Bakos András
A rádió

Nem tudhatod, melyik tárgyad hová kerül később. Jó, ha ezt tudomásul veszed, azzal együtt, hogy természetesen túlélnek téged. Egészen addig vagy fiatal, amíg nem látod dédnagyapád, nagyapád holmiját más kezében. Az első ősz szál pedig akkor jelenik meg a hajadban, amikor eltöröd nagyapád régi fűrészének gyönyörűen koptatott fakeretét. Kár volt ennyire sietni. A kisrádió az apósomé volt, alig nagyobb, mint egy villanyborotva. Szíja van, kihúzható antennája, régi lengyelpiaci kacatnak tűnik, bárki annak nézhetné. Én azonban láttam az apósom kezében, ahogy odabenn, a kórházi ágyon a füléhez szorítva hallgatta, mintha valami ormótlan mobiltelefon lenne. Néztem, mert feltűnő volt ez a szigorú figyelem, csodáltam, hogyan lehet egy ilyen holmit ennyire komolyan venni, ennyire pontosan, rendeltetésszerűen használni. Persze, úgy hallgatta, hogy minél tisztábban halljon minden szót, de közben ne zavarjon senkit sem a szobában, azt az embert se, aki tőle másfél méterre alszik. Zene, hírek. Nap közben, Társalgó. Vendég a háznál.

A rádió hazakerült, aztán másodszor már nem ment be vele, itthon maradt. Egy ideig ott lapult a szekrényben, aztán egyszer eltűnt. És én, bár ritkán nyitottam be abba a szobába, abba a szekrénybe, ahol a prizma is volt - amivel könnyen el lehet olvasni az apró betűt is -, meg kistükör a villanyborotvával, mégis megéreztem, hogy nincs ott a rádió. Megnéztem, valóban nincs, csodálkoztam is, aztán napirendre tértem fölötte. Ilyen az ember.

Aztán egy éjjel, ahogy ballagtam fölfelé a lépcsőn, meghallottam azt a jellegzetes, kicsit karcos, de azért tiszta hangot a gyerekszoba felől. Megálltam egy pillanatra. Aztán benyitottam, és a sötétben láttam, a nagyobbik fiam szeme csillog. Fölrezzent. A füle mellett, félig a kispárna alatt szólt a rádió. Talán azt hitte, rosszallom, hogy még mindig nem alszik. Rögtön magyarázkodott, olyan jó ez a rádió, apa, annyi mindent be lehet fogni vele. És hogy egy ideje erre szokott elaludni; muzsikát hallgat, ha nem baj.

Miért lenne baj. Ezt mondtam. Lehet, mégis tévedtem, amikor azt hittem, ők ketten, mármint a gyerek és a nagyapja nem nagyon kedvelték egymást; pedig így látszott. A tata szigorú volt, ami egy nagyszülőtől szokatlan, a gyerek viszont lázadozott, sokkal határozottabban, mint én. De hát egy ilyen kapcsolat változhat. Később is.

Kivettem a párnája alól a rádiót. Azt kellett volna mondanom, hogy most már tessék aludni. De én lehalkítottam, és visszaadtam neki. Még megsüketülsz, fiam, mondtam; tudtam, ez nem jó magyarázat.