Üzenet, 1999/5-8.: Genius loci

Harkai Vass Éva

Gábor és én

Néha még ma is érzem azoknak a zöld almáknak az illatát, amelyek a kovácsműhely előtti almafán termettek. Amikor szüleim kivágták az almafát, gyökereit, mivel vastagok voltak és mélyre nyúltak, benne hagyták a földben. Most terasz van azon a helyen csiszolt márvány padlóburkolattal, de nem csodálnám, ha egy eseménytelen, unalmas délutánon valaki arról adna hírt, hogy hallotta a gyökerek terjeszkedését a föld alatt. Bennem még ma is kígyóznak ezek a gyökerek, befurakodnak a délelőttjeimbe - érdekes, mindig éppen a délelőttökbe. Utána felvillan a törzs szürkés felülete s az a bizonyos beteges fakózöld, ami az almák színe. A fakózöldek pedig haragoszöldbe potyognak: gyöngyvirág. Dús bokrokban nőtt a fa alatti árnyékövezetben. Az ilyen mélyzöld árnyék mindig hűvös és nedves. Tapintottad már?

Egy alkalommal szerbórán valamilyen történetet olvastunk - egy kisfiúról talán, aki félt a szakadék sötétjétől. Nem sokat értettem belőle - annyit, hogy a szakadék mély homályában gyöngyvirágok nőttek. Bársony hűvösség és nedves illat - ezt rögtön kiéreztem a szövegből. Úgy tűnt, a mélység nedves leheletét is ismerem, szabályos déjá vu volt. Csak később jöttem rá: ez az almafa alatti gyöngyvirágok bársony és nedves illata.

A gyöngyvirágbokrokhoz pedig Gábor is hozzá tartozott.

Délutánonként, ha anyáék aludtak, kezdetét vehette egyfajta feltételes magány. Egyedül voltam, bár tudni lehetett, nem messze tőlem szüleim a délutáni álom vizének másik partján - ki tudja, mit művelnek, s mire gondolnak ott. S akkor neki lehetett dőlni a kovácsműhely hideg szemcsés falának, és képeket nézni. Tiltott képeket egy belső képernyőn, amelyeket senki sem láthat. A mozdulatoknak nem volt nevük, a testrészeknek és a testrészek tulajdonosainak sem. Úgy rémlik, nem nélküliek voltak. Ennek ellenére tiltott képek voltak ezek. Biztos voltam benne, hogy a szüleim haragudnának, ha látnák őket, s nagyanyám is, aki egész életét, élete minden napját és óráját úgy élte le, hogy tudván tudta: minden mozdulata Isten színe előtt történik. Nagyanyám Isten színpadán. Zavarban lennék, ha most föntről látna valaki. S kellemetlenül éreztem volna magam, ha azokat a tiltott belső képeket látta volna. Persze sejtettem: Gábor néha látja őket. Olykor-olykor elárulta magát. Ha megborzongtam, borzongott ő is. Ha tenyeremet a szemem elé kaptam, lebukott a gyöngyvirág haragoszöld levelei közé. Egy vasárnap délután megkérdezte, tudom-e, hogy egyforma az arcunk.

A szeplőink? kérdeztem.

Nemcsak a szeplőink, az arcunk is, mondta, s hirtelen elhallgatott.

Dehát te fiú vagy, én pedig lány, mondtam.

Éppen emiatt érdekes, hunyorgott ravaszul.

És testvérek vagyunk, türelmetlenkedtem én.

Bizonyos dolgokban ez nem számít, suttogta titokzatosan. A képek pedig peregtek, milyen hosszú egy vasárnap délután, amikor anyáék alszanak, s lógatják lábukat az álom másik partján a nem tudom, mibe.

Gábornak az almafa alatti gyöngyvirágágyás volt a törzshelye, de nem volt ott mindig megtalálható. Néha leereszkedett a kiszáradt kútba, néha a tetőn unatkozott. Lehozta a padlásról a titokban világra hozott kismacskákat.

Látod, milyen rózsaszín a bőrük? kérdezte. Olyanok, mint a kisbabák. Most még félig emberek, csak később lesznek macskák. Majd ha kinyílik a szemük: azok már szabályos macskaszemek lesznek, csak még nem zöld, hanem kék lesz a színük a tejtől. A néhány napos kismacskák úgy nyafognak, mint az újszülöttek, csak valamivel magasabb hangfekvésben, s cérnavékony hangon. Lehet, hogy elvetélt kisbabák.

Azon a nyáron a kiszáradt kútba beleesett egy kismacska. Gábor hozta fel egy olyan délutánon, amikor anyáék aludtak. Az esésben megsérült kis test mozdulatlanul feküdt, alig lélegzett.

Él még?

Él, de ki tudja, meddig.

Mit csináljunk vele? kérdeztem.

Életben kellene tartani, mondta Gábor, s arcán megkomolyodtak a szeplők.

Jó, de hogyan?

Találnunk kellene egy másik macskát, azt szorosan mellé fektetni, s kioltani az életét, hogy a lelke átszálljon a mi macskánkba.

Félek.

Te mindig félsz, ilyenek a lányok. Boncoltál már békát?

Nem merek.

Gondoltam. Én már sült békacombot is ettem. Olyan, mint mama csirkecombja, csak kevesebb rajta a hús, és egy kicsit iszapszagú.

Hol találunk macskát?

Akárhol foghatunk, esténként öt-hat is vernyákol, olyankor randevúznak.

Nem volt bátorságom. Macskát még csak találtam volna, a szomszédban volt egy csúnya vörös, de nem mertem volna kioltani az életét. Még nézni sem, ha például Gábor teszi ezt. Viszolyogtam a lehetséges halálnemektől. Arra is gondoltam, hogy a mi kismacskánknak nem kívánnám egy ilyen csúnya vörös kandúr lelkét. Addig nyűgösködtem, hogy végül Gábor is lemondott a viviszekcióról.

Másnap elpusztult a kútból felhozott kiscica.

Kilehelte a lelkét, mondta Gábor. Te vagy az oka, ha bátrabb lennél, s hinnél a lelkek átültetésében, életben maradhatott volna.

Én a lélekvándorlásban sem hiszek, hüppögtem.

Lélekvándorlás pedig van, erősködött. Én előző életemben gyöngyvirág voltam, most pedig a testvéred vagyok. Mondtam már, hogy egyforma az arcunk?

Pedig Gábor sohasem élt. Énrám várt ez a név, de hiába. Azután anya egyszer eltűnt egy egész napra. Nekem nem akarták megmondani, hová. Sápadt volt, amikor hazajött.

Megoldottad? Nincs tovább? kérdezte hivatalos hangon apa. Vége, mondta színtelen hangon anya.