A szabadkai Városi Múzeum megalapításának 50. évfordulója alkalmából a múlt év végén fényképkiállítás nyílt a Vojnich-hagyaték fotóanyagából. A kiállítás szerzője Mirko Grlica, a múzeum történésze volt. A kiállított fényképeken valójában a család rokoni és baráti körébe tartozó személyeket és azoknak őseit örökítették meg. A XIX. sz. és a századforduló jeles férfiúit és családjukat felvonultató gyűjtemény hiteles forrása a kor viselettörténetének is. Európa és a Monarchia különböző nagyvárosaiban készült felvételeken a kor szokásainak megfelelően kialakított fényképész-műtermekben (kellékei a jómódú környezetet sugalló karosszékek, íróasztalok, drapériák, féloszlopok) mindig előkelően jelentek meg a felvételt készíttettő urak és úrhölgyek. A fényképezkedés jelentős eseményszámba ment. A kutyával, lóval készült fotók a sportszenvedélyt, a játékok a gyermeki gondtalanságot, jólétet hivatottak hangsúlyozni. A családi viszonyokat az érintések, kézfogások, karolások, álló és ülőhelyzetek pontosan meghatározzák. A mai, szinte véletlenszerű fényképek sokaságával ellentétben a beállítások kimódoltak és komoly jelentéshordozók.
A Vojnichok, Rudichok, Antunovichok, Pilaszánovichok és a többi Szabadka környékén letelepedett földbirtokos birtokát és nemességét a Habsburg uralkodóktól kapta a XVIII. sz. elején a török kiűzése során folytatott katonáskodásáért. Ők valójában az 1743-ban megszüntetett, adózástól mentes határőrvidék vezető katonai rétegét képezték, melyet a birodalmi vezetés ezen lépésével császárhűvé tett. A múlt század közepére már ezen családok negyedik, ötödik generációja a Magyar Korona és a Habsburg birodalom alattvalójaként, magyar nemesként élt.
Nemzeti érzelmüket, de még inkább társadalmi hovatartozásukat mi sem bizonyítja jobban, mint ruházatuk, pedig az 1850-es évek, mely időszakból az első fotók származnak, a kegyetlen magyarellenes Bach-korszak évei. A reformkorban kialakuló nemzeti öntudat fő hordozója valós polgárság híján a magyar nemesi réteg volt. A mozgalom hatására a nemzeti jelképrendszer részeként megszületik az ún. díszmagyar, vagyis az ünnepi úri viselet, melyet a XVII. és XVIII. sz. nemesi, udvari viselet kisebb módosításával alkottak meg. Európa nyugati országaiban a frakk volt folyamatosan a férfiak ünneplő ruhája. A férfi díszmagyar hagyományőrzőbb, keletiesebb, míg a női mindig a kor új divatirányzataihoz igazodik. Fontos közéleti szereplések alkalmával, ünnepi eseményeken viselték, közhírré téve politikai érzelmeiket és hovatartozásukat is. jelentőségét és közkedveltségét a kiegyezés után veszti el, de akkor is csak Magyarország központi részein, a 48-as érzelmekhez hű vidéki nemesség az I. világháborúig viseli. Ezt bizonyítja a múzeumban őrzött nagyméretű fénykép is, mely a szabadkai városháza felavatása alkalmával (1912. szeptember 15.) megtartott ünnepségről készült, a városi vezetés és az előkelőségek színejava látható rajta Bíró Károly polgármesterrel az élen, az urak szinte kivétel nélkül díszmagyart öltöttek. Az 1906-os, Városi Tanács által kiküldött értesítésben II. Rákóczi Ferenc hamvainak a hazába való hazaszállítása alkalmával Budapesten megrendezendő ünnepségen Szabadka szabad királyi városának 25 tagú küldöttségét képviselő uraságokat felszólítják, emlékeztetik, hogy a díszmagyar ruhában való megjelenés kötelező.
