Balla D. Károly
Hiány-előzmények*

I. A drámakísérlet
Mára megállapíthatatlan, valóban csupán kísérletről volt-e szó, avagy a teljes mű is elkészült: az író archívumából csupán hat kéziratoldal került elő. E kevéske (ráadásul nem is összefüggő) szöveg aligha alkalmas a behatóbb elemzésre, ám annyi feltételezhető, Oresztész és Elektra történetének színpadi feldolgozása valószínűleg meghaladta az akkor huszonegy éves fiatalember alkotói erejét. Minden bizonnyal Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész életműve nemcsak inspiráló, hanem gátló tényezőként hatott. Talán a klasszikus elődök egyszerre magasztos és nyomasztó példájának a következménye, hogy - a későbbi feldolgozásoktól eltérően - a drámatöredék lapjain egyetlen mondatnyi átemelést sem találunk, amely az ógörög mesterek műveiből eredne. Mintha a szerző kínosan vigyázott volna arra, párbeszédeiben még véletlenül se csengjenek vissza a veretes időmértékes sorok. Szereplőit modern, kicsit talán túlzottan intellektuális nyelven beszélteti. Elektra például ilyeneket mond: "Míg gyerek vagy, a Család és az Iskola tekintélyelvűsége mint hegyezett cölöpöket, úgy veri le benned az evidenciákat, s te botorkálhatsz mindaddig közöttük, amíg emberfeletti felnőtt-munkával ki nem nyűvöd valamennyit, avagy egy nemes gesztussal fölibük nem emelkedsz, feloldódva egy magasabb rendű dialektika tágasságában"; vagy: "Meghasonlottságod nem annak a viszonyrendszernek a kialakulatlanságából veszi-e kezdetét, amelynek végpólusain szüleink jellemének szélsőségei szikráznak égő magnéziumként, elvakítva téged és mindazokat, akik készek feltételezni: az üdvözüléshez csak egyetlen, jellemünk irányultságával eleve kijelölt út vezethet?" stb. Oresztész meg szinte kizárólag aforizmákban és bölcseleti okfejtésekben beszél: "Az igazán szerencsés embert a sors szeszélye nem azáltal teszi kiváltságossá, hogy eleve veszélytelen röppályákra vezérli, hanem olyan módon, hogy mindig csak egyetlen hajszállal téríti el a személyes tragédiák fertőzött gócaitól"; "Nem hiszem, hogy alapvetően másképp alakult volna a világ sora akkor, ha a Jóisten helyett Lucifer mond vésőbe parancsolatokat Mózesnek. A szeretet és a gonoszság aránya nem változik a világban azáltal, hogy melyik kap legitimációt és melyik kerül törvényen kívülre. Ahogy a szeretet temploma tövében ott burjánzik a tiltott bűn és a fel nem számolható baj, úgy a gonoszság szentélye mellett is virágozna a tiltott erény és konspirálva ott szervezné titkos bandáit a kiirthatatlan szeretet", "A Semmi két részből áll. Az egyiket úgy hívják, hogy Valami, a másikat úgy, hogy Isten." Nyelvezeténél sokkal kevesebbet tudhatunk meg a mű dramaturgiájáról, csupán bizonyos utalások mutatnak arra: drámai összetűzések, katartikus megvilágosodások helyett a darabot bizonyos elméletek mind teljesebb kifejtése mozdítja előbbre, miközben a szereplők hatalmas fehér vásznakkal elválasztott üres terekben bolyonganak. Nehéz eldönteni, ez utóbbi elképzelésnek volt-e valamilyen köze az Esztergályos Károly rendezte Szerelmem, Elektra c. Gyurkó-darab televíziós adaptációjának színpadképéhez, illetve ...|

II. A kisregény
A kettes számú Szembesülés, amelynek kéziratát, a szerző meghagyása szerint, Zigmálly Yonathán őrizte meg az utókor számára, mindössze egyetlen évvel született később a drámakísérletnél. A 37 gépírásos oldalt kitöltő írás műfajmegjelölése a szerző munkanaplójában: kisregény. Ha el is fogadjuk e meghatározást, hozzá kell tennünk: sokkal inkább a későbbi nagyregény vázlatával, hosszúra nyúlt szinopszisával van dolgunk, amely kiegészül néhány fejezet kidolgozott előfogalmazásával. (Meg kell említenünk, ezek a szöveg-előképek általában - talán tömörségük, prózaibb hangvételük, természetesebb mondataik okán - művészileg erőteljesebbeknek tűnnek, mint a végső változatban olvasható, gyakran túlbonyolított megfogalmazások.) Csaknem készen kapjuk a tíz évvel későbbi nagyregény szerkezetét is, bár a tagolódás itt lazább, esetlegesebb.

