára, a nyomdák és a helységek szerint. Lassan elkülönült a helyismereti rész, több ezres nyomtatványával. Évekig rakosgatta, olvasta, közben feljegyzéseket írt lapocskákra. Azután, megvonták tőle az állományt.
A könyvek kibetűzése olyan dolgokon is múlik - mondta reggeli közben - amit nem írunk le az előszókban, bevezetőkben. Először reggelizzünk meg - mondta -, tudja, nálunk most polgári kormány van, s ez most már így illik. Közben tisztázni kell bizonyos dolgokat, s aztán belekezdhetünk a könyvekbe, ahogyan az szokás. Ahhoz, hogy megtudjuk mi történhetett a múltban, a megszokott forrásokon túl is kell keresni, járatlan utakon.
Talán a fordításhoz hasonlatos, ahol a szavak vezetik az embert, de mégis, egyedül ő fűzi össze őket egységes, de az eredetitől eltérő egésszé, közben egyszer sem mondva ki az elrendezés titkát. Talán csak elolvasott szöveg van, és egymagában mű nem is létezik. Egy fordítás csak lehetőség, ezért elképzelhető másként. Akár a katalógusokmegszerkesztése. A katalógusban az írások rendező elvét jelentheti az idő, a cselekvések kibontakozása. Vagy egy fogalom: képzőművészet, színház, napló, jelmezek. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a kétféle csoportosítás szépen kiegészíti egymást. Egy könyv nyomtatásának idejére például következtethetünk alkalomtól függően a betűk formáiból, a papír sajátosságaiból, a kötésből vagy a szöveg leírásai alapján. És fordítva. Kevésbé tűnik kézenfekvőnek, de azért talán mégis érdemes megjegyezni ezen a ponton, hogy a szóban forgó, elfogadott elveken túl léteznek egyebek, melyek - természetesen csak kivételesen - meghatározóak a maguk módján. Mondjuk úgy, talán több rendező elv is létezhet egyszerre.
Ha fél évszázaddal ezelőtt nem létezett volna az a kicsapongó ferences-rendi szerzetes, aki könyveket csempészett ki a zárdából a könyvtár igazgatójának, cserébe pálinkáért, pénzért és nőkért, akkor most a városi kiadványok sorrendje másképpen alakul a katalógusban. A két embernek találkoznia kellett, hogy azt tudjuk meg a múltról, amit tudunk.
A könyvek történetéből összefüggéseikre, pontosabban tulajdonosaik életére, érdeklődésére következtethetünk, mert az ember nagyon ritkán jut csakúgy véletlenül egy kötethez. Az oldalak szélére írott jegyzetek, a könyvtárak jelei árulkodnak a könyvek vándorlásáról. A következő kézírás is - a városunkban őrzött - egyik megsárgult oldalról betűzhető ki: ,,Jean George Vigielie l'anne 1677. (majd kicsitt arrébb folytatódik egy másik kézírás) Zanathi Josef 175(?). Feltünö e franczia könyvbe Szathmár megyében történt bírói idézéseket olvasni: = e könyv Zanathi Josefé vala, ki 1750-1770 közt Szathmárba Szolgabiroi föjegyzöi hivatalt viselt; és aki németül francziául jol tudott: Unokája Zanathi Ferencztul jutott Ferencz bátyám birtokába". Olvashatunk a könyvek útjairól, de ez nem azt jelenti, hogy pontosan tudjuk, esetleg sejtjük hogyan és miért kerültek vidékünkre. Példányokra akadunk ,,Andreas Szucsics" könyvtárából vagy ,,Szutsits Károl gyűjteményéből" (pecsét). Ex libriseket forgathatunk a Nadsady családtól. Ezért, talán nem is véletlen, hogy Farkas Bertalan9, a város első történetírója, örömfüzérekben verselt Nádasdy Paulai Ferencről. A szabadkai kiadványok bibliográfiája például a gróf nevét tizenegyszer említi, kapcsolatokra utalva. Könyvtárak léteztek és léteznek a városban; lapjain pedig a nyomtatást követő időkben odakerült feliratok, jelek sejtetnek.
A tévedés is lehet olyan elv, amely helyreilleszti a részleteket. Reusner Nicola hagyatékában egy névtelen szerző írása található, aki ,,Sabatka" visszafoglalását beszéli el 1593-ból. Az akkori nyugati világ erről a hadjáratról értesült. Evlia Cselebi, a török utazó beszámolója ezzel ellentétben az eseményeket Szabadkára és környékére vonatkoztatja. Az ellentmondásokat - a nyugati és a török forrásokat - követve sikerült megtudni, hogy az említett névtelen szerző ( "incertus" a latin nyelvű műben) Magyarország déli területein történteket is lejegyzetelte, azonban az valamilyen oknál fogva kiamaradt a válogatásból, de a hagyatékban fennmaradt (erre léteznek latin nyelvű utalások).
A bizonytalanságot csak növeli, hogy Cselebi történetének fordítását más-más kiadás alapján és különböző nyelvekre ,,ültették át" - ami itt a legfontosabb - szerbhorvátra, magyarra. A fordításokban a sok következetlenség és fogalomzavar szinte ösztönzi az embert a részek újbóli össze- és helyreillesztésére, a rendezett egész felállítására. Talán mondani sem kell, a történetek ebben az esetben már nem csak hasonlítanak a török eredetihez, hanem önálló életre kelnek, a fordítások, az átültetések, a rendszerezések ezentúl már a megtörténteket jelentik. Mert, mindenki ugyanarról a dologról beszél, csak egy kicsit másképpen. A különbözőség, talán a következetlenség - valaki tévedett a múltban, összekapcsolt dolgokat - vezetett mégis az ismeretlen (incertus) szerző és írása nyomára, vezetett új ismeretekhez . A könyvek kapcsolódásaikkal a maguk módján - ez a szerény példákból talán kiderült - újraírják a történeteket.
Nem lehet véletlen Farkas egészre törő verselésének, Tormássy vagy Iványi tudományosan mindent átfogni, az egészet rendszerezni kívánó munkáinak maradandósága. Mert, ma is ezekhez nyúlunk, ha az egészről szeretnénk olvasni, nem csak a részekről.
Errefelé a közelmúltig a történészek felvállalták az ,,interdiszciplináris"
módszert. A múlt vizsgálatába több ,,diszciplína" kapcsolódott be, leírva saját munkaterületének történetét. Egyre sokasodtak a ,,specializált" intézmények, különböző kérdésekre szakosodva: nemzetek, nyelvek, régiók stb. történetének kutatására. A történelemtudomány több tudomány platformja lett. Azonban a különböző területekről összegyűjtött munkák megálltak ugyan egymagukban, de kapcsolódásaikban nem képeztek / képezhettek egységet. A legjobb esetben is megmaradtak az antológiák szintjén.
Sokáig nem tudtam, de a szabadkai bibliográfiák kötetei kizárólag a városhoz tartozó nevekről szólnak. Kimaradt - a szándékon a hangsúly - minden idegen, esetleges vagy űrtöltő a lapokról, mindaz, ami nem tartozott a város egészéhez. Egymagukban azonban - kevésbé olvasmányos formában, mert erdetileg kézikönyvek - elveikkel egységes, egész történetet képviselnek. A könyvek történetét. Talán így, kicsit a bibliográfiák az egészek a mai világunkban. A kezdetek.