Üzenet, 1999/5-8.: Genius loci

Kiss Csepregi Anna

A szellem helye

Mondom, látszik a fényképen: betört az ablak. Meg kellene csináltatni, mielőtt jönnek a hidegek. Vagy már itt is vannak: a fa is kopasz, rajtad is begombolva a kabát. János, nem lehet örökké csak a megtehető távolságokra gondolni.

A betört ablakra is figyelhetnél. Nem akarok vitatkozni, kötözködni veled. De besüvít a szél. Nem számíthatok rád, csak ezt akarom mondani. Nem mintha bántani akarnálak. De a szomszédok ragasztószalagot ikszeltek az ablakrámák közé. Éppen te nem. Pedig neked mindenkinél jobban kellett volna tudnod, hogy az idén olyan viharos lesz a tavasz, hogy betörhetnek az ablakok. Be is tört. Látod. Kettő. Te meg vetetkedsz, fotóztatod magad.

A távolság miatt? Ahhoz kell a fotó? Hát mi van a fejedben, mondd? Fázom. Te meg távolságokról beszélsz.

Igenis a padlóra löktem a képet. Nekem nem kell. Vidd innét. Azért vagyunk-e itt, hogy majd egyszer valakik lássák, tudják: Szárits János távolságokban gondolkodott, autót hajtott, repülőre ült.

Nem. Azért vagyunk itt, mert éppen itt élünk. Ennyi. És az élethez ki kell cserélni a törött ablaküveget.

A lényeg? Hogy mi az ablaküveghez képest a lényeg? A fejemre is eshetett volna a betört ablak. Az arcom vérezhette volna össze. Úgyhogy hallgass. Ez a lényeg. Mit írjak? Azt, ami szerinted fontos? Kinek?

Táj? Vidék? Környék? Hely? Miről beszélsz, János? Huzatot kapott a fülem. Nem érdekel, hogy fölrepültél, és szépnek láttad a vidéket. Ki fog erre emlékezni? Ugyan. Mindent elfelejtenek, János, azt is, hogy repülőt építettél, autókat hajtottál, sportegyesületet alapítottál. De én nem felejtem el, hogy az idén tavasszal nem ikszeltél ragasztószalagot az ablakrámák közé, és huzatot kapott a fülem.

A hely szelleme? No ne mondd. Benne van a levegőben meg a város környéki homokban? Azt mondom János, beszéljünk másról: arról a szellemről, aki te leszel, ha nem csináltatod meg az ablakot. Mert én ezt nem tűröm. A hideget és téged, az örökös terveiddel és szövegeddel. A hely szelleme. Hát mit gondolsz? Szobrot emelnek majd neked?

Igen. Szóval szerinted emlékezni fognak rád. Mert ez igenis olyan hely. Ez a város olyan. Múzeumban lesz a repülőd. És a rólad szóló fényképeket is megőrzik. És egyszer majd valami folyóiratnak is (ismét) fontos leszel, akár egy jelkép: szimbólum. Igen, János? Biztos vagy benne.

Lehet, hogy igazad van. Elvégre abban is igazad volt, hogy a géped felrepül. De az ablaküveget cseréld ki. Vegyél gittet.

Mit írjak? Nem írok semmit, mert a huzattól reumásak lettek az ujjaim.

De szeretlek. Hát ki szeretne, ha nem én? Az örökös álmaiddal. Igen, tudom, hogy sikerült, a terveid sikerültek. De nem erre gondoltam. Azokról az álmokról beszélek, amik idekötnek. Ehhez a városhoz. A törött ablakú házhoz.

Nézd János, jobb lesz, ha abbahagyjuk ezt a vitát. Inkább diktálj. De holnap körbejárod a várost gittért. Ígérd meg. Ígéred? Jó. Aztán azt csinálsz, amit akarsz. Újabb repülőt, biciklit, futóversenyt.

Írom.

Szárits János / Ivan Sarić 1876. Június 27-én született. Kereskedelmi főiskolára járt. Sportolt. Birkózott, atletizált. Egyike a szabadkai Sport Egyesület alapító tagjainak.

Mondd, János, kinek írjuk mi ezt?

Európa-szerte versenyezett kerékpározásban és autózásban.

1909-ben Párizsban járt, ahol megismerkedett a repülő szerkezetével, majd ugyanezen év őszén úgy döntött, megépíti a Sarić1 nevet viselő repülőgépét. Egy évvel később, 1910-ben végezte első próbarepülését a városi versenypálya fölött. Október 16-án került sor nyilvános repülésére, amit 7000 ember nézett végig.

Csak így? Azért ez nem elég. Írjuk azt: követett feszült figyelemmel. Azért mégsem vagy akárki, János! Hát ki csinálta ezt előtted az országban? Csak egyvalaki.

7000 ember követte feszült figyelemmel nyilvános repülését. Repülési terveinek a háború vetett véget.

Most diktálhatnál a betört ablaküvegről. Nem lényeges? Hát ezt érdemlem, mondd? Valami olyant kellene írni, hogy élete végéig aktívan sportolt, nem fáradt bele újabb tervek kovácsolásába. A várostól azt kérte, segítsen neki egy gyorsnak számító autó megvásárlásában, mert ő és a felesége igen szeretnek autózni.

Ez igaz. Megírtad azt a levelet nem? Biztosan az is ott lesz a Városi Múzeumban, valami megszállott custos őrizgeti majd. És szeretünk autózni. Távolságokat megtenni.

Ezért szeretlek, János. Ne rontsd el a kedvem. Nem. Egyáltalán nem hiányzik a halálod dátuma. Te nem halhatsz meg. Vagy csak nagyon-nagyon öregen.

És akkor is emlékezni fognak rád. Szobrot emelnek neked, és egy fővárosi múzeumban őrzik majd a repülőgépedet. A fényképeidet meg, ezt is, amit az előbb ledobtam - de tudhatod, hogy nem bírom a hideget és a huzatot -, a városi múzeumban. Itt.

Ne beszéljünk erről. Hogy akkor nem veszel holnap gittet? Meggyőztél. Akkor hát, János, mit írjak? Meddig akarsz élni? Kilencven éves korodig?

Tehát meghalt 1966-ban. Augusztus 23-án? De János, miért csinálod ezt? Mert egy repülőgép tervezőnek minden részletre oda kell figyelnie? Nem hagyhatja kétségek között a helyet, amit elsőként látott meg a magasból, és amely fölött mindig ott fog lebegni a szelleme?

Ne beszéljünk a halálról. Hol az a fotó? Tetszel nekem, János. Még mindig. Olyan merész vagy. És ha szobrot emelnek majd az emlékedre, ott is így fogsz festeni, mint ezen a képen: konokul büszkén.