Üzenet, 1999/5-8.: Genius loci

Christian Norberg-Schulz

Genius Loci

Adalékok az építészet fenomenológiájához

(Részlet)

 

1. A hely fenoménje

Mindennapjainkat kézzel fogható jelenségek alkotják. Emberek, állatok, virágok, fák és erdők, kövek, göröngyök, faanyagok és víz, városok, utcák, házak, ajtók, ablakok és bútordarabok. A Nap, a Hold és a csillagok, sodródó felhők, a nappalok és az éjjelek, meg a változékony évszakok is alkotó részei. Ugyanígy kézzel nem fogható jelenségek - amilyenek az érzelmek - is övezik. Ez van adva, létezésünk tartalma ez. Rilke ezért kérdezi: ,,Azért vagyunk-e itt, hogy kimondhassuk: ház, híd, szökőkút, kapu, kancsó, gyümölcsfa, ablak - és főképp azt, hogy oszlop, torony...'' Minden egyéb, mint amilyen az atom, a molekula, a számok és minden egyéb adat, absztrakció illetve eszköz, amelyet nem a hétköznapi élet szükségleteire hoztak létre. Manapság az eszközének az élet szférájánál nagyobb jelentőséget szokás tulajdonítani.

Az életünkkel kapcsolatos konkrét tárgyak egymáshoz bonyolult és meglehet, ellentmondásos összefüggésben állnak. Példának okáért egyik jelenség nem foglalhatja magába a másikat. Az erdő fákból áll, a várost pedig házak alkotják. A táj azonban rendkívül összetett jelenség. Általánosítva azt mondhatjuk, hogy egyes jelenségek más jelenségek környezetét képezik.

A környezet konkrét meghatározása a hely. Közhelyszámba megy, hogy cselekmény és esemény helyhez kötött. Tulajdonképpen értelmetlen a helyszínre való hivatkozás megkerülésével bármiféle történésről beszélni. A hely nyilvánvalóan az élet szerves része.

Mit is értünk az említett hely alatt? Hogy szemmel láthatóan meghaladja az absztrakt helymeghatározást. Arra a totalitásra gondolunk, amelyet meghatározott anyagi szubsztanciával, formával, textúrával és színnel rendelkező tárgyak alkotnak. Ezek a tárgyak együttesen határozzák meg a környék jellegét, ami a táj lényege. A hely legtöbbször, mint karakter vagy mint atmoszféra jelenik meg. A hely ezért minőségi, átfogó jelenség, amelyet mi egyetlen alkotóelemére sem redukálhatunk le, a térviszonylatéra sem, hogy ne veszítsük el valódi természetét.

Ráadásul a napi tapasztalat azt diktálja, hogy minden cselekmény más környezetet is igényel ahhoz, hogy a megfelelő módon mehessen végbe. A városok és a házak ennek következtében a legkülönfélébb helyek sokaságát foglalják magukba. Ezt a tényt korunk tervezés- és az építészetelmélete természetesen figyelembe vette, ám a probléma megközelítése túlságosan gyakorlatiatlan maradt. A taking place-t (a hely játéka) közönségesen kvantitatív, funkcionális értelemben kezelték, olyan vonatkozásokkal, mint a disztribúció és a dimenzionálás. Hát nem emberköziek és hasonlatosak mindenütt ezek a funkciók? A jelek szerint nem. A hasonló funkciók, még a legalapvetőbbek is, amilyen az alvás és a táplálkozás, sokféleképp mehetnek végbe, és helyet is különféle tulajdonságúakat igényelnek, különféle kulturális hagyományokkal és környezeti tulajdonságokkal. A gyakorlatias hozzáállás ezért a helyet saját identitással rendelkező, meghatározott ittként veszi figyelembe.

A helyek, mint minőségi totalitások nem írhatók le analitikus, tudományos fogalmakkal.

Elvi szinten a tudomány ,,elvesz'' az adottból, hogy a semleges, objektív tudás birtokába juthasson.

Amit elveszít, az a közönséges élet tere, amelyet senkinek sem szabadna figyelmen kívül hagyni, a legkevésbé az építésznek és a tervezőnek. A zsákutcán túl azonban, szerencsére, rendelkezésre áll a módszer, a fenomenológia néven ismert.