Kevésbé árnyaltan bontakozik ki e korai verzióban Agamemnon és Egiszthosz ellentéte is: túlontúl sok az emocionális elem, a tetten érhető elfogultság. Oresztész itt mintha még elfogadná a méltatlan választás kényszerét és a maga számára érvényesebbnek tekintené az egyik magatartásformát a másiknál. A végső változat e tekintetben sokkal tárgyilagosabb.

III. A novella
A hármas számú kísérlet egyetlen korabeli publikáció formájában maradt fenn: a New Mirror közölte az Ároni Tóbiás által szerkesztett Rózsaszél rovatban. A szerző az öt évvel a dráma-próbálkozás után keletkezett művet novellaként iktatta munkanaplójába. Ez a besorolás problematikus, ugyanis e harmadik mutáció nehezen tekinthető önálló műnek, s ha mégis, műfaját esetleg így lehetne meghatározni: "Kulcsmondatok egy megírandó regényhez". Mert hát miről is van szó?! A szerző nagyrészt nominális és tőmondatokra redukálta korábbi szövegét és elhagyott belőle minden cselekményt, minden kitérőt. Amennyire csak képes volt, lecsupaszította a lényeget, megfosztotta minden felszíni jelenségtől, és sűrítményét elvont kategóriák tégelyeibe löttyintette. Ez a tizenkét kéziratoldalnyi tömör szöveg egyszerre visszataszító és megkapó. Esztétikai érzékünk inkább elriad, tudományos kíváncsiságunk ellenben vonzódik. Az írás a maga nemében rút és ijesztő, mint egy csontváz, ám alkalmas arra, hogy tanulmányozva megértsük: miként működik a test, ha izmok, inak, bőr és szőrzet fedi el a megtartó vázat. E végsőkig redukált szöveg legtöbb mondatát - ha szétszórva is - megtaláljuk a nagyregényben. Az itt következő fragmentumok például betűhíven épültek be a későbbi műbe: "Rövidülő csókok, hosszabbodó levelek. A kétely rohamai. Lebomló szerelem, szakadó szálak. Megreped a föld és a lélek kifekélyesedik. Hamvaiba hulló repülés, a Főnix ígérete nélkül. Irreverzibilis elmagányosodás"; és: "Mögöttes motivációk. Miértek miértjei. Boncasztalon a világ. Az ok-okozat egyeduralma. De mindez önmagáért. Elemzés az elemzésért. Viviszekció okozta lelki orgazmus. Még, még! Le a mélybe. A gyökerekig. Az alapállapotú elemekig". Nos valóban, mintha "alapállapotú elemeket", lecsupaszított kulcsszavakat és mondatpremisszákat kapnánk, amelyek egyenként vannak felfűzve egy bonyolult viszonyrendszer meredező vázára.

IV. Előfogalmazások egy nagyregényhez
Az összefoglaló cím alá különféle szövegtöredékeket iktatott a szerző. Ezek korántsem mutatnak egységes képet. Akad köztük befejezett, ám sosem publikált novella (Püladésszel a repülőn; Angyalgödör), prózavers (Örökrend; Campus Stella, The Night Ride Across the Caucasus, Az önmagát olvasó könyv), visszafelé forgatott filmre emlékeztető eseményleírás (Felébredni Korinthoszban), oldalakat olvashatunk Oresztész naplójából és leveleiből, találunk feljegyzéseket, aforizmákat, szószedeteket, 2-3 változatban is megírt epizódokat, magyarázatokat, egyes elkészült vagy feltételezett részletekhez írt értelmezéseket, kommentárokat, széljegyzeteket, kiegészítéseket. A Előfogalmazások egy részét a szerző utólag beépítette regényébe (általában átalakított formában), más részüket erre nem találta érdemesnek.

