Üzenet, 1999/5-8.: Genius loci

Szabadfalvy András fordításai 

Sylvia Plath

Megcsalatva

A gondolat mogorva, sápadt,

Ecet a könny az arcomon,

Mint hunyorgó keserű-sárga

Fény savanyú csillagon.

 

Ma éjjel maró szelek, szerelmem,

Rossznyelvek most és holnap,

És felöltöm ráncos fintorát

A citromképű holdnak.

 

Töpörödött korai szilvaként,

Fanyarú, zöld és ványadt,

Szívem lekókad, éretlen, ösztövér,

Végén az aszott kocsánynak.

 

Metaforák

Kilenc szótag rejti titkomat.

Elefánt, nehézkes ház vagyok,

Dinnye, két kacson kószálgató.

ň ébenerdő, piros gyümölcs!

Nagyra kél e cipó kovásza.

Az erszényt friss érmék dagasztják.

Eszköz vagyok, színpad, üsző egy borjúban.

Megettem egy zacskó zöld almát.

Vonatra szálltam s nincs érkezés.

 

 

Titok vagyok, kilenc szótagú.

Elefánt, nehézkes ház vagyok,

Dinnye, két kacson sétálgató.

ň ébenerdő, piros gyümölcs!

E kenyér kovásza nagyra nő.

Az erszényt friss érmék dagasztják.

Eszköz vagyok, színpad, üsző egy borjúban.

Megettem egy zacskó zöld almát.

Vonatra szálltam s nincs leszállás.

 

Szavak

Fejszék

Csapásuk nyomán a törzs inog,

És a visszhang!

Visszhang iramlik

Középről mint vágtató lovak.

 

A nedv

Kibuggyan akár a könny, akár a

Küszködő tó arca

Tükrét akarva megtalálni

Az elnyelt kő fölött

 

Mely belehullik és forog,

Egy fehér koponya,

Amit felfalnak a zöld gyomok.

Évek múltán az úton találkozom velük -

 

Lovasa nincs kiszáradt szavak,

A paták kitartó koppanása.

S közben

A tóalatti mélyből, leláncolt csillagok

Kormányoznak egy életet.

 

A hírvivők

A csiga beszéde a levélen?

Nem az enyém. Ne higgy benne.

 

Ecetsav egy lezárt bádogdobozban?

Ne higgy benne. Nem valódi.

 

Aranygyűrű szívében a nappal?

Hazugság. Hazugság és bánat.

 

Dér a levélen, a tökéletes

Katlan, mely beszél, fortyog

 

Egymagában a kilenc fekete

Alpok csúcsain.

 

Zavar a tükörképek szövetében,

A tenger amint összezúzza szürkeségét -

 

Szerelem, szerelem, én évszakom.

 

Rejtelmes

Horgok görbülnek a légben -

Kérdések válasz nélkül,

Fénylőn és részegen mint a legyek

Kiknek csókja kínzóan szúr

Sötét terek bűzös méhébe nyári fenyők alatt.

 

Én emlékezem

A nap halott szagára fakabinok falán,

A feszes vitorlák, a hosszú sómarta szemfedők.

Valaki egyszer látta Istent, mi hát az orvosság?

Valakit egyszer elragadtak

 

Hogy tagja sem maradt,

Egyetlen láb vagy kézujja sem, és használtak,

Elhasználtak, a nap tűzzáporában, a szennyfoltok

Melyek ó-templomokból nyurgulnak elő

Mi hát az orvosság?

 

Az Úrvacsora pirulája,

A séta lecsendesült vizek partján? Emlékezet?

Vagy szedegessük Krisztus fényes

Szilánkjait a rágcsálók arcán,

A megszelídült virágfalókén, kiknek

 

Vágya olyan sekély, ők kényelmesek -

A púpos kis befestett viskójában

Az iszalag küllői alatt.

Nincsen nagy szerelem, egyedül gyöngédség?

És a tenger

 

Emlékszik-e a rajta lépkedőre?

Atomokból jelentés szivárog.

Lélegzenek a város kéményei, izzadnak az ablakok,

Virágzik a nap, egy geránium.

 

A szív nem szűnt meg dobogni.

 

A teljesség álma

Mikor kérték, adjon egy rajzot mutatóba,

Giotto fogott egy piros ceruzát,

rajzolt egy tökéletes kört

szabadkézzel

és elküldte a pápának.

 

Vajon mit jelent ez,

Íly biztosnak lenni valamiben?

A tökéletesség álma.

Átvágunk a mezőn,

apró kövek kezdik ki saruink,

tört cserepet szedegetve.

 

Néha te fejezed be,

amit, mintha én mondtam volna.

 

Fogjuk az agyagszilánkokat -

színük, mint a bőr, kopottak

vagy ujjaink között peregnek -

és összerakjuk őket.

Valami mindig hiányzik.

Ezernyi hangom közül

Ezernyi hangom közül

Egyetlenegyen szólok

A száguldó sóstajtékú habokhoz,

Egyetlen hang egymásbaeresztett

Szavait hajítva

Az éjfedte hajó

Késélű hegyének

Széjjeltörhetetlen, mely tőlem elragad.

 

Az egyetlent vetem a tengerre

Ezernyi hangomból mi megmaradt,

S nézem, hogy sűllyed védtelen

Feketegyomrú vizekbe

Ellobbanó meteorként,

Szerelem tiszta hangja

Amely a sírba száll,

Ezer visszhang hull a hajón.

 

Edward Thomas

Cseresznyefák

Szirmuk dobják s dőlnek a cseresznyék

Az útra, halott ki ott elhaladt,

Májusi mennyegző, földre szórt virágék,

E hajnalon ki esküdjön már nem maradt.