Bakos Petra-Sirbik Attila
Szöve(g/t)vi(l/r)ágok
Beke Ottó-Deissinger Ákos-Samu János Vilmos: A háromlövetűség dicsérete. zEtna, Zenta, 2005.

Beke Ottó szövegeinek (spirálisan a jelentés egyre telítettebb), belső körei felé haladva érzékelhetjük a szöveg-szövet lassú, kimért mozgását. Egy variábilis vonal mentén bontakoztatja ki (hogy bezárja) az idő linearitását. A lokális paranoia szövegteremtő funkciója is tettenérhető ezekben a szövegekben. A kibelezés-analitikus elme vágányain hol egy szinte üres vagon száguld végig semmis terhével, hol egy jól megrakott vagon-kolóniát látunk eldöcögni a szövegtérben. Beke egyetlen kis, a hétköznapok időtengelyén elsikkadni látszó momentumból képes kibontani egy egész világot, rejtett és nyílt asszociációk, a fantázia leágazásai által (lásd Az SMS c. szöveget). Szövegeinek változatossága egymáshoz való viszonyukban nyer megerősítést, míg az egyik szöveg-világ teremtő eleme a már emlegetett spirális mozgással haladó idő-építmény, amely a teret strukturálja (lásd: Variációk), addig a másiké a lineáris egymásra következés. Az említett két szöveg szerkesztésmódja, és formai megoldása mindenesetre érdekesebb, élvezetesebb, mint tartalma, hiszen a hétköznapi eseményből kiinduló szöveg megmarad egy leíró jellegű, a jelentéktelen mozzanatokat, mindennapi eseményeket megfigyelő narrátor illusztrációs képzetének. A szövegek világának tere, bárhová, és az idő felszámolása által az idő bármelyik szeletébe (a "törénelmet" felszámolva) elhelyezhető. Az első szöveg (Variációk) formai, stilisztika megkomponáltsága, az ismétlődésbe íródó értelem navigálása mindvégig jelen van Beke szövegeiben. A könnyed irónia, szójátékok, szóvirágok élvezetes történeteket eredményeznek. A külső és belső terek egymásba másolódása az elhomályosult valóság virtuális megjelenítését eredményezi. És ennek az elhomályosult szövegvilágnak magányos narrátora mintha az idő elveszett fonalát próbálná újra összefűzni.

Deissinger Ákos rövidprózákból szerveződő fokozottan intratextuális szövegvilága regényként olvasódik, melynek disszeminált terében amúgy ismerős-közeli toponímiák cseleznek, akár a játékon belül ellenfeleivel a támadó középpályás Róbert vagy Petike Padén vagy Zimbabwéban. Ebben a regényben a narrátorok és/vagy protagonisták helyet ugyan változtatnak, mégsem mennek sehová, mert ha úton vannak, akkor az úton vannak, és akkor ott van minden. S még az sem lenne bizonyítható, hogy esetleg, amint mások mondják, maga az út vezeti csendben el a lábaikat, hiszen porából az emberi nyomokat a félelmetes moholi követő mind felszedi. S ha nincs térbeli mozgás, az komoly következményekkel bír az időre nézvést is, mert ezáltal az mérhetetlen-mitikus és maradó ("mintha a DVD-jén a Tróját állítanánk meg"). A kimerevített kép(jel)ek időtlen csuklásában életben (van) a halál és halálban az élet, valamint más egyebekkel együtt, mellesleg folyamatos a feltámadás is: az angyalok fújják a kürtöket, és nagymama a saját képét keresi minden vasárnap az újság halottas rovatában.

Ez a regényszövegtest olyan mátrix, amelybe mindenhol van bejárat: bárhol felütve beolvasható (ahogy a 3D betájolható). A mondatok alfabetikusan kódolt képjelek, a zen koanok elmélyülten-hiábavalóan érlelt egyetlen ecsetvonásos piktogrammái, amelyekben a történet csak azt várja, aki majd kiszabadítja, mint az angyalka a porcelánban (másutt szobrok a kőben stb.). A kis bácskai anekdotázó-kényszer helyenként ugyan mintha marasztalná-letapasztaná az olvasatot, de hamar átlendíthetnek ezen a már említett sokD-s átjárhatóság további, vélhetően nem kínai biztosítékai, a folyton felbukkanó motívumok, amelyek mintegy párhuzamos világokba szerveződnek, így például a virágok (abszolút pipacsdominancia csempe-komp-Kenzo-szútra vonalon, de a virágnevű szűz bebevulva/pinavirágja is feslő pipacspiros, akárcsak a musKylie-k az ablakban), az ízeltlábúak (sokdecibeles rovarhangok és molyasztronómia), illatok, italok, vizek. Mindez felbukkan, majd ismét eltűnik, és ami ottmarad, az a majd nyíló gyöngyvirágok illata és a (heideggeri) földúton itt-ott a libatalpnyomok.

Samu János Vilmos szövegei állandó szökésben vannak. A felfogni képes gondolatiság időbeli elhelyeződését játsszák ki. A befogadói értelmezési pozíció nem tud a szöveg belsejébe lépni (ha van egyáltalán ezeknek a szövegeknek belső tere és nem csak a kívüliség szerint épülnek fel, mint ahogyan a vattacukor tekeredik a pálcára). A befogadói pozíció/ösztön a már említett szökéspontba tekintve egy illuzórikus - mert egy illúzióra irányuló - vonzást érez, hogy a szöveg után eredjen, amely tulajdonképpen ebben az állandó szökési pontban mozgásában mozdulatlan. A szövegek központi meghatározottsága a jelenbe íródik bele, amelyben a múlt implikációja végeláthatatlan szövedéket alkotva egyfajta élvezetes, túlburjánzó szövegroncsot eredményez.

Az emlegetett kívüliség voltaképpen egy virtuális () valóságként is meghatározható mitikus térbe íródást jelöl. Ez a külső létezés körbefo(n/g)ja a valós valóságból, illetve az állandósult jelenidejűségből kiinduló élményvilág képezte reflexivitást. Így, ezen mitikus-virtuális tér epicentrumában a közvetlen élményszerűség leheletkönnyű lecsapódásai találhatóak, amelyek akár kiindulópontként is meghatározhatók (az önkényesség csábító csápjai ollóznak a szöveg terének határpontjain). Írásai oppozicionális elhelyeződése pedig a kettő között képzelhető el, ahol az intenzív, egyszerre történő kifelé és befelé tekintés-íródás által egy erőteljes pulzálás jön létre, amely a kettő kibékítéséért fáradozik. Ebben a pulzálásban születik minden metafora, amely összeköti a különböző előjelű világokat.

Ezekben a szövegekben nem a valami felé haladás, hanem maga a tartós folyamat, a történés, a gyorsulás extatikus mámora-bódulata a lényeges.