Baráth Katalin
Diarium

"Mézeskalács-házikók, marcipános ablakukból ki-kinézgelődő népség takaros, pufók, pipacsos arculatja, aranyezüstös gyaloghintók rejtőző delnői - befödve a Miatyánk angyallakta egének puha kárpitjával. E város az, mi Bécsnek neveztetik. Miolta Isten által kiszabott időmet utcácskáin töltöm, folytonságban megállva, bámuldozva a lábom elé guruló mirákulumokat, szívemet az otthonérzet mozogtatja. A goromba cseh tájak soha is nem töltötték e szív kamráit az otthonlétel visszhangjaival. Bohémia hegyei közéből unos-untalan elvágyakoztam. Magam sem tudtam akkoron, miféle tájékokra. S midőn lovaim általlépték Bécsnek nagyerejű, ám egyazon pillantatban mosolygós szájra hasomlító kapuját, máris földobbant kebelemben a hazának rengető hangja.

Bécs! És Bécsnek drágaköves közepében ott állott a tündökletes rubint, Charlotte! Szemeim, telve újsággal, akkortájban tompán tovasiklottak a szépség e mennyekig szökő finomsága fölött, keresve a magának addig ismerős, harsány húst, beakadtak ropogós polgárnémberek kemény csipkéibe, a széjjelrepedéstől alig menekvő, rózsapiros formázatokba. A tejfehérség magasabb köreibe még nem bocsátattam be. Csupán Lipót bíboros úr, a nagyméltóságú támogató szárnyaló szózatai nyitották meg pillantásom ama szubtiliter ragyogás észleletére, mi Charlotte-om gyönge tagjaiban inkarnálódott. Ah, Charlotte! Teste immár az én Isten adta örök birtokom, hótiszta lelkének őrizetét a Háromságtól kapott zálogajándékként bírom. Makulás ajkaim hordozzák alázattal áldott nevét háromszor is, Charlotte, Charlotte, Charlotte!" Charlotte, akinek magasságos személyével Rákóczi a tollát ékesítette, az Istennek ebben az emelkedett percében azzal küszködött, hogy páratlan cseresznyeszáját zárva tudja tartani még egy csöpp ideig, míg az ódákkal kirakott utakon sétáló férj pátosztelt mozdulattal porzót szór a lapokra, és a kicsiny könyv szeretetteli paskolás után helyére, egy szív feletti zsebbe nem kerül. Mert ha a cseresznyeszáj szólásra nyílna, olyan szavakkal lődözne az elragadtatott méltóságosra, amelyek hamar a bíboros és Charlotte hercegi papája fülébe is besurrannának. Az égi szépség pedig bízvást számíthatna valaminő megtorlásra: az anyai ékszerek visszavételére, szobafogságra avagy egyéb kényelmetlenségre. Így hát az ajkak zárva maradtak, a zabolázatlan csónak pedig egyre nagyobb bátorságra kapva sietett a Dunán Újhely irányába. Az evezők munka nélkül hevertek Rákóczi csizmája mellett, az úr elragadtatottan rótta tovább emelkedett sorait a Diarium címzésű könyvecskékre, s csak arra riadt fel, hogy a megvaduló csónak egy zökkenésére kiborult a tintásüvegcse, tartalma kiszökött a hajszálnyi deszkaréseken.

Most aztán kinyíltak a nemes Rákóczi-ajkak, megannyi válogatott szitkot elegyítve a halszagú levegővel. A szitkok németül harsogtak, Rákóczi keresetlen, súlytalan, alantas alkalmakkor csakis németet használt, a német volt az ő alsóneműje, amivel nem szokás díszelegni, ami lehet fehérítetlen, durva szövet, amit minek is váltogatni minden egyes hajnalhasadásban, mikor a mintavesztett szőnyegen még szuszog a fénytől keményre faragott arcú nő, félregördítve már akad út a misére igyekvő férfiú előtt.

A francia más. A francia ott pihent gondosan összehajtogatva skófiummal hímzett felsőöltözetként a ládában, Sofja mama aranyneműinek hideg szagával átitatva. A smaragdos serlegeket, csengő kanálkákat Lipót úr juttatta ismét Rákóczi kézbe, emlékeztetve a császári nemeslelkűségre, mi megkímélte a felségcsaló atya életét. Sofja mama az idő tájt selmecvidéki aranybányák gyümölcseivel roskadoztatta a császári szekretereket. Rákóczi számára ez az idő és az atya emléktelen maradt. Az atya hűtlensége, a császári asztalok és a jóságos bíboros azonban emlékek eget ostromló halmait emelték a nagyméltóságú főben, hol a franciaság cukros mandolák és édes borok ízét elevenítette. Az ízek mögött egyetlen arctalan, vakító villanás, elsuhanó árny a reggeli erdőben: a vadászó Lajos, úr a földnek kerekségén.

Rákóczi Dunának vetett üveget, tollat, porzópamacsot. Charlotte reménykedőn várta, hogy a könyvecske is adassék a halak eledeléül, de a könyvecske megint csak a grófi zsebben fészkelődött. A hölgy sóhajtott: - François, mehetnénk haza?