A külön dossziékban tárolt anyag tartalma és elrendezése a kutatóban időnként azt a kényszerképzetet ébreszti, mintha a szerző kifejezetten erre a célra, későbbi filológiai vizsgálódás számára készítette volna. Sőt: mintha a szöveggyűjtemény egyes darabjai nem is előfogalmazások lennének, hanem a már kész műhöz utólag kreált és hozzárendelt adalékok. Bizonyítékok inkább. Annak igazolására, hogy a nagyregény alapos írói felkészülés után született.

V. A nagyregény
A voltaképpeni Szembesülés (ha sorszámot nem említünk: erre gondolunk), feltételezésünk szerint az első kísérlet után 7-8 évvel született, majd néhány kisebb átdolgozáson esett át. Kiterjedéseit, szereplőinek sokaságát, a helyszínek változatosságát, az időintervallumok szélességét, egységes (de igen variábilis) stílusát, a problémák széles felvezetését és árnyalt bemutatását tekintve kétség kívül valóban regénynek tekinthető ez a 19 szerzői ívet kitevő, IX részre és részenként 6-6 fejezetre tagolt írás, még akkor is, ha alig van cselekménye, ha hiányzik is belőle mindenfajta szokványos regényelem: nincs ún. társadalom- és korrajz, nincsenek tájleírások vagy egyenes alakábrázolások, direkt jellemzések. A szöveg egészében nem találunk egyetlen valódi párbeszédet sem!

A cselekményesség és más szokványos regényelemek hiánya azonban egyáltalán nem jelenti sem azt, hogy valamiféle avantgárd módszerre visszavezethető spontán szövegképződésről, netán montázsról lenne szó, sem azt, hogy belső történésű tudatregénnyel, sem azt, hogy posztmodern örömszöveggel, belterjes mondatburjánzással, vendégszövegekre és áthallásokra, allúziókra épülő újraalkotással vagy valamiféle dekonstrukció eredményével állnánk szemben. Nem. A Szembesülés leginkább olyan modern realista regényre emlékeztet, amelyből egyrészt művileg kimetszettek szinte minden jelentős tartalmi elemet, másrészt túlnövesztették a szerkezetét. Más hasonlattal élve: ha a "rendes" regényt hagyományos családi háznak tekintjük, a különféle izmusoknak megfelelőket pedig más-más egyéni terv alapján épített, ugyan nehezebben lakható, de elcsúsztatott emeletei, felcserélt funkciójú helyiségei, dőlt síkjai, tetőbejárata és pincekéménye miatt kétség kívül izgalmas objektumoknak vesszük, akkor a Szembesülés olyan ház, amelynek annyira vastag minden fala és födéme, ráadásul olyan sok van belőlük és annyira közel esnek egymáshoz, hogy a lakók már vagy el sem férnek köztük, vagy úgy beszorultak, hogy mozdulni sem tudnak. Ellenben a túlméretezett falakban csodálatos fém- és műanyag csövek tekeregnek, csapok és szelepek engedik tovább vagy állítják meg az áramló gázokat és folyadékokat; huzalkötegek ágaznak ezer felé, ipari és háztartási áram, városi és belső telefonvonal, televíziós kábel, a biztonsági rendszerek vezetékei és optikai kábelei, csőposta, étellift, szemétledobó, szellőzőcsatorna, hangkürtő, rágcsálók és rovarok vájta járatok. Mindentől mindenhová vezet valamilyen ér, cső, szál, vájat.

Az írásmű regényessége tehát nem a történések hömpölygő részletezése, nem életutak aprólékos bemutatása és nem egy szélesen felfestett történelmi vagy társadalmi tabló révén mutatkozik meg, hanem abban a viszonyrendszerben, sűrű szálú összeszövöttségben, amelynek köszönhetően minden alak, minden epizód, minden cselekményszilánk egymásra mutatva és visszautalva, hivatkozva és reagálva összefügg. Minden mozzanat és minden állókép, minden kijelentés és motívum, minden nagyobb egység és apró szövegelem szüntelenül kommunikál egymással, és ezáltal a rendszer funkcionális elemévé épül. Ha lenne ilyen műfaj, azt mondanánk: szerkezeti regény.

Ehhez az aprólékos felépítettséghez igazodnak a tartalmi elemek is. Ez leginkább az emberi viszonyok bemutatásának árnyaltságában, nem egyszer túlrészletezésében, szétszálazásában érhető tetten.

Említettük, korábbi változataitól eltérően a végső verzió meglehetős körültekintéssel és sokoldalúan interpretálja Agamemnon és Egiszthosz konfliktusát. Míg a kisregényben Oresztész elkötelezi magát az egyik magatartásforma (az ellenzékiség) mellett, a másikat (a lojalitást) pedig elutasítja (és a novellában a szerelmi szálra összpontosítva megkerüli a problémát), addig a nagyregény ezt a kérdést árnyaltabban, több szemszögből nézve traktálja. Egyértelmű ugyan, hogy Oresztész továbbra is az olümposzi hatalommal szembeszegülő mentalitást preferálja, ám az azzal együttműködni képes és hajlandó, Argosz érdekeit így képviselni igyekvő magatartást sem ítéli el teljes egyértelműséggel.

A kisregényben Agamemnon még "csak" áldozat, Egiszthosz pedig "csak" az olümposzi parancsok végrehajtója, aki, beépülvén a zeuszi hierarchia felsőbb szintjébe, maga is hatalmi ambíciókat táplál, s aki személyes indulatoktól (féltékenység, bosszúvágy) indíttatva alkot véleményt, sőt ítéletet környezetéről.

A nagyregényben finomodik a kép. Agamemnon mártíriuma ugyan nem szűnik meg, ám fény derül arra is: hol, mikor, mely áldozatok voltak (lettek volna) elkerülhetőek vagy egyenesen fölöslegesek; illetve, erkölcsi szempontból: igazolható-e bármiféle mártírium akkor, ha az önfeláldozás gesztusán túl az ifjú Tanítványok is vesztükbe sodródnak, ha megkeseredik és kiszolgáltatottá válik a család, ha barátok vesztik el állásukat.

Agamemnon áldozat-volta mellett a regényben áldozattá válik maga Egiszthosz is: miután összeroppan felette a zeuszi hierarchia és Argosz egésze egy kiszámíthatatlan, romlott világ felé tendál, megérti: évtizedes szerepjátszása, bősz együttműködése az olümposziakkal fölösleges volt. A régi hatalom magára hagyta, az új tudomást sem vesz róla; az argosziak elfordultak tőle, mert arcára ráégett az álarc, s ezt oly hirtelen próbálta lerántani, hogy valódi bőre érvényességét is vele tépte. Az az elégtétel sem adatik meg számára - mint Agamemnonnak holtában is -, hogy valaki is mesterének tekintse. Még tulajdon fia, Oresztész sem adhat számára végső és megnyugtató feloldozást, amelyet amúgy sem fogadhatna el attól, aki magáénak vallja az agamemnoni örökséget, aki beoltódott az Elektrák tekintélyt romboló ellenanyagával, aki barátainak tekinti a Tanítványokat, s aki újra és újra mélységes megdöbbenéssel veszi tudomásul mindazokat a meghasonlottságokat, amelyek úgy szövik át a ...| Új életmű megteremtésébe is kétes eredmények reményében kezd Egiszthosz: a múltat, a spártaiak hódítását, a kronoszi és zeuszi érát mélységesen elítélő és kigúnyoló írásait nemcsak korábbi működésének tényei hiteltelenítik, hanem mindennapi aktuális kijelentései is, amelyekben vissza-visszasírja a számára kiváltságokat biztosító régi zeuszi rendet. Ez még akkor is igaz, ha eközben a saját szerepét is átértékelni kényszerülve ...|... (Mindez már jóval a regény fő idősíkján túl történik, akkor, amikor Oresztész ...|... és ezeket a főleg családi környezetben elhangzó megnyilatkozásokat értetlenül figyeli, mert nem hiszi, hogy a lelki szabadság hiányát bármiféle komfort ...|... ugyanakkor csak legritkább esetben - nem úgy, mint az Elektrák idején - veszi a bátorságot, hogy ellentmondva és a múltat fejére olvasva ...|... Úgy véli, a közélettől történt visszavonulásával Egiszthosz pontot tett ...|... ezek ellenére megérti, de idegenkedve figyeli nosztalgiáját.)