A fenomenológia a tárgyakhoz való visszatérésből, az elvonatkoztatás és a mentális konstrukciók ellentételezéséből ered. Eddig a fenomenológia követői leginkább ontológiával, pszichológiával, etikával és bizonyos mértékben esztétikával foglalkoztak, és meglehetősen kevés figyelmet fordítottak a köznapi életkörnyezetre. Néhány úttörő munkával azonban számolhatunk, amelyek azonban alig tartalmaznak építészetre vonatkozó közvetlen utalást. Ezért az építészet fenomenológiájára égető szükség mutatkozik.

Egyes életterünk kérdéséhez közelítő filozófusok a nyelvet és az irodalmat tekintették értesüléseik kútfőjének. Mi több, a költészet azokat a totalitásokat is képes megnevezni, amelyeket a tudomány megkerül, és ezzel rávezet minket arra, hogy a kellő megértés birtokába jussunk. Egy ilyen költemény, amelyet Heidegger a nyelv természetének magyarázatára használt, Georg Trakl kiváló Téli estéje. Trakl verse a mi célunknak is kiválóan megfelel, hisz olyan átfogó élethelyzetet ábrázol, amelyben a hely aspektusa erőteljesen szerepel.

Téli este

Ha indul a hófúvás,
nagy jel zeng az estharanggal,
sok vendéget vár az asztal,
s menedék és kincs a ház.

Mindenütt jár valaki,
hozzák sötét éji utak.
A keresztfán lángra gyúlnak
a föld hűvös nedvei.

Vándor lép be, fájdalom
kövesedik a küszöbre.
S bor és kenyér tündökölve
ragyog fel az asztalon.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Nem kívánjuk Heidegger kimerítő elemzését megismételni, helyette inkább csak a vitatott kérdést megvilágító néhány részlet kiemelésére vállalkozunk. Trakl főleg olyan valóságelemeket alkalmaz, amelyek mindannyiunk hétköznapjaiból ismertek. Hóról, ablakról, házról, asztalról, ajtóról, fáról, küszöbről, kenyérről meg borról, sötétről és fényről beszél és az embert, mint vándort ábrázolja. Ezek a képek azonban jóval szélesebb struktúrákat is magában rejtenek. A vers legelőbb is a külvilág és a beltér irányába ágazik. A künn megjelenik már az első két sorban, és természetes illetve emberi kéz alkotta tárgyak jelenítik meg. A természeti környezet a hófúvás által van jelen, s azt is jelzi a költő, hogy tél van és este. Már a költemény címe is természeti kontextusba helyez mindent. A téli este azért mégis több egy naptári jelzésnél. Tényleges jelenléte minőségek sorának érzékelésével jut kifejezésre, vagy egyszerűen, mint a cselekmény és az események hátterét képező ,,Stimmung'', illetve jelleg. A műben ez a jelleg az ablakra (A vers eredetijében az ablakra csapkod a hófúvás. A fordító megjegyzése.) csapódó hófúvás formájában jut kifejezésre, amely hideg, puha és hangtalan, s amely lekerekíti a sötétedésben még mindig felismerhető tárgyak körvonalait. A hóesés elemi erejének jelzése csak serkenti a tér és a cselekmény érzékelését: a Föld és az ég jelenlétét is nyilvánvalóvá teszi. Minimális szó használatával Trakl így teremt a lét számára teljes természeti környezetet. De a künn is tartalmaz emberkéz létrehozta tárgyakat. Ezt az esti harangszó jelzi, amely mindenütt hallatszik, és amelynek hatására a privát belső világ a mindent magába foglaló nyilvános totalitás része lesz. Az estharang azonban mégis több egyszerű emberkéz alkotta tárgynál. Ez szimbólum, amely e totalitás alapját képező közös értékekre emlékeztet. Heidegger szavaival: ,,az estharang hangja az embert, a halandót isten szolgája elé tereli.''