A férfi ruha leginkább fekete volt, ritkább esetekben sötétkék, -bordó, -zöld is lehetett, akár piros, zsinóros, testhezálló trikó-nadrággal. A dolmány - valójában a török kaftán rövidített változata - selyemből készült, térdközépig ért és kis állógallérja volt. Alatta az alsóneműként szolgáló kemény gallérú, fehér inget viselték. A prémszegélyes mentét, amely a felsőruházat szerepét látta el, vállra-panyókára vetve hordták vagy a dolmányra vették fel. Mindkét ruhadarabot gazdag zsinórozás díszítette és régies hatású, zománccal, üvegpasztával, fél- és drágakövekkel készült ezüst, ritkább esetben arany ékszerek egészítették ki sok-sok pitykével, a prémszegélyes süvegen daru- vagy kócsagtollas forgóval. Az urak felöltvén a díszmagyart oldalukra kardot függesztettek, hozzá leginkább zsinórral díszített csizmát, vagy ritkább esetben hosszú szárú gombos cipőt húztak. A ruhákat valószínűleg a budapesti híres egyen- és díszruhakészítő szabóságok egyikében rendelhették meg a vastagabb pénztárcájú urak. Az úri viselet azonban az egész társadalomban éreztette a hatását, mert egyszerűsödött változata az atilla, közkedvelt mindennapi viselet lett a férfiak körében a reformkortól kezdődően. Leginkább fekete tükörposztóból készült és combközépig ért, de voltak hosszabb változatai is. Felöltőként szolgált, magasan záródott, keskeny, kerek állógallérja volt. Kivételként világosszürke együttesek vagy ruhadarabok is megjelentek. Az európai férfidivatot a XIX. sz. közepétől a sötét színek uralják, azt is mondhatnánk, hogy a szövetek színe a sötétszürkétől a feketéig változott. De a sötétbarna, a sötétkék és sötétzöld is még elfogadható volt. A felöltő szintén magasan záródó, a felső ruhával legtöbbször azonos színű mellényt viseltek a múlt század hatvanas éveiben, alóla az alsóneműként szolgáló ing keménygallérja látszódott csak ki, nyakukba sálszerű selyemnyakkendőt kötöttek, a mellényt az elengedhetetlen vastag óralánc egészítette ki. A nadrágot is gazdag zsinórozás díszítette, hozzá magas szárú fekete csizmát vettek fel az urak. Az egész megjelenést bizonyos fokú lazaság jellemezte a reformkori fűzött, szűk férfiruházattal ellentétben, a haj is hosszabb, az arcot a szinte elengedhetetlen, beszélő Kossuth-szakáll keretezi, a nyugati divat keménykalapját az ún. Kossuth-kalap vagy pörge kalap helyettesíti. Azonban a hetvenes és nyolcvanas években, a kiegyezést követően az atilla lassan kimegy a divatból és a nyugat-európai mintákat követő ruhák jelennek meg a Szabadka környéki nemesek körében is. A sötét egyszínű, széles hajtókájú felöltőt világos nadrág és mellény egészítette ki a nappali viseletben, ünnepi alkalmakkor - ha a díszmagyart, mint divatjamúlt darabot elvetették - frakkot öltöttek fehér keményített ingmellel, mellénnyel és csokornyakkendővel, a hosszú fekete köpenyt fehér selyemsál, glasszékesztyű és cilinder egészítette ki.
A divat vagy bármilyen más normarendszer követése a kor nemesének vagy földbirtokosának mondhatni kötelező érvényű volt, az írott és íratlan szabályok sokaságának semmibevétele komoly erkölcsi következményeket, lenézést, megvetést, akár kiközösítést is maga után vonhatott. Azonban a mérhetetlen költekezés nem volt jellemző Magyarország minden nemesére. A vidéki református földbirtokosok vagyonukhoz mérten igen szerényen öltözködtek, hasonló lehetett a helyzet a mi városunk környékén is, azonban a 60-as, 70-es évek tájékán a gazdasági és politikai fellendüléssel a divatban is jelentős gazdagodás tapasztalható. Az öltözködési szabályok mennyisége a nők esetében még jobban növekedett, alávetett helyzetükön szigorítva. A női ruházat elemzése előtt néhány szó a változó női divat megszületéséről.
A francia forradalom nem csak az emberi viszonyokban hozott nagy változásokat, az öltözködési kultúrában is fordulat állt be. Ekkortól kezdenek a női ruhák egyre díszesebbé válni a mindinkább egyszerűsödő férfiruházattal szemben. Évszázados kötöttségek szabadulnak fel - itt elsősorban a fűző viseletére gondolok -, melyek sajnos gyorsan visszakerülnek a női ruhatárba. A bonyolult, sok darabból álló rokokó ruhát felváltja az áttetsző, vékony anyagból készült, mell alatt szabott, antikos hatású empire ingruha, a nők levethetik vasmerevítős fűzőiket, az idomok trikóalsóba bújtatva szabadon mozoghatnak. De ez a szabadság is csak kérészéletűnek bizonyul, már az 1820-as években visszatér a fűző halcsontos változata, megnyomorítva és kalodába zárva a női testet egészen az I. világháború végéig.
A középkorban, de a pompakedvelő barokk idején is a kifejezetten díszes nemesi öltözeteknél nem volt nagyobb különbség a női és férfi ruhák között, legalábbis ami a pompát illeti. A drága kelmék, a dús díszítés, a parókák, tollas kalapok, szalagok, csipkék nagy mennyisége mindkét nem viseletét jellemezte. A ruhák komoly értéket képviseltek, nem csak azért mert a selymek, brokátok, bársonyok, csipkék maguk is nagyon drága cikkek voltak, előállításuk nagy szakértelmet és lassú kézi munkát igényelt, hanem mert sokszor drágakövekkel, gyöngyökkel varrták ki őket.
A textilipar fejlődése már a múlt század elejére lehetővé tette a nagy mennyiségű anyagfelhasználást, a kézi kártolást, fonást, szövést felváltották a gyors és nagy teljesítményű gépek, a drága és időigényes csipke- és harisnyakötés is mechanizálódott. Így a ruhák értéke már nem csak anyagukban, hanem új vonalukban kristályosodott ki. Természetesen a minőségi anyagok a mai napig megtartották értékhordozó szerepüket, de a francia forradalom óta az ún. ,,utolsó sikoly'' követése tesz egy kreációt igazán értékessé és példaképpé, követendővé. A férfi divat leegyszerűsödik, kis és lassú változások jellemzik, központja London lesz a nagyszámú, tökéletes, minőségi munkát végző, szabósággal az élen. Ezzel ellentétben a párizsi centrumú női divat egyre zabolátlanabbá válik, a hírközlés felgyorsulásával már a múlt században is minden évben valamilyen új divatsikollyal bővül a követendő mintakép. Míg a korábbi századok folyamán 50 akár 100 év is elmúlhatott, és egy ruha nem vált divatjamúlttá, addig a múlt század utolsó negyven évében a krinolinos szoknyától kezdve a két turnür (magyarul duz) közti teljesen sima, szűk sziluetten keresztül a harangszoknyáig igencsak meglepő fordulatok módosították a divatot. S bizonyos felsőbb körökben ezen változásokról nem volt ildomos megfeledkezni, jobb esetben is csak lenéző, gúnyos mosoly büntette a merénylőt.
Budapest a női divat szempontjából Európában az előkelő negyedik helyet foglalta el Párizs, Berlin és Bécs után, de jelentős befolyással bírt, hisz egész Kelet-Európát és a Balkánt vonzáskörében tartotta. A híres pesti szabóságok (Árvay, Monaszterly-Kuzmik, Girardi) évente akár többször is felkeresték a párizsi Heute coture (előkelő szabóságok, Worth, Patou) üzleteit, modelljeiket és a terjesztés jogát megvásárolva a legfrissebb divatot hozták el Magyarországra. Ami pedig a nyersanyagot illeti, Magyarország a középkortól fogva behozatalra szorult. Mindig is sokkal több szabó, mint takács serénykedett az országban. Ez nem azt jelenti, hogy nem folyt elegendő nyersanyagtermelés, inkább annak minőségével voltak bajok. A szövet és anyagtermelést a korszerűtlen technológia jellemezte, a házi iparban pedig a II. világháborúig, hagyományőrzőbb vidékeken, mint pl. Erdély, szinte napjainkig a középkori módszerekkel kártoltak, fontak, szőttek.
A múlt század közepén a divat közismertté tételében nagy szerepet játszottak a női újságok, mint a Magyar Bazár, vagy a Divatsalon. A Pesti Divatlap így ír a kor ideális asszonyáról: ,,A valódi lelkes magyar nő, a czélszerű és hasznos gazdasszonykodással, nemesebb foglalkozásokat, szellemi élveket is párosít, s ollykor pihenni, s a prózai gőzökön felülemelkedni vágyó, műveltebb kedély kívánatait is kielégíti, s a mi legfőbb, a ház szűk határai közül kibontakozva, - gyakran a mindennél nagyobb és szentebb haza érdekei és boldogulása előmozdításán is erélyesen munkálkodik.'' A Szabadka környéki nemesasszonyok és leányok valószínűleg megtehették, hogy a fővárosba utazván helyben vegyék meg az eredeti modelleket, a rosszabb anyagi helyzetűek helyi szabóságoknál vásárolhatták meg a nekik tetsző ruhákat, azonban a korabeli szabadkai iparosok valószínűleg nem tudták kielégíteni a nemesség igényeit. Megtörténhetett, hogy az olcsó házivarrónő által a divatlapok alapján elkészített ruhákat titokban felküldték a híres cégekhez Budapestre, amelyek díszítést is vállaltak hogy aztán nagy hűhóval bontsák azt ki, miután a nagy nevű cég csomagolásában az visszaérkezett.
A város kisipari fejlődése tükröződik a szabók számának ugrásszerű növekedésén is. 1720-ban csak 4, 1775-ben már 24 magyar és 4 német szabó tevékenykedett. A német szabók a nyugat-európai minták alapján készítettek ruházatot, az ún. magyar szabók a helyi szokásos viselet, annak igényeit szolgálták. 1834-ben már 83 magyar és 21 német szabó dolgozik. Termékeiket valószínűleg a köznép vásárolta. Megrendelőkönyveik tudomásom szerint sajnos nem maradtak fenn, így vevőkörükről sem lehet pontos tudomásunk. Annyi bizonyos, hogy szinte kivétel nélkül házzal rendelkeztek, sokuk földet és szőlőt is birtokolt. Megközelítőleg 15%-uk nemesi származású. Közülük Lipozencsics Máté cívis emelkedik ki nagy vagyonával, két háza is volt, 256 hold földtulajdonnal is bírt és adózása is komoly összeget tett ki. Az első ruhagyárat Krammer Antal alapította a XIX. sz. végén, szabóságát már 1868-ban megalapította. A szabadkai szabók is a középkori, szigorú rendszabályokat követő céhekbe tömörültek szinte az elmúlt évszázad utolsó harmadáig.
A XIX. sz. közepének jellemző női divatvonala a hatalmas méhkas alakú szoknya és az erősen fűzött derék. A század húszas éveinek kezdetétől folyamatosan növekvő, a biedermeier-kor avagy a magyar reformkor szoknyaméretét a számos keményített és lószőrrel merevített alsószoknya tette lehetővé. Ezt az egyre kényelmetlenebbé, nehezebbé váló szoknyasort váltotta fel egy bizonyos Worth nevű angol úriember csodálatos találmánya, a krinolin, több tíz méter vékony acéldrótból és vászonszalagból létrehozott kb. 2m átmérőjű abroncs. Miután ezen ingószerkezet kerületét nem lehetett tovább növelni, a ruhák idővel hátrafelé, az uszályban kezdtek még terebélyesebbé válni. Ezt követően már csak egy díszesebb, fodros alsószoknyára volt szükség, mely néha kacéran kivillanhatott a ruha alól. A krinolinban a nők élő babákká váltak, mert megközelíteni sem nagyon lehetett őket, nemhogy netán megölelni. Egy kisebb helységben legfeljebb hárman tartózkodhattak, nehézséget okozott a leülés is. Életveszélyessé is válhatott a titokban dohányzó hölgyek számára a gyúlékony, könnyen lángra lobbanó alkotmány. Egy-egy ruha elkészítéséhez kb. 15-20 m anyagra is szükség lehetett, főleg ha több sor fodorral készült. Az alj, a szoknyarész és a ruhaderék külön készült, így több darabot is össze lehetett párosítani, általában egy aljhoz több felső tartozott. Paszományok, rojtok, virágfüzérek és csokrok, valamint csipkék méterei tettek egyedivé minden egyes ruhadarabot. A ruhaderék teljesen a test, vagyis az elfűzött derék vonalát követte és több darabból (5, 6 vagy még több) szabták. A fiatal lányok, asszonyok körében nem számított ritkaságnak az 55 cm-es derékbőség sem. Erzsébet királynénak, a