Tovább finomítják, pontosítják a múltról alkotott képet a Tanítványok utóéletére, a regényidőn túli jövőjükre történő utalások. Ezek sejtetni engedik, hogy mindazok az ifjak, akik a zeuszi hatalom összeomlása után elégtételt vehettek maguknak a múltban őket ért sérelmeikért, ezzel az egyszeri és látványos gesztussal nem elégedtek meg, hanem folytonosan kamatozó erkölcsi tőkét kívántak belőle kovácsolni, ezért örökösen feltépték régi sebeiket, hogy legyen mit nyalogatniuk. Míg csaknem két évtizedes ellenzéki helyzetük alkalmassá tette őket nem csupán kiemelkedő művek létrehozására, hanem arra is, hogy ésszerű kompromisszumokat kötve a hellén kultúra apostolaivá emelkedhessenek a spártai elnyomás alatt álló Argoszban, addig a cenzurális viszonyok megszűnte, Egiszthosz visszavonulása és önálló intézményrendszerük megteremtése után jelentős alkotásokat nem tudtak többé létrehozni, elkezdték felélni-kiárusítani múltjukat, aprópénzre váltották nem csupán tehetségüket, hanem erkölcsi tartásukat is, amely így olcsó szereppé sekélyesedett. Sérelmi beállítottságuk oly mértékben eluralkodott rajtuk, hogy a szakmai bírálatot sem tudták többé elviselni, minden kritikus megjegyzés mögött ármánykodást feltételeztek, mígnem kialakult az őtőlük különböző valamennyi jelenségre kiterjedő ellenségképük. Így fordultak végül szembe Oresztésszel is.

Az agamemnoni és egiszthoszi kettős örökségnek ez az újabb aspektusa, amely szinte a korábbi álláspontokkal ellenkező következtetéseket is megenged, visszamenőleg is gazdagítja a két történelmi hősről alkotott képünket.

A nagyregényt a kisregény-verzióval összevetve megállapíthatjuk: míg az előbbi voltaképp Agamemnon alakjának állított emléket, az utóbbi ezzel szemben már két esendő ember más-más előjelű kudarcának történetéhez szolgáltat szomorú adalékokat.

Az elmondottakból azonban korántsem következik ...|... vagy Oresztész lelkiismereti vívódásairól, mert hisz amaz apai kiváltságoknak ő is haszonélvezője, mi több ...| Így a regény alapproblémája nem Agamemnon és Egiszthosz konfliktusában ragadható meg, hanem abban, ez a konfliktus miként képeződik le az Oresztész-Elektra kapcsolat monitorján, illetve hogyan transzformálódik Oresztész jellemét alakító tényezővé.

Tágabban: a három alakban megjelenő Elektra révén közvetített érzelmi, tudati és magatartásbeli tényezők miként kényszerítik hősünket szembesülésre hol a mássággal, hol a külvilággal, hol a múlttal, jelennel és jövővel.

Leginkább pedig: önmagával.

* A szerző most megjelent, Szembesülés c. kötete (Pro Pannonia, 2005) járulékos szövegek révén jelenít meg egy hiányzó regényt. Olvashatunk szerzői vallomást, lektori jelentést, számos előszót, részleteket kritikákból, több száz jegyzetet, egy monografikus utószó-tanulmány fejezeteit, lexikon-szerű szómagyarázatokat, a mű keletkezését naplószerűen rögzítő Werk-et. Ezek jelenítik meg a mű tárgyát, a XX. század utolsó évtizedeinek viszonyait "Argoszban", és ezek révén körvonalazódik az a voltaképpeni regény, amelyet a másodlagos közlések segítségével magának az olvasónak kell a maga számára reprodukálnia. "Ez a regény nem volt, nincs, és nem is lesz soha. Regény nem lesz. Szerkezet, teória, halmaz - igen. Még ábránd, szerelem, szorongás vagy bűnhődés is lehet, csak regény, regény nem, mert lényegét éppen az képezi, hogy hiányzik. Mihelyst lenni kezdene, már egyáltalán nem lehetne. Hiszen attól van, hogy nincs." - állítja a fülszöveg.