Mostanra már messzire jutottunk! Talán túlságosan is messzire, és ettől nem óvott meg bennünket a büszke kötelességtudat meg a szigorú felelősségérzet sem, amelyet feladatunk mellé útirakományul magunkkal hoztunk és amelytől pedig kurta menetünk fáradt öszvérei már jó darab óta roskadoznak.
Ahová jutottunk, kaptatók nincsenek - körül-körül csendesen, részvétlenül elfekvő földtáblák -, de morzsalékos a talaj és a súlytól beléfúródó paták csak lassan, botladozva vonulhatnak előre. Rakományunkba egész bizakodásunkat belevetettük, de alkalmasint csalárdul elárul bennünket, mert a cél, amely éppen málhánkból eredő jóreményeink révén oly könnyű behódolást ígért indulásunkkor, most beláthatatlan messzeségbe költözött, irányát sem ismerjük, pedig hogy felé tartunk megingathatatlanul hittük, még akkor is, amikor talán hetekkel (?), talán hónapokkal (?) ezelőtt végignéztük, ahogyan az egyetlen biztos tájékozódás, odahagyott otthonaink makacsul nyújtózó kéményraja, a pagonyok kipárálló ködétől föllazult, mindegyre csak előre törő horizontvonalnak végleg megadta magát és mögébe veszett.
Ilyenformán talán bocsánatos, hogy bár külső körülményeink - éteri némasága a fölénk boruló égkupola véghetetlen magasának - igen alkalmasak a közöttük kószáló, ismeretszomjas gondolatok egybehangolására, bizonyos felsőbb valóságokkal, a kétségbeeséstől döngetett melleinkből bizony sóhajok szakadnak föl, és hiába a jótékony környezet, az akarat bennünk lassan elkókad. Amikor a kalandos feladat intésére útrakeltünk, hogy az emberi jellem, a legbensőbb ÉN mélyáramának kódolt, illékony moraját kihallgassuk, hogy kemény munkával begyűjtött tapasztalatainkat papírra vessük és hovatovább a végső értelmezés széles körben ajánlható formulájává tömörítsük, nem sejtettük, nem sejthettük, hogy vállalkozásunk vakmerősége a jelenlegi kilátástalanságba torkollhat. Úgy reméltük, az út, amely előttünk áll, lépésnyire csupán, amikor majd végéhez érve bejárjuk, még a magunk vidékén tartózkodunk, mintegy ugyanazon felleg alatt, melynek munkánkat termékenyítő cseppjei a visszamaradt kerteket is táplálják. Reméltük, belélegezhetjük a konyháinkból áradó kenyérillatot és ablakon kihajoló asszonyainkkal társaloghatunk, amíg törölgetjük homlokunkról a verítéket.
Nem így esett, és mintha evégett érzett szomorúságunk - mert mi nehéz szívvel hagyjuk el vidékeinket - nem lenne elég, a be nem végzett feladat emésztő lelkifurdalása tovább szítja az amúgy is erősödő kétségbeesést, és úgy látszik az, most már megidézve a lemondást, végérvényesen elharapózik fölöttünk. Lassanként megnyugszik a ráklépésben előretartó menet - állataink kantárja a göröngyök közt - egyszerre dobbanó szívük meg mintha a lehorgadó fejek suttogó gondolatait figyelné, hirtelen csak lehalkul. Alighanem kudarcot vallottunk; nincs mentség és majdnem úgy jártunk el a legbölcsebben, ha töredelemmel, amely - tekintve végletes elcsigázottságunkat - nem egészen őszinte, vállaljuk a szégyent és a célul kitűzött ÉN-fogalom pontos meghatározása helyett csupán csak úti jegyzeteinket ajánljuk a magas és legmagasabb hatóságok kezébe - vállalkozásunk ügyében hadd ítélkezzék az. A jegyzetek, amelyeket reszkető kezünk kitörölhetetlen beidegződések folytán haszontalanságuk ellenére is erősen szorít, a következőket tartalmazzák:
ELSŐ LELET
Egy Ember lépdel puhán domborodó, ködnyalta, nyálkásan homályos macskakövek színén, palával fedett, tömbszerűen felmagasló füstös házak között. Tüdeje szipogva birkózik a nedves léggel.
A tejfehér, ólomsúlyú nap alacsonyan függ egyberingó bodros esőfelhők közt, halvány világa mint villódzó kristályforgács hullik az elnéptelenedett utcák lassan emelkedő csendjébe. Az utakat szegélyező gyakori fasorok levéltelen lombkoronája csettegve-peccenve összekapaszkodik és alulról föltekintve, akárha a kihasadt égbolt holttá és keménnyé merevedett érrendszere volna, sötét árnyékhálót vet a kedélyre.