A belső világ a második két sorban jelenik meg, olyan házbelsőként, amely az ember számára menedéket és lévén, hogy magába zárja, biztonságot nyújt, és ,,s menedék és kincs a ház.'' Annak is van ablaka, nyílása, amely lehetővé teszi, hogy a belvilágot a külvilág kiteljesedéseként éljünk meg. Végállomásként a szoba közepén ,,sok vendég'' számára megterített asztalt találunk. Az asztal körül az emberek egymáshoz közel kerülnek, ez a centrum, mely a belvilágot minden másnál jobban jellemzi. A belvilági jelleg alig nyer említést, mégis érezhető. Ellenpontozva a kinti hideg alkonyatot, világos és meleg, csöndje pedig a megszólalást sürgeti. A beltér a tárgyak értelmes világa, ,,sok vendég'' életének lehetséges színtere.

A következő két sorban a perspektíva mélyebbé lesz. A helyek és a tárgyak jelentése kiteljesedik, s az ember már, mint ,,sötét éji'' úton haladó vándor jelenik meg. Ahelyett, hogy élvezné a magaalkotta ház biztonságát, ő az életpálya külsejéről érkezik, ezzel jelezve azt a törekvést, amely arra irányul, hogy az ember tájékozódjon az adott, ismeretlen környezetben.

A természetnek persze másik oldala is van: a növekedés és a virágzás áldásait kínálja. A ,,lángoló'' keresztfa jelenségében a Föld és ég egyesül és lesz világgá. Az emberi tevékenységnek köszönhetően ez a világ bor és kenyér képében jut a szobába, s ezáltal a belső megvilágosul, vagyis jelentéssel telik meg.

A szent égi és földi gyümölcs híján a belvilág üres maradna. A befogadó, begyűjtő ház és az asztal teszik lehetővé, hogy a világ közelivé lehessen. Házban lakozni annyit jelent, mint benépesíteni a földet. De ez a lakozás (dwelling) sem egyszerű; annak elérhetővé kell lennie a sötét kitérőkről is, s küszöbe választja el a künnt a benttől. Hasadékot képez a másságban, és jelentésénél fogva testesíti meg a megkövesült szenvedést. A küszöb tehát a lakozás kérdését jeleníti meg.

Trakl költeménye környező világunk néhány lényeges jelenségére és részben a hely alapvető ismérveire vet fényt. Először is azt hozza tudtunkra, hogy amennyire lokális, annyira általános is egy-egy szituáció. A megénekelt téli este szemmel láthatóan helyi, nordikus jelenség, de a belső világ és a külső tér fogalmai általánosak, amilyen ezek jellegzetességeinek jelentése is. A vers e helyről konkretizálja az egzisztencia alapvető sajátságait. Konretizálni itt annyit tesz ki, mint szemmel láthatóvá, s ezzel konkrét lokális jelenséggé tenni. Amikor ezt teszi, a költemény a tudományos gondolkodással ellentétes irányban halad. Amíg a tudomány az adottból indul ki, a vers viszont a valóságos tárgyakhoz vezet, megfejtve ezzel jelentését a világnak, amelyben élünk. Tehát a Trakl-vers különbséget tesz a természeti és az emberkéz alkotta elemek között, amely a környezetfenomenológiát kiindulópontját vetíti előre.

A természeti elemek szemmel láthatóan elsődleges komponensei az adottnak, míg a helyek a tárgyakban rejlenek, legtöbbször földrajzi terminusokkal megragadva. Azonban meg kell ismételnünk, a hely érzékelhetően több a lokációnál.

A kortárs irodalom tájleírásai különféle kísérleteket tartalmaznak a természeti hely leírására, de ismét csak azt látjuk, hogy az általában használatos eljárás túlságosan absztrakt, a gyakorlatias és meglehet, vizuális megfigyelésekre támaszkodik. Ismét a filozófiát kell segítségül hívnunk. Az első alapvető megkülönböztetéshez Heidegger bevezeti a föld és az ég fogalmát, amikor azt írja: ,,A kövek és vizek között növényekben és állatokban kiteljesedő föld kínálja a születést, a virágzást és a beérést...'' ,,Az ég a Nap körpályája, a változó Hold ösvénye, a csillagok szikrázása, az évszakok váltakozása, a nappal verőfénye és szürkülete, az éj sötétje és forrósága, valamint az éter kék szakadéka...'' Mint minden alapvető képzet, a föld-ég disztinkció is triviálisan hangozhat. Jelentősége azonban kifejezésre jut, amint hozzáadjuk Heidegger lakozásról szóló definícióját: ,,Az a mód, ahogyan te meg én létezünk, a mód, ahogyan mi, emberek a földön élünk - a letelepedés.'' Méghozzá a földön, tehát az ég alatt. Azt, ami az ég és a föld között található, ő úgyszintén világnak nevezi, s így vélekedik: ,,a világ olyan ház, amelyben holtak ütöttek tanyát.'' Más szóval, amint az ember képes a birtokbavételre, a világ beteljesül. A természet főként kiterjedt, mindent átfogó totalitást teremt, amely harmonikus kapcsolatban a helyi körülményekkel sajátos identitással bír. Ez az identitás vagy szellem leírható pár kvalitatív terminussal, amelyeket Heidegger a föld és az ég leírására használ, és figyelembe kell venni a szétválásuk kiindulási pontján található fundamentális disztinkciót. Ezen a módon eljuthatunk az egzisztenciálisan releváns tájkép-értelmezéshez, a tájképéhez, amelyet meg kell őriznünk, mint a természeti hely legfőbb meghatározását. A tájképben aztán különféle alárendelt helyeket és természeti tárgyakat találunk, amilyen Trakl fája is. Az ilyen tárgyak sűrítve hordozzák magukban a természeti környezet jelentéseit.

Az emberi kéz alkotta környezeti elemek elsősorban a különféle települések, a házaktól és a farmoktól a faluig és a városig, aztán a településeket összekötő utak, és még sok elem, amely része a kultúrtájnak. Amennyiben a települések szervesen illeszkednek környezetükbe, úgy centrumként szolgálva kicsiben a környezet jellegét foglalják magukba, s amely magyarázattal is szolgál erről a karakterről. Erről Heidegger azt vallja: ,,Minden ház, falu, város része annak az építkezésnek, amely belülről és maga körül összegyűjti a különféle tájjellemzőket. Az épületek a földet, mint lakott tájat az emberhez közelítik, és ugyanakkor a szomszéd lakók rokonságát az égbolt alá illesztik.'' Az emberkéz formálta helyek alapvető jellemzője a koncentráció és a lekerítés. Ezek teljes egészében bensők, ami azt jelenti, hogy begyűjtenek minden rendelkezésre állót. Hogy e funkciónak megfelelhessen, nyílásokat tartalmaz, amelyek a külvilággal kötik össze. (A nyílások igazi helye belül van.) Az építmények ezen kívül, kapcsolatban állnak környezetükkel is, mivel a földre támaszkodnak és az ég felé emelkednek. Természetesen, az emberformálta környezet olyan alkotásokat, tárgyakat tartalmaz, amelyek a lélek központjaiként szolgálhatnak, s amely a település gyűjtő funkcióját hangsúlyozza ki. Heidegger szavaival: ,,A tárgy tárgyiasítja a világot'', amelyben a ,,tárgyisasítás'' eredeti értelme az összegyűjtés, és ezen kívül ,,csak amit a világból alkotnak, válhat tárggyá.''

Bevezető megjegyzéseink több helyen sugallják a hely szerkezetét. Egyeseket már feldolgoztak fenomenológiával foglalkozó filozófusok, és megfelelő kiindulási pontot kínáltak egy jóval teljesebb fenomenológiához.

Első lépésben a természetes és az ember alkotta jelenségek, egyszóval a táj és a környék között tettünk különbséget. A második lépés az ég és föld (horizontális-vertikális) és a benn és künn kategóriáit állítja fel.

Ezek a kategóriák térhez kötődőek, ezért a tér fogalma ismét alkalmaztuk, ezúttal nem matematikai fogalomként, hanem az egzisztencia dimenziójaként. Az utolsó és különösen jelentős lépés a karakter fogalmának bevezetése. A karaktert a tárgyak milyensége határozza meg, és a mi kutatásunkban alapot nyújt a hétköznapi élet igazi fenoménjének meghatározásához. Kizárólag ílymódon határolhatjuk körül a genius loci-t, a hely szellemét, amelyet ősi népek az eltérésben ismertek fel, amely nélkül a túlélés érdekében az ember beilleszkedni képtelen.

Beszédes István fordítása