kor szépségideáljának 53 cm-es volt a dereka. A fűző viseletét már gyermekkorban megkezdték, már a 2 éves kislányoknak is megfelelő, vászonból készült alkalmatosságot javasoltak, majd a jó tartás érdekében 12-14 éves korukban egyenestartóba szorították a lánykákat, 15-16 éves koruktól rendesen fűzték őket, ekkortól viselhettek hosszú szoknyát is és ez az első bálok ideje is. Alsóneműként a fűző alatt inget és hosszú nadrágot hordtak. A fűző, e kínzóalkalmatosság, mely durva, erős vászonból készült és halcsonttal vagy acélpántokkal merevítették, megakadályozta a mellkas természetes kifejlődését, a gyomrot, lépet, májat, vesét összenyomta, sőt életveszélyessé is vált, hisz volt aki bele is halt a túlzott fűzésbe, ha egy eltört borda belső szerveit átszúrta. Azonban a kor divatideálja a telt keblű és karcsú fiatal asszony, kinek szív formájú arcocskáját sütővassal göndörített fürtöcskék lengik körül. A nappali, egyszerűbb frizura a hatvanas években a középen elválasztott, szorosan a fülekre fésült loknikban vagy kontyban végződő hajviselet. A megfelelő súlyt a napi többszöri kiadós táplálkozás, a forró csokoládék és sütemények segítették, a fölös hájréteg a fűzés következtében a hátra és farra tolódott. Akin a jó konyha sem segített, az bízhatott ,,Török József Pirules Orientalesében, azaz a keleti labdacsokban, melyek a keblet kifejlesztik, megszilárdítják, újjáalakítják, éppúgy a nyak- és vállcsontok üregeit megszüntetik azáltal, hogy a kebelnek kecses teltséget kölcsönöznek anélkül, hogy a derekat kibővítenék.'' Az arc festése egy tisztességes asszony esetében elképzelhetetlen volt, ez a megítélés csak e század elején változott meg. Nyáron és este a könnyű, halvány színű, télen a sötétebb, nehezebb anyagokat viselték. Természetesen minden korosztálynak követnie kellett az éveinek megfelelő ruházkodási előírásokat, a színek csak egyre sötétedtek, a gyermekek ruházata a felnőttek kicsinyített változata, az első kivételek csak a múlt század végén jelentkeztek. A terjedelmes szoknyákhoz csak pelerinszerű kabátokat, vagy kendőt lehetett viselni. A kalapok sok fodorral, csokorral keretezték a fejet.
A férfi díszmagyarhoz hasonlóan a női magyaros díszruha kialakulása is a reformkorra tehető és a korábbi öltözködési minták felelevenítésén alapszik. A XVI-XVII. sz-i késő reneszánsz főúri-asszonyi viseletét könnyen hozzá lehetett idomítani a karcsú derekak és nagyméretű szoknyák neobarokk divatjához. Vahot Imre nagy pátosszal buzdít az 1846-os Pesti Divatlap hasábjain: ,,A melly nő a honi ipart pártolja, ha következetes akar lenni, köteles a nemzeti szabású öltöny viseletét is pártolni. Mert hiába, a nemzetiségnek ez is egyik ismertetőjele, s habár divat tekintetében az egész polgárosodott világ is a bohókás, francziákat majmolja: a magyar tegyen kivételt, ne legyen majom, hanem járjon a maga lábán, s őseitől öröklött gyönyörű köntösében, mellynél szebbet és kényelmesebbet - t.i. az eredeti minta szerint - az egész világ nem mutathat fel. Ha egyébkor nem is, legalább tánczvigalmakban legyenek hölgyeink tetőtül talpig magyarok, úgy mint férfiaink alkotmányos ünnepeinken.''A női díszmagyar fűzött, zsinórral díszített derékból - anyaga legtöbbször bársony -, buggyos ujjú fehér ingvállból - batiszt, csipke vagy muszlin -, ráncolt aljból - selyem, bársony -, és csipkekötényből állt. A pártáról dús csipkefátyol omlott alá. Régies hatású karkötők, függők, nyakékek egészítették ki a ruhát, amely inkább sötét színű volt - piros, zöld és fekete. A színválasztás is tükrözte a honleányi érzületet, mely a fekete-piros gyász színeket hangsúlyozta, s ha a hölgy nem is ölthetett díszmagyart, akkor pl. fehér ruhájának piros-fehér-zöld kiegészítőivel jelezte elkötelezettségét. A díszruhához szűr szabású zsinóros kabátot vagy díszes kendőt használtak. A szabadkai nemesasszonyok pompás ruhái valószínűleg a székesfőváros szalonjainak remekei.
A változó divat formái a női díszmagyart folyamatosan alakították. Így az 1868-tól megjelenő farpárnás, turnűrös feltűzött, redőzött aljú szoknyákhoz is hozzáidomították. A ruhák ebben az időben függönyszerű drapériacsodákká váltak. A nők hajviselete is megváltozott, a feltornyozott, nehéz fonatokból álló, sokszor vendéghajat igénylő frizuraköltemények ideje jött el. A két turnűr korszaka összefolyt a vidéki öltözködésben. A hátsó felet hangsúlyozó, a bunyevác népviseletben is továbbélő kiegészítő letűnte után a teljesen szűk, a női alakra rátapadó ruhák jöttek divatba az 1890-es években. A bunyevác és más magyar (pl. kupuszinai) népviselet sok, keményített alsószoknyás öltözetében is a múlt századi divat darabjai és formavilága ismerhetők fel.
A múlt század utolsó évtizedeit illusztrálta a kiállításon látható számos elsőbálozó toalettje. Az elsőbálozók ruhája kizárólag fehér lehetett és legtöbbször könnyű muszlinból készült. A második vagy netalán harmadik évben már halványsárga, rózsaszín vagy almazöld selyem vagy szatén toalettek is szóba jöhettek. A város egyetlen előkelő bálterme a klasszicista stílusú színházépületben volt, az ún. Kisteremben. Pompás hangulatot áraszthatott még a külső szemlélő számára is a hatalmas korinthoszi oszlopok mögül előragyogó félköríves, nagy méretű ablakok sora, melyben táncot lejtő párok árnyéka suhant tova. Valószínűleg a Nemzeti Kaszinó (ma Városi Könyvtár) épületében és az úri családok palotáiban is rendeztek bálokat, de a nemesek lehetőségeik szerint a megyei és fővárosi ünnepélyekre is ellátogattak. Sokszor a Monarchia igen messzi üdülő- és társasági-politikai központjaiba is elutaztak.
Ükanyáink öltözködéséről csak a fényképek beszélnek. Sajnos a pompás ruhadarabok az elszálló idővel elkallódtak, óvó kezek nem vigyázták meg őket, mint ahogy a város nagy famíliái is kihaltak, elköltöztek vagy ellehetetlenítette őket az új világ. A használati cikkek közt talán a ruhák a legszemélyesebbek. Elhunyt tulajdonosukkal együtt bizonyára ők is élettelenné váltak az unokák számára. Egy-egy legyező, csat, kesztyű, napernyő vagy kard hagyományozódott szülőről gyermekre. Míg az ékszereket nem alakították át, akár két-három generáción keresztül is tovább élhettek, hordozhatták az ősök emlékét, addig a változó divat darabjait kiselejtezték. A több mint száz évvel ezelőtti elődök mindennapjai, gondolatai, reményei, titokként néznek velünk szembe, csak sejtések ébredhetnek szívünkben a más vidékekről és emberekről mesélő Jókai, Krúdy és Kaffka könyveit olvasva. Illatuk, hangjuk, mozgásuk elröppent a téli estéken felcsendülő keringők szólamaival, ringó, suhogó selyemszoknyáik zizzenése, szivarjaik fűszeres illata, udvarias, betanult mozdulataikkal karöltve immár tovaszállt.
IRODALOM
- 1. F. Dózsa Katalin: Letűnt idők, eltűnt divatok 1867-1945, gondolat, Bp. 1989
- 2. Kybalová - O.Herbenová - M.Lamaková: Képes divattörténet, Corvina K. Bp. 1977
- 3. Endrei Valter: Patyolat és posztó, Magvető Könyvkiadó, Bp. 1989