Rákóczit meglegyintette a François. Higgadt húzásokkal evezett partra, ahol türelmetlenül topogott Jaroslav, az inas, akit, míg urát az alkonyati litánia az áhítat sugaraival világította át, kártyával vártak a templom mögötti kocsmában. Az idő túlontúl előreszaladt. Jaroslav sietősen Rákóczira igazította az utcai kabátot, és nem vette észre, hogy ura egy hajtincse megakadt a rézcsatban. Rákóczi helyreigazítólag csapta nyakon Jaroslavot, aztán hátraszólt:- Charlotte, mindjárt harangoznak!

Útnak indultak. Elöl Rákóczi, oldalán felesége, mögöttük három lépéssel lemaradva a gondolatban grófi nyakat szorongató Jaroslav, karján Rákóczi levetett kabátjával. Senki sem láthatta, ahogy a kikötött csónak mögött a víz hullámköröket vet, a hullámkörök közepében pedig egy könyvecske süllyed el.

***

Rákóczi nem állhatta a magyaroknak még a szagát sem. Főleg a szagukat nem. Füstöt érzett benne, égett fahasábokat, cizelláltan burjánzó képzelete vért fedezett fel a gallérjukon, puskaport a felöltőjükben, nadrágjuk korcába a zabolátlanság vak pisztolyait látta bedugva, mellényzsebükben a hűtlenség pergamenlevelét. Úgy lépték át a küszöböt, mintha disznóölésből jöttek volna. Bercsényi, Károlyi, mind szennyes parasztok, megbotolva az olvasás műveleteiben, prés alá szorítva jobbágyaikat, Istentől elfordult, idegen aranyak között turkáló, vizezett borokban homlokukat római császárok koszorújával látó félemberek. Néha, de csak éjjel, gyáva árnyakként kopogtattak be ablakán, és csikorgó németjükön akarták rántani a maguk mocsarába.

Bercsényi gróf ült vele szemben. A Három hattyú gazdája, Jonata régtől adósa volt Rákóczinak, ki őt jobbágysorból kiemelve egy bécsi vendéglő irányításával bízta meg. A bor a Rákóczi birtokokról érkezett, a nők többnyire a nemrég töröksanyargatta vidékről. Jonata, ha Rákócziról kérdezték hosszú, szédítő, kacskaringós mondatokkal hamisan nyájas férfiak, tenyerükből még nem hűlt ki a bíborosi kesztyű érintése, néma maradt és ostoba. Miklós úrról sem ezelőtt, sem ezután nem hallott soha, hiába melengette a gróf már napok óta tokajival a torkát, Rákóczinak az árnyéka sem érinthette az övét. Mindezentúl Rákóczi kétségbeesve hallgatta komor beszélgetőtársa suttogását. Kétségbeesve kereste bordái között a magyarok keltette undort, mert nem találta. Megvető gondolatokra akarta korbácsolni megvetésre mindig kapható elméjét, de csak a Bercsényi viharszavaira hullámként gerjedő felháborodás nyomait lelte. Később, mikor a gróf az ajtó felé indult, elébeállt, és testvéri öleléssel ajándékozta meg. Miklós úr, akárcsak önmaga, kikerekedett szemmel fogadta az ajándékot. Rákóczi maga döbbenten sietett haza.

Dúltan rontott a szobájába. Egyetlen vágya volt, hogy a tűz mellé telepedve újra és újra átvizsgálhassa bensejét, és végre fülön csíphesse az elillant gyűlöletet. Apjától örökölt karosszékében azonban egy sosem látott, vézna, szőke nő ült. Rákóczi megtorpant.

- Hát megjöttél, François. Nélküled költöttük el a vacsorát. Itt járt a nővéred is, Juliane - susogta az ismeretlen. Kemény r-ek ropogósították szavait.

- Ki az ördög az asszonyság? És mit keres a szobában? A feleségem új komornára tett szert talán? - dörrent rá németül a ház ura.

Hanem akkor kicsúszott alóla a gondolat. Ismét csak körbe kellett szaladnia emlékeinek pályáján, de csak úgy futott, mintha vak volna. Nem látott egyebet a sötétségnél, nem talált egyebet a semmiségnél.

- Nekem nincsen is nőm!

Le kellett ülnie.

- Idegenek vannak a házamban! Atyám ellenségei? Lipót? Ki műveli ezt velem?

A szalmahajú nő odasietett hozzá, hogy homlokára tapassza ujjait.

- François, maga biztosan beteg. Meghűlhetett a csónakban. Hívom a borbélyt - azzal kisietett a szobából. Rákóczi hallani vélte, hogy a zár nyelve kattan. Előtte még besurrant rajta a rémület.

Rákóczi, Wesselényi, Zrínyi, Frangepán - és megint egy Rákóczi? Ferenc úr rohantában rántotta ki az asztalfiókot, aranyakat tömött a zsebébe, és szemét takarva szökkent ki az ablakon. A boka reccsen, a száj szisszen, de az istállószag már ott az orrban. És lehet már vágtatni a fordításra érett köveken a várkapun túlra, kapuőrök félálomban, morogva mozdulnak a tallérok zenéjére. Mire Bécs szája újólag bezáródik, Rákóczi már köddel keveredve vágtat a hajnal irányába, amerre a sanyarú Magyarországot sejti.

***

Hetednapja immár, hogy Rákóczi saját szobájának titkos szekrénykéjébe rejtette Patak várának kulcsait, maga pedig éjjelente álomtalanul forgott a nyoszolya gyolcsai között. Minden órában kipattant a szeme borítékja, keze a szívére kapaszkodva keresett, kutatott az inge ