Üzenet, 1999/5-8.: Genius loci

Vasagyi Mária

Mezsgyék

Üzenetek a temető keleti
palánkjának selyemtégláin:

Itt voltam
Ludvig Sándor
Bádogos Buda Pest
1905. VIII. 24.én
ebben az unalmas városban

Bár/hol/l jársz hat/á/rra lépsz. Kert, város,
lét neml/ét/ hatá/rá/ra. Meghal/t/ vagy szü/l/e-
tett ott valak/i/. E palán/k/ helyén zenél/ni/
fo/g/nak fűtött szobá/ban/, A majd/an/i teme/tő/
helyén most talá/n/ én/ekel/nek.
Seregél Kon/r/ád hadapród
Aradról
hóes/és/ben 916 jan 19

Mifelénk, a tágterű, sokszántójú Bácskában mezőt, legelőt, erdőt birtokolni, s minél szebbet és nagyobbat, nemcsak szabadulást jelentett a nyomor sokjajú kínjától, hanem Isten és ember előtt bizonyságot arról, hogy a földi dimenzióba termett egyed, a sors édestestvérének, a véletlennek játékos kedvéből idepottyant emberfia nem hiába szívja a szülőföld keserédes levegőjét. A birtoklás ösztöne ennélfogva még az első figyeléskor feléled a büszke sarjadékban, s el nem pártol tőle sírjáiglan. A juss, a föld, a mezsgye, az enyém szó még pendelyes korban megüti a fülét családi vendégségen, osztozkodási civakodáskor vagy ajándékozáskor, s e fogalmak naponta ingerlik lelkét és gondolatait, a látható és láthatatlan válaszvonal-kategóriák tudatosodásának következményeként, amikor már rúg-kapál benne a birtokbavétel addig csak feszengő stimulusa. A dézsmálásra, kapari birtoklásra hajlamos ivadék életében az első szándékos megfújás ideje ez, amelynek a tanító (szóbeli vagy testi) fenyítéssel hivatott véget vetni. Kivált kincslelő ükapám hihetetlen esete után, majd a kincskeresők, az elkobzók és a márjás huncutok üzelmeinek (más földjének elszántása, talált érték eltulajdonítása - ne kérdezd, kié, csak vidd -, testamentum-hamisítás, végakarat-megtagadás, konfiskálás etc.) úzusa idején, szóval mikoron a felnőttek eleje, - elsőként a főbbrendbeliek - iszapos vizekbe merítgette hálóját, a gyerkőcék kedvelt játékának neve és mottója ez volt: Üsd, vágd, nem apád!, és a földszerzés alaptudományának elsajátítását jelentette. Hogy miként kell földet hősleni. Nagyságban pitvarnak is beillő körök tarkították az iskolaudvarokat, az ólmöge letapodott földjét. A sorsjelölte ifjú földgazda leendő kincskutatók, a zabrálók, a szerencsefiak (most még fiókák) eddig egyetlen játéknál sem tapasztalt zajgás közepette, a bíró vizslató szeme előtt célozta a szomszédot, s ha eltalálta, összezárt térddel, kihegyezett botjával nagy ívet fogva mély határt kanyarintott amannak a földjéből, miközben képébe tolult és fejét feszítette, fülében dobogott a vér, s ő pár percig Hannibálnak, Titusznak érezte magát. De csak pár percig! Mert a szerencse szélsebesen pereg és akiből egyhamar lett hódító, épp oly gyorsan kieshet a körből, ha rosszul céloz vagy őt találják el, minden szeletkéjét elveszítve semmivé válhat, mint a földön futó füst, nyamvadékká, ki fejet sunyva figyeli, miként osztozkodnak a földjén az ügyesebbek, a virgoncabbak, a nyurgák. Ám az ő győzelmük sem végleges! Emiatti félelmükben a körök körül viháncolók értelmetlen szavakat üvöltöznek izzadt torokból, az önérzetesebbek félreállnak s csak időnként sikoltanak fel egy-egy jó dobásra. A bajnoktól, aki végül az egész kört birtokolja, ezután győzelmet vár el a közösség az újabb földszabdalásban, célozásban, nyirbálásban, messzefutásban, s jaj neki, ha csalódnak a mögötte állók! A senkifi soha többé nem lehet vezér, mert mire ismét bemerészkedne a játékba, a kisebbek felserkennek, megügyesednek és kiszorítják a pályáról. Hát még mekkora veszélyt rejteget a győztesek versenye, amikor eldől, ki az igazi vezér, Niké kegyeltjeinek egyike. Aki persze nem ezt a nevet viseli: hanem egyszerűen kiskirálynak hívja a többi földkanyarintó. Utoljára a kiskirályok bajvívása következik, amikor zúgó harcban, valóságos harc-sivításban igazolja a szerencse, ki a legélelmesebb a jól ismert koreográfia színrevitelében, amikor a göbécsek már fültövet, szemet és szájat ütve vért is serkentenek. Végre megtudni, ki az abszolút vezér, a császár. Az udvarok, a kertek, a vízpartok korlátlan ura. Országlása viszont rövidebb a pünkösdi királyságnál. Niké másfelé fordítja fürtös fejét, így minden uralomnak hamarabb véget szab a fátum, mint gondolnánk. A köröket, határokat az első pörnyedező eső elmossa, hogy a szelekről, havakról, ropogó jégről ne is beszéljek. Így tűnik el az első limes, amit magunk köré húzunk, azután a többi, megváltozik az udvarok határa, a temetőpalánk, az országhatárok helye, új parthoz torlik a folyó, más medret mos magának a tenger, az óceán.

Üzenetek a temetőnk selyemtéglás
palánkjának keleti külső oldalán:

Bátyám jan/i/ gyer érte/m/ mer a
nacsága megin meg /v/ert Verka
12 jan 1899
Apám Gergej jö/j/ön értem várom
a nacságos/s/ ur megin bánto/t/
szerető l/ány/a Verka
19 január 1899
Tiszte/lt/ szüle/i/m és Test/vé/reim
mire eszt o/l/vasák én má od/a/be
leszek
mer nembiro/m/ továb
Bocsásják me/g/ nekem
Verka 30 jan 899

Petrőci rokonságunk legnyomorúbb sarja volt Senki Örzse. A századfordulón egy családi osztozkodáskor néhány fordulónyi parcella s annak közepében vályogviskó jutott neki, egyetlen szobájában nagyszájú feneketlen kúttal sivített a nincstelenség. A parcella pontosan Énekes dédanyám, Keresztes Róza több mint húsz lánc földjével határos, amelyet tíz évi pörösködés után örökölt meg a nagyapja, néhai Tengelyes Márton birtokából. Ismervén kapzsi szívét, nem sok jót jósoltak a helybeli és a petrőci rokonok, találgatták, mi lesz a sora az özvegynek és három idétlen fiának, akikkel mákhajteát itatott csecsemőkorukban, hogy sereghessen a bálban, merthogy semmi sem volt oly kedves a számára, mint a tánc. Az egyik fiú néma lett, a másik süket, a harmadik világtalan. Mikor a határunkba költöztek, Örzse a vécésasszony teendőit végezte a város egyetlen szállójában, ebből tartotta el a családját. Emiatt különösen szégyellték a rokonok, sokat sutyorogtak róla, szép orcája és táncos múltja miatt rosszéletűnek tartották, a templomban összesúgtak a háta mögött a gyónásra várakozók, áldozáskor kilökték a sorból, mígnem egy szagosmise után Énekes dédanyám rivalgása a templomtéren tudtára adta a világnak, kicsoda-micsoda az ő lesilányult rokona: - Senki Örzse vörös kontya, ő a város riherongya! Attól fogva nem volt szabad észrevenni, orra előtt kulcsra zárták a kaput, hiába szólítgatta meg a beképzelt retye-rutyát az utcán, alázkodott eléjük alamizsnáért - pár jó szóért. Ezért külön megvetették.

Szántás idején szapora léptekkel közelgett a vég a viskóhoz. Tudnivaló, hogy dédanyámnak volt egy Gáspár nevű bérese, aki mindenkinél jobban hajlott a szavára. Árva kisdedként került hozzánk, a mezőn leltek rá a pásztorok egy szénarakáson (egyesek Jusztin nagyapa Szeged környéki, mások petrőci kalandozásaival hozták kapcsolatba a születését). Tűzhelyünk melegénél felnevelték a cselédek, persze Énekes dédanyám engedelmével. Oly végtelen volt a talált gyerek hálája, hogy minden évben elszántott egy sort a semmitlen asszony földecskéjéből, és ha szólni merészeltek neki emiatt, nem szégyenlette meg magát, csak nevetett. Nem tudni, Énekes dédanyám rábeszélésére tette-e, önbuzgalomból vagy más okból, tény, hogy pár év múltán már csak néhány méter választotta el Énekes dédanyám utolsó barázdáját Senki Örzse házától. Akkor többen szóvá tették az esetet, a hatóságtól is kihajtattak megtekinteni, hol húzódik a határ, de Gáspár a következő alkalommal még közelebb vágta a barázdát a meszeletlen házhoz, amelynek egyetlen szomszédja egy televe tölgy volt, közhiedelem szerint boszorkányok találkahelye, alatta Senki Örzsét is látták pucéran kacérkodni az ördöggel. Szántás idején és búcsúkor dédanyám rendszeresen kikocsizott félországnyi birtokára és a földjéből elszántóra meg a búzáját tapodó búcsúsokra átkot mondott teli torokból: - Amennyi a földön a rög, rágja beled annyi ördög! Aki búcsús búzámra hág, vakítsa meg a holdvilág! - Máskor seregélyeket kergetett, hangja erős volt, mint a pöröly zengése. Egy ilyen alkalommal térdig érő gabona közepében találta Senki Örzsét, amint a Gáspár elszántotta föld selymes zöldjében gyönyörködött. Rárikoltott: - Le árpámról Senki Örzse, dőljön rád a tölgyed törzse! Hatalmas szél kerekedett, tövestül csavarta ki a tölgyet, százával futott szerte a gyökérben tanyázó mezei féreg, csakhogy a fa nem Senki Örzse, hanem dédanyám felé dőlt, hatalmas reccsenéssel a földre borult, jó nagy darabon letarolta az árpát és lombjának csücske Énekes dédanyám lábujját érintette. Ez se volt elég neki! Októberben Gáspár szorosan a ház mellett vágta a földet, horkantva forgatta el fejét a ló a faltól, mert döngött a ház, ahogy mélyültek a barázdák, pattogtak a fáradt gerendák, repedeztek a homorú falak, recsegett a viskó, mint a viharba tévedt gálya. Harmadnap következett be a tragédia. Fekete éj szorongatta a tájat, amikor a roppanás hallatszott. A városban - még a túlsó peremén is - ijedtükben úgy ugráltak ki az emberek az ágyból, mint parti fűből a riadt békák. Vége lett Senki Örzsének és három fiának. Csakhogy a tetemüket nem találták meg. Szappanyos Viktus a házomlás előestéjén az ablakhoz lopakodott meglesni, igaz-e, hogy Senki Örzse és a fiai fakéssel szelt követ esznek kenyér helyett, s látta, amint vacsoráznak, majd merített a kútból az asszony, megitatta a fiait, maga is ivott és a mélybe ugrott. Követte a süket, a vak s végül a néma. Ez, a legkisebbik, tétovázott, körülnézett, miközben a barna homály gátlástalanul habzsolta a falakat, s mire leőrlődött az utolsó fénysugár, a szoba belseje olyan fekete lett, mint a kút szája. akkor hallatszott az utolsó csobbanás.

Sokáig nem járt arra senki. Énekes dédanyám se merészkedett ki határnézőbe. Gáspár mindkét kezére megbénult, hasznavehetetlenség miatt a szegényházba vitette dédanyám. Senki Örzse pár kapa földje ma is parlagon áll, úgy hívják azt a határrészt, hogy Senki Földje. Sárga folt jelzi a ház helyét, közepében sötétlik a kút. Napszállta után a legbátrabb férficseléd is kerüli azt a helyet, ahol Senki Örzse hajnalig méregeti a földjét, néma fia a süket testvér kérésére naphasadtáig szakadatlan énekel, és amikor megvirrad, vak fivérük felkiált, hogy az ember mellébe rezdül: - Édesanyám, látom a napot, menjünk früstükölni!