Lépdelő emberünk - akit hiányos értesüléseink okán Á-nak nevezünk - előregörnyedve a hóna alá illeszti tenyerét és busa szemöldöke alól, amely fölött barázdált homlokának erei lüktetve dagadnak ki, nyugtalan pillantásokat repít mindenüvé maga körül. Gumitalpú lábbelijének ütemes, hangos cuppogása, mint valami ízetlen tréfa, minduntalan megbontja a kínnal megidézett gondolatok oszlékony láncolatát, ennélfogva Á nemegyszer megcsóválja a fejét és hangosan felnyög. Hogy hová tart és mivégre, az a körötte lengő, elzsongító hangulatok lehagyhatatlan kíséretében e jegyzetek, de talán egész utunk feladatbéli lényege is, és a tény, hogy amint B felé tartó mozgáspályájának megrajzolása közepette, az ide vonatkozó valamennyi rejtett összefüggés érzékeny kitapintásán gyötrődünk, állataink horkantva, ideges rángatózásba fognak, hogy szemükben riadalom helyett együgyűségükhöz nem illő félelem lobban, csak tovább szilárdítja ebbéli meggyőződésünket.
Á mint derengő árnyalak jelenik meg előttünk, valószínűtlenül ködlő, fakó környezetével, amely látszólag most különösen tevékeny szürkeállományának lidérces kivetüléseként kíséri. A halántékait feszítő, mindig egy felé irányuló, újra és újra megtöbbszöröződő gondolatok olymód töltik ki érzékelhető valóját, hogy rajtuk kívül eső, de velük természetesen azért érintkezésben lévő léttel Á első pillantásra nem is rendelkezik. Mindazonáltal döntő jelenségű félreérthetetlenül leszögezni, hogy az őt övező külső tér az időjárási viszonyokkal, az épületek, a fák, a kövek és egyebek díszleteivel egyetemben nagyon is reális és ha Á-tól függetlenül is megálló valósága valamiképpen kapcsolatban áll a szürkeállomány szellemi erőfeszítéseivel, akkor csakis úgy, hogy arra természetes környezetként maga van kihatással. A vizsgált ember önműködő gondolatfolyamai, akárcsak egész létének voltaképpeni értelme mindenestül B irányába áramlanak - úgy, hogy azt önmagaként gondolja el aki visszagondol rá -, de mindez egy objektív időben és térben történik, úgyhogy Á-ra úgy kell tekintenünk, mint feltétlenül teljes értékű emberre, aki a szükséges tudattartalmak biztosítása mellett végtére is bármely konkrét személy lehet.
B e jegyzet következő határozványa, ezzel szemben csakis Á-hoz való viszonyában értelmezhető, amennyiben annak szellemi terméke, és alul következő ismertetése kizárólag Á pszichikai teréből szerzett információkra támaszkodik, tehát ha a már bemutatott leletkép, dacára, hogy konkrét valóságot tükrözött, bizonyos elemeiben a valóságtól mégis elrugaszkodottnak tűnt, úgy a soron következőnek méginkább így kell viselkednie.
MÁSODIK LELET
Alacsony, szűkös, majdnem üres tetőlakás korhadozó, festetlen gerendái között, reszkető, pasztellhalvány apró pontocskák hosszan lecsüngő szürke szálak rejtelmén egymás felé hintáznak. Enyheívű, áttetsző, lomha lengésük lassan tágítja a pupilla rugalmas körét, az ellazult szemhéjra meg álmatagon, súlyos nehezedik rá. Gyűlik sűrűsödik a homály. Fölhólyagzott keretű, boltíves manzárdablakok maszatos, kimozgott üvegén át csupaszan, fémesen, meredező-koccanó ágak láthatók, alattuk macskaköves utcának tetsző, elmosódó alaktalanság. A mindenünnen sötétlő, végtelen néma árnyaktól közrezárt helység mint nehéz, a földtől lustán elemelkedő kövér buborék, óvatosan, fokról fokra menekül az időből, méhében egy görbült derekú emberalak határozatlan, foszladozó kontúrjai.
Az ember az ablak előtt állva, háta mögött összekulcsolja a kezét és oldalra szegett fejjel részút lefelé néz, mintha a buborék emelkedését fürkészné. Valójában azonban se buborékról, se emelkedésről nincs tudomása és bár figyelmét erősen megfeszíti - redőkbe torlaszul homlokán a bőr -, legelőször is egy különös, épp csak olykor megcsillanó láthatatlan térben feléje mozgó, homályló alakot lát, akinek lába alatt nincsenek macskakövek, sőt, egyáltalán semmi sincs, és jóllehet úgy járnak, hogy pontosan B, tehát az ablak előtt álló irányába haladjék, pályája valamelyest elhajlik.
