Bakos András
Reggeli

A tejberizst is lehet szeretni. Ezt gondolja, ahogy belemerít.

Kora reggel van, a kisfia enni szeretne a tegnap este főzött ételből, mielőtt elindulnak az óvodába. Miközben merít, észreveszi a szekrényen a porcukrot, és megörül, mert ez sokkal gyorsabban elolvad majd, mint a kristály. Már szórja is rá, amikor a szeme sarkából észreveszi, hogy a kisgyerek ingatja a fejét. Mi a baj? Hát az, hogy ez így nem jó. A porcukor a grízes tésztára jó, a tejberizsre nem. Az úgy még mérgező is lehet. Bocsi, mondja a gyerek komolyan, ő pedig meg sem próbál vitatkozni. Megfigyelte, ha ez a gyerek azt mondja valamire, hogy nem jó, egy falatot sem fog enni belőle, ha az ég a földdel összeszakad, akkor sem. Meggyőzni lehetetlen. Nekik most sietniük kellene az óvodába, neki pedig utána dolgozni. Tehát elkezdi sebesen lekapargatni a porcukrot a rizshegyekről, rá, egy másik tányérra. Előveszi a kristálycukrot, és megszórja az ételt, a gyerek azonban megint ingatja a fejét. Ez nem az a tányér, mondja. Hogyhogy nem az? Úgy, hogy ez nem az. Nem a virágos. Nem az övé, hanem a sima, ami a bátyjáé. Nem eszik a bátyja tányérjából. Bocsi. Ez is egyenes beszéd. Kiveszi tehát a szekrényből a virágos tányért, átrakja bele a tejberizst, és már vinné a mikróhoz, amikor látja: a gyerek megint ingatja a fejét. Nem látod, hogy ennek fényes a pereme? Az ám, tényleg, ezt a tányért nem szabad berakni a mikróba. Megint átkaparja az ételt az előző tányérba, berakja melegedni, aztán kiveszi, áttúrja a virágosba, és odarakja a gyerek elé, aki megint ingatja a fejét.

Merthogy ezt ő nem így szokta enni: kakaó is kell rá, és még az a másik valami. Előkeresi a kakaót, szórja, de közben a gyereket nézi, a gyerek pedig őt. A kakaót senki sem nézi, jó sok kiszóródik. A gyerek odanéz, ingatja a fejét, mire ő gyorsan lekaparja a fölösleget a másik tányérra, és akkor azt gondolja, kész. Remélem, ez így nem mérgező, mondja, de a gyerek nem értékeli a jópofaságot. Csak néz, nyilván azért nem ingat, mert már elfáradt a nyaka. Nem baj, ő most már magától rájön, hogy az a másik valami még hiányzik. Előveszi a fahéjas edényt, és már szórná ezt is felelőtlenül, de a gyerek megfogja a kezét, és megkérdezi, mi ez. Ez, kisfiam, cimet. Nem jó, mondja a gyerek, fahéj kell rá. Az ugyanaz, mondja ő, mire a gyerek nem szól, csak a fejét ingatja. Kész. Ennyi.

Ő ekkor hirtelen megfogja a tányér két szélét, fölkapja, és a saját arcához szorítja. Persze előtte becsukja a szemét. Közben azért csodálkozik ezen a váratlan megoldáson, igen, újabban vannak ilyen megmagyarázhatatlan érzelemkitörései. Aztán lerakja a tányért, és kinyitja a szemét. A gyerek egészen halványan elmosolyodik, aztán megint ingatja a fejét: nem, ez sem elég jó neki.

Ő nem szól többet. Az idő megáll, csak a fehér rizsszemek hullanak a szempillájáról szerteszét, egyik-másik egészen halkan koppan a viaszosvásznon.