Üzenetek a temetőpalánk selyemtégláin:

Bözse elatam mind a 40 görög
dinyét Gyere a pénzedér
Édes Anyánk sirjáhó hónap
4-kor
A mustohánk nehogy meg tugya
Vár Öcséd Márton 941 aug 19 ked

Simi meguntam a bujkálosdit ne gyere
töbet
940 jul 9 Tulipán Borcsa

Átkozot légy
Réti Rozi mer el/sz/ereted volt
tőlem Pistát Jáger Jula
1900-dik novemb 8

Toma+Kata Vinčali smo se zauvik
14 jan 1913
na ovom mistu
bes blagoslova njezine matere

Apám, Mór, családi hagyomány szerint apja és módos városi nagyszülei kedve ellenére nősült, mert a petrőci rokonság közbenjárásával a néhai petrőci zsidó kocsmáros Kamencra származott árva leányát választotta, Sárát. Attól való félelmében, hogy emiatt otthon nem lesz maradása, s hogy elkerülje főként kőszülötte Énekes dédanyám Keresztes Róza, Jusztin nagyapám köztiszteletben álló vendéglőtulajdonos, és nyivogó ágyastársa, az egyre nyelvesebb Veron mindennapi kárpálását, Apatinnál beállt hajósnak. A hóarcú, bongyorhajú újasszony egyszerre tanult bele az asszonyiság és a hajózás élvezetébe. Mint aki hontalanságra kárhoztatott. Nem jutott neki ház és igazi otthon, csak a hajók kopott kajütje és a vizek. Mert apámmal, aki közismert volt a víziszonyáról, sőt, úszni se tudott, körülhajózta a földgolyót. Nagyöblű hajók, dereglyék, uszályok és fürge motorosok adtak tanyát nekik. Hét év múltán a leendő anyaság jelei mutatkoztak anyámon. Éppen az Isteros fodrain és siringőin görgött-morgott-huhogott a Pozsonyban mézzel és üvegáruval megrakott gőzös, amikor a bácskai partok zsombékjainak, tornyainak és zajgó jegenyéinek láttán a fiatal pár szívét összefacsarta a bánat, s már-már úgy döntöttek, kiszállnak Apatinnál, ahol apám pár éve a hajósmesterséget felvállalta, ám Monostorszeg után anyám melltűje - egyedüli emlék az édesanyjától, néhai Klein szül. Weiner Irmától - egy repedésbe szorult, és sehogy se lehetett kipiszkálni onnan. Közben apámnak eszébe jutott az odahaza szüntelen patvarkodó szülike, akit persze nem volt szabad így nevezni s nem is illett rá e név, a kígyóként sustorgó rátarti család, amely azonnal elorozná összegyűjtött vagyonkájukat, Sára anyám selyemholmiját és igazgyöngyét széjjelcingálná, éppen mint híresszép nagyanyámét, Gyöngyös Ilonét, akit az ura vérinti rokonai ráadásul átsegítettek a másvilágra. Folytatták a hajózást, pedig anyám fáradt állapotban volt már. Ada kale után fogták el a fájások. A fülledt júliusi éjszakán úgy fénylett a föveny a félelmetes koromerdők előtt, mint végtelen csiganyál a végenincs levél peremén. A víz sötét volt és csöndes. Hajnalra minden úgy besötétedett, mintha visszatért volna az éj. A Vaskapu zuborgó torka felé közeledett a mélyeket szusszantó gőzös, ahol a toronymagas szirtek oly szorosra fogják a folyót, mint túlérett asszony derekát a fűző, és ziheg-zuhog a fekete vízben. Délben, amikor néhány percre napszikrás a folyó és a hajón mindenki az örvény- és sziklaveszély elhárításával volt elfoglalva, megszülettem. Mire könnyebb vizekre ért a fáradt pöfögő és úgy tűnt, feltetszett a nap, anyám már nem élt. A Senki Vizén halt meg ahol születtem, a meghúzhatatlan országhatáron, a sasfészkes, partifecskés, szederindás ormok és a páfrányszigetek alatt, a susmogó, zúgó végtelenen, mert a határvonalak sehol se érnek véget, csak kanyarognak, mint a folyók, és egymásba torkollnak, mint a vérerek.

Úgy állt apám a kikötői hivatal hodályának félhomályában, mint szüretnap estéjén a megszedett szőlő. Nem értette a helyi nyelvet, az irodista kérdéseire csak azt hajtogatta: Iszter (talán diákkori olvasmányaiból ragadt meg fejében e név), amit a hivatalnok Eszternek értett s írt be a könyvbe. Esetemben az édes vízszalagot, az átúszhatatlannak, elvághatatlannak, átrepülhetetlennek tűnő élő határt jelenti, amelynek tüzes zúgói közönyösen hordoznak születést és halált egyaránt.

Üzenetek a selyemtéglákon a
temetőpalánk külső oldalán:

Aki tudja fiam Gál Andr/ás/
hadap/ró/d Sirját
kére/m/ irja ide
Gyász/ol/ja Édesany/ja/
Gá/l/ Anna
16-dik janu/ár/ 1916

Megringa/to/tt a háb/or/ú.
Husz/á/r Tibor kápl/ár/
Beregsz/ászr/ól augusz/tus/
15-dik/én/ 917-ben

E helyt csókoltam meg először Rozit. Feri.
915 máj 4 este 8
Feri it jártam de nem jöté fétem a hótaktu
Hónap it leszek gyere Még szeret Rozi
915 nov 11 pontban dél

Ferko hijába vártalak Fijunk Lajos
megszületet 916 márc 30 tudom mesze vagy
deha elolvasod gyere Csipke utca 11
sirig hű Rozi

Ferko A fijunk Lajos vasárnap reggel 6 óra
viszaata lelkét a Minden Hatónak
Hijába vártunk Agy életjelt magadrul
Sirva vár Gyászoló Rozid

Aki tud Bánáti Ferenc hadnagy holétérü
Irja meg Csipke uca 11
Jolánkám! Holnap minket is visznek.
Imádkozz értünk. Szeret Blum Áron.
44.IV.9.

Júniusi reggel. Apám újságot böngész az ablak alatt a napsütésben. Az idegesítő galambgurrogástól és madárcsiviteléstől alig hallom, mit kiált: - Átlőttek a határon, de azok nem viszonozták a tüzet, hanem kórusének volt a válasz.

- Mit ír az újság? - raccsít Fülöp dédapa a szobából, tíz év hallgatás után mintha a túlvilágból kérdezne.

- Hát azt, hogy nem lőttek, hanem énekeltek.

Aznap éjjel szokás szerint a kenderáztató pocsolyája fölé repültem, amely azonban hatalmas ősökből volt akkor, prizma, ahova borzongató hangok futottak össze s illeszkedtek sohase hallott harmóniába. Bűvöletemben lassan szeltem az eget, alig lebbentve széttártam szárnyam a világszéles gőzölgő víz és a zöld felhők felett, lubickoltam az édes íz-hang-szín-illat-fény fluidumban, amely csakhamar kitöltötte mellkasomat s testem odahagyva már-már a része lettem. Illa-illa-illaila, lailla illailla, csönn-csenn-csen-d... Gyöngéden imígy vont magába a Végtelen, az időtlen idő, a tértelen tér és én ismeretlen érzéssel szeretően adtam át magam az oltalmának, amikor az ereimbe sajgott Fülöp dédapa fájdalmas sóhajtása, miközben sovány kezével a dunyháját csapkodta a szoba mélyének sötétjében, majd felkiáltott:

- Miféle zene ez? Fruzsina, hangosítsd fel a rádiót!

Fruzsina három hónapja halott, telefunken dobozunk gombjait meg idegen kéz csavargatja valahol! Kisvártatva a földre bucskáztam és az ágyam fölé lebbentem a rémisztő csendben. Eföldi légzés nem hagyott nyomot a szája elé tartott tükrön. Kitártam az ablakot. Azóta nyitva áll, mint a szem, amely végidőkig mindent látni akar, a fül, amely be nem telhet a Mérhetetlen laillázásával és hangszereinek csöngetésével az időtlenség küszöbén, a száj, amely a határtalant ízlelgeti és egyszer mindent elmesél.

Üzenetek a nagytemető selyemtég-
la-palánkjának keleti oldalán:

Amig mi idekinn
ölelkezünk,
A Halál odabenn
számlálja a holtakat.
Sárhegyi Márton és Ember Krisztina
Komaromból
899 ápr 11

Leben=Lieben=Sterben
Wolfgang Hassa Am 3 sept. 1900

A lét mozgás, amelynek minden ezredmásodpercében a nemlét statikus állapota kuksol. Amíg szendereg, buzog az élet tovább, de ha erőre kap, egy határponton bekövetkezik az exitus, amelyben benne foglaltatik az egész addigi lét, ezért a halál nem más, mint önkifejezés - okoskodott játszótársam, Iván. A küszöbön üldögéltünk és hűtötte a hátunkat a kápolna hideg homálya, arcunkat és végtagjainkat pedig vörösre perzselte a nap. Oly makacsul foglalkoztatta e minőségváltozás lényege, hogy tíz évvel a végigbölcselkedett kamaszkori nyár után képtelen volt ellenállni a kísértésnek és kipróbálta önmagán.

- Semmit se látok, semmit se érzek már, semmit se tudok... - szól az utolsó üzenet, amelyet alig olvasható, madárlábnyomra emlékeztető halovány betűkkel vetett rövid agóniája közepette egy cetlire. Valós üzenetének mégis a mozgó létről és statikus léttelenségről meg az önkifejezésről mondott szavait véltem sokáig, amelyek már akkor, azon a július végi délutánon megkaptak, olyannyira, hogy minden jelenséget rajtuk keresztül észleltem, átszűrték a világ képét és lényegét, mint valami fátyol.

Tudtam, hogy a síromat még apró koromban megásták - a családom nem tartott életképesnek és többször is felkészült elvesztésemre -, de nem találtam. - Az én sírom az én örök birodalmam - mondta volt Fülöp dédapám. Nem kis büszkeség dagasztotta keblünket, hogy a legszebb síremlék, vagy százötven éves, mindjárt a báróék mauzóleuma mellett a miénk, amely nagyságval, időtálló kiváló anyagával vetekedik azzal; a szépségéről ne is beszéljek. Többen megcsodálták, mint a nemes család lépcsős építményét. Az arcát égnek emelő fehér márvány Krisztus magasba tartott karjának árnyékában pihent Johanna, a családi konyhaművészet egyik ősanyja. Neve után tálcán trónoló fácánkakast faragott a gránitba a mester, fölötte karddal hadonászó oroszlán és hullámos vonalak voltak láthatók finom megmunkálásban, majd Félix ükapa neve. Johanna mellé fektették a gamósbotjával, amitől halála óráján se volt hajlandó megválni. Ezüstveretes koporsóban öt évvel utána tették le az odvas sötétbe az első feleségét, Kakas Örzsét. Angyalcsinálás vitte le, ikermagzatait követte a nemlétbe. A második hitves, a szépséges Petrus Klára, akinek haja földig ért, de sarjadéktalan volt, a kripta baloldali szögletébe került, urától messzebbre, mint annak korán elhalt leánykái, Marcella és Emilia, akiket utólag hoztak át e sírba. Középütt nyugodott a matróna ínyesmester, a hajadon Klára - melléje kerültek, kitüntető helyre - a sorstól meg nem adatott tanítványai, Fülöp dédapa korán elsiratott leánygyermekei, Franciska, Johanna és Helén. Torokgyík juttatta őket az örök alvók világába. Ott pihentek dédapám fiai is, gyorsfutó Lőrinc - a ló rúgta agyon ezerkilencszáz pünkösdvasárnapján - és a szépségéről híres Frigyes, mindkettő gyermekként szenderült el örökre. A sort a Palicsi-tóba fulladt tízéves Lajos zárta, anyja, Énekes dédanyám kedvence, akinek az asztalnál üresen maradt helyét minden alkalommal megterítették. Előtte feküdt Benedek, a nyári záportól halálosan megbetegedett rímfaragó. Néhány parcellával keletre, a Fruzsina ültette bordó tubarózsa mellett vaskerítéses kriptában hatalmas márványkereszt alatt nyugodott Bernát nagybátyám. A szárazkór - rossznyelvek szerint a menyasszonya, Kövér Janka hűtlensége - végzett vele. Mellette kapott helyet Emil, a tüdőbajban elhunyt tüneményes alkatú kispap. Mint utólag kiderült, csodálatos szerelmes verseket írt a báró Leonóra nevű tízéves leánykájához. És a keresztbe, jól látható helyre, aranybetűvel vésték Mária Ludovika nevét, őt viszont Veszprémben temették el rendfőnöknek és költőnek kijáró pompával. (Szenténekei országszerte ma is hallhatók a templomok karzatáról.) Mind a karjait emelő Krisztus, mind a kőkereszt több másolata megtalálható a sírkertben tele hibával, kontár mesterek munkái, nevetésre ingerlik azokat, akik a mi pesti szobrainkat látták. Márk bácsi két fattyát viszont, Fábiánt, akit egy marosvásárhelyi cselédlány szült, és az ügyesen festegető Bertalant, a Melánia nevű szakácsnő fiát egyik kriptába se engedte be a család, csak egyszerű sírhantot érdemeltek kisebb kőkereszttel, amelyet ismeretlen rosszakarók elloptak, a neveket eltüntetve saját halottaik sírjára állítottak a másik temetőben, ami hamarosan apám fülébe jutott, és visszahozta a kereszteket az eredeti helyükre, lekaparta róluk a piszkoskezűek pereputtyának a nevét és aranybetűkkel vésetett rájuk új feliratot. Néhány napra rá a kereszteknek ismét nyoma veszett, ezúttal örökre. Ugyancsak külön temették el Jozefinát, a Fiastyúkhoz címzett híres étterem néhai társtulajdonosát és mesterszakácsát. Énekes dédanyám virággirlandos vörösmárvány-kriptába temettette