félálomban
Thurzó Lajos emlékének
ölébe vett rózsásujjú hajnal
holdfejű ló száguld Bátka felől Paphalomnak
kilenclyukú karcsú hídról szárnyas kancák
rugaszkodnak égnek
hangos sikoltással csillagok
vetik magukat Tisza vizébe
s ott ül a költő a parton immár ötvennyolc éve
nem mozdul szobor is lehetne
vers születik lelke szövőszékén
soha le nem írt költemény
hallgatok kicsinyt én is véled
drága elődfoszforos nyugalom rózsa csöndje
zárja versét
amelyből csak egy szókapcsolatot
vetett felszínre az innenső hídláb melletti örvény
a bácskai partnak ütődött
szét is hullott elemeire
s azok a hangok lépteimet formázzák
a gesztenyesor alatt
mostanában különösen hajnalonként
száz és száz alakomban
ezerszer is megteszem az utat oda-vissza
a víz szélén sikkan a gyöngyház
csak ő szólalna meg ott a rakpart kövén
két elárvult hídláb
szomorkodik vízből kihunyt fényű
hite ötágú csillaga helyén szelídsége
ártéri fákban
dühöt gerjeszt
folyó szája part fövenye
beleordítaná a fényes levegőbe azt a verset
széljárta kongó
padlásokat söprűket reszkető parasztokat
zokogó riportert
nem így akartuk jaj nem ezt akartuk
hallgat és mereng
és nem veszi észre az évszakok változását
pedig hámlik a vörhenyes kéreg
azóta is
észrevette más is
kürtölte világgá artikulálnám én is
nyakamon hiába dagadnak az erek