E tér elvont határozatlansága csillámokban megnyilatkozó sajátos természete a legkevésbé sem elégítheti ki egy utca feltételeit, úgyhogy bizonyos félreismerhetetlen hasonlóságok ellenére, fájdalommal, de szükségszerűen kijelentjük, hogy a homályban mozgó alak nem eshet egészen egybe Á-val. Á konkrét emberi jelenségként épp úgy függ a külső, objektív időtől és tértől, mint ama belső, szubjektív és rejtettől, amely a gondolatok és érzületek birodalmaként talán közelebb áll ahhoz, amit ÉN-nek neveztünk, és ha mégannyira is meghagyjuk egyébként változatlan formában, a mindenkivel szemben eljáró, tárgyilagos idő nélkül nem létezhet önmagaként. Hogy az új, mintegy részleges Á - nevezzük Á1-nek - B felé tartó pályája finoman deviál, ebből következően talán nem is olyan meglepő.
ÖSSZEGEZÉS
A földerített leletekből megállapítható, hogy Á és B közötti egyértelműen zárt viszony nem lehetséges, mert Á léte egyaránt tartozik az objektív külső, valamint a belső, szubjektív, pszichikai téridőhöz, amelyet Á szelleme szabályoz, az önmagaként elgondolt B pedig egyedül pszichikai téridőbeliségével nem gondolhatja el, nem tartalmazhatja Á-t maga teljességében, de csak egy olyan Á-nak alárendelt Á-szerű jelenséget - Á1 -, amely noha magán viseli Á bizonyos tulajdonságait, kizárólag pszichikai időbeliséggel rendelkezik. Egy elgondolt Á - az ember valamiképpen reflektál önmagára, így fogalmazza meg azt, hogy ÉN, közvetlenül tudatos létező lévén nem élheti meg önmagát, hanem csak a tudatba való valaminő kivetítés révén - tehát , amely visszagondol az elgondolóra (Á-ra) - ha az ember az ÉN legbensőbb természete szerint a tudatba való bárminemű kivetítés révén gondolja el önmagát, akkor mivel a legbensőbb természetről van szó, amelynek feltétlenül át kell öröklődnie, az ÉN-vetület is, lényege szerint, egy újabb kivetítésben konstituálja magát, tekintve, hogy az ÉN-vetület, tudatos reflexióként, önmagát feltétlenül úgy kívánja konstituálni, mint az eredeti ÉN-nel azonosat, ez az újabb kivetülés visszamutat az eredeti ÉN irányába - nem egy szilárd, megfogható, kétpólusú viszony, amely zárt képpé kovácsolva, egységesen elemezhető, hanem egy messzire mutató, sokelemű viszonyrendszer, fokozott erőfeszítések mellett sem feltétlenül belátható távlatokkal. Tudjuk, hogy Á gondolja B-t, mint önmagát és B - tudatos reflexióként - gondolja Á-t, mint önmagát, de helyette, Á időbeli viszonyai miatt, Á1-et hozza létre. Á1 örökölt lényege révén ismét reflektál önmagára, de ha a nála magasabb valósággal rendelkező Á reflexióként B-t tételezte, akkor Á1 nyilvánvalóan szűkebb valósága szerint, egy alacsonyabb rendű B-t, egy B1-et hoz létre, önmaga visszatükrözésére. Az új visszatükrözés ismét csak nem lesz adekvát, hiszen nyilvánvaló, hogy Á1 közelebb esik Á objektív időbeliségéhez, mint B1 - az Á és B közötti viszony mintegy finomabb formában megismétlődik -, úgyhogy egy új Á2 jelentkezik, majd egy B2 és így tovább.
Az objektív téridő különbségtétele nélkül lehetséges volna Á, B általi abszolút visszatükrözése, de ez azt jelenti, hogy Á önmagaként azonos B-vel, tehát Á és B két pólusa lényegében egy pont.
Az objektív téridőben egy ilyen - alapvetően reflexió nélküli - állapot fennállása egyenlő a tudat nélküli létezővel. A belső szubjektív, pszichikai téridőben egyelőre nem tudjuk mit jelent, de annyi bizonyos, hogy előidézése csak egy módon történhet: ha Á-t eloldozzuk az objektív téridőtől; tehát lényegében a halálba taszítjuk.