a kedvenc leányát, tamariszkusz bokorral ültettette körül. A fehér táblára a Szibériában holttá fagyott Márk nevét is odavésték. Jozefina titokban született, és pár hetes korában fulladásos halált halt törvénytelen Miklós fia szintén e márvány alá került, nevét természetesen nem karcolták be a vörös kőbe. Hanem Fruzsina egyik sírkamrában sem kapott helyet, a művészek művésze, a színházalapító. Amikor szerelme és magzata elvesztése miatti fájdalmában és világtalanságában megőrült, a családunk részéről cucilistának nevezett, a Krisztus-szobrot meg a kőkeresztet eltávolító és ismeretlen helyen bizonyára darabokra zúzó petrőci ág éppen parvenűnek járó stallumba jutott, így könnyen került kifogás, miért nem pihenhet Fruzsina az övéi között. Merthogy kövérsége miatt oly hatalmas koporsóba fektették, hogy már egyik kriptába se fért be. Vőlegénye, az izraelita Grünberger Pál, aki - ki tudja minek köszönheti a szerencséjét -, bizonyára mert a nácikhoz pártolt, de úgy hírlik, oda se veszett a nagy égetésben, hanem kémkedéssel foglalkozik és jól megtollasodva kinn heherészik a család nyomorán Amerikában. Aztán meg Fruzsina megbocsáthatatlan szégyent hozott a családra a törvénytelen kislány világra hozatalával, a koraszülött Grünberg-vérrel. A ravatalánál egymás szavába vágtak a dühös gyászolók, amikor arról kellett dönteni, hova temessék Fruzsinát. Hosszas kiabálás után Anna-Gizellához került. Kiszélesítették a parányi sírt, a porladás megkímélte madárcsont-féleségeket pomádésdobozban a koporsóra helyezték. Ugyancsak az anyaföldben porlad nagyanyám, gangosan járó Gyöngyös Ilon, a temető túloldalának a legszélén, sűrű kökénybokrok között. Ország-világ megszólta Jusztin nagyapát annak idején, amiért oly szegényes nyughelyet választott neki a város legnyomorúbbjai között, de akkor már, a felesége halálakor, olyakkora szerelemre gerjedt egykori játszótársa, Halász Veron iránt, hogy oda se figyelt a megjegyzésekre, hanem anyja, Énekes dédanyám akarata szerint cselekedett. Nyolc év múlva nagyanyám mellé fektették apám ikertestvérét, Izsót. Alig állta végig az elsőáldozás hosszadalmas szertartását, a bérmálás idejét meg se várva egy harmatos júniusi hajnalon égbe lebbent felhőfehér lelke. Néhány méterre tőlük alig látszik ki a gyalogbodzából Gáspár, a buzgó szántogató béres sírja. Keresztje ledőlt, majd eltűnt. Sándor nagybátyám fölé tátikát ültetett a felesége, Gertrúd, majd rövid ideig tartó özvegység után férjhez ment a béresükhöz. Híres trombitás volt a nagybátyám, fáradhatatlan muzsikusa a vidék lakodalmainak, s oly büszke a tehetségére, hogy egyes szám harmadik személyben beszélt önmagáról, mint világot járt zseniális muzsikusról. Amikor az olmützi grófi kastélyban adott kivételes sikerű hangversenyével dicsekedett, a Szerda utca és a Birkasor kereszteződésén a szájába repült egy bögöly. Attól fogva amint kinyitotta száját, éktelen trombitaszó tört fel belőle minden fújás nélkül. Senki orvos nem segíthetett a baján, a trombitaszóval elszállt a tüdeje, pedig állítása szerint alig négy hete szerződtette a bécsi opera. A kőkeresztre lövöldöző Bálint a - kerítésen kívül - öngyilkosok és olyan halandók földi maradványainak a társaságába került, akiket valamilyen oknál fogva nem tartottak keresztvíz alá. Sírjára nem mertek keresztet állítani a szülei, csak kisebb kőlapot a neve kezdőbetűivel. Legszebb kriptáink és a családi síremlékek szabadon maradt helyeit az említett felkapaszkodott petrőci nagyhangúak és véresszájúak foglalták le maguknak és rokonságuknak. Később a csontokat is kidobáltatták, amelyek méter magas máglyán égtek a temetőjárók szeme láttára. Csupán Énekes dédanyámnak jutott, utolsóként, igazi síremlék, egy Amerikába vándorolt félig-meddig kékvér család olcsón vesztegetett kriptája imádkozó angyalpárral, ahonnan a csontokat dédanyám halála napján eltávolították, a neveket a kőről lesúrolták, a sírbolt belsejét fehérre meszelték, szentképekkel borították, majd a furnírozott koporsót a lent talált rövid fémlábakra helyezték. Sokáig csak az ő neve ragyogott a fekete márványlapon, míg le nem kaparták onnan a petrőciek.

Fülöp dédapának sehol se jutott nyugvóhely. Akkoriban a petrőciek legtöbbje gyűlölt és lenézett bennünket, szégyenlette volna dédapám nevét az övéjük mellett olvasni, meg szépen ívelő pályájuknak is ártott volna. Még életükben bevésették a kriptáinkba a nevüket, nehogy valamelyikünk oda temetkezzen. Az egykor Krisztus-szobros, megcsonkított kripta szellőződve várta az új halottat, mert apám még hajnalban kinyittatta. Amikor a gyászmenet odaért, a petrőciek a sírbejárat elé álltak, onnan ordibáltak a bugrisok, hogy csak az ő tetemükön által kerülhet be oda a dédapám. A hosszas lármázásban a szomszédok is részt vettek meg a bámészkodók, a temetések állandó publikuma, persze mindenki a mi oldalunkon. A kántor zavartan kezdte újra és újra a búcsúztatót, meg is tévedt nem egyszer, circum dederum helyett cirkus dedederumot ejtett, rögtön elhallgatott és orrát fintorgatva odasúgta a körülötte állóknak, hogy ide ma senkit se fognak temetni. Úgy is lett. Elindultunk sírt keresni. A menet átizzadt ruhában, szédelegve járta körbe a temetőt többször is, de egyik sírba se engedték be a halottat. Sokan belefáradtak a körforgásba, kiálltak a sorból, csak a legkitartóbbak csoszogtak tovább, de az ő erejük is fogytán volt. Ujjonghattak a sír-kisajátítók, a szomszéd sír felé terjeszkedők, más sírjáról bokrot, virágot, keresztet lopók, az orrukhoz zsebkendőbe csavart félhagymát nyomkodó sírók-rívók. Hanyatlóban volt a nap, a szöcskék zaja mind elviselhetetlenebb volt, amikor apám váratlanul kilépett a sorból és a temető nyugati palánkja felé indult. Némán követte a megfogyatkozott menet. Az aprócska sírt úgy benőtte a semfű-semfa, hogy baltával kellett utat vágni hozzá és megtisztítani. A hant besüppedt, csaknem elnyelte a föld a szirt-szerű követ, amit halnak, sirálynak is lehetett nézni, de inkább orrával felfelé állított kicsiny csónak formája volt, még olvasható névvel: Eszter. A lebegés, ami számomra a világ legegyszerűbb művelete volt, egyszerre nehézzé vált. Az üreg megdöbbentő mélysége Iván szavait juttatta eszembe a statikus végtelenről, a fizikai törvények hiábavalóságáról és a behódolásáról a nemlét ismeretlensége előtt.

Rég besötétedett, mire befödték a sírt. A szorongásból felszabadult fáradt gyászolók kis csoportja csaknem vidáman tért meg a kenderáztató partjára. Mindjárt jövök, szóltam hozzájuk cérnahangon, de meg se hallották. Visszarepültem a temetőhöz. Egy üvegdarabbal fejmagasságban a keleti palánk selyemtéglájára karcoltam: Itt jártam. Semmit meg nem tudtam. Utamat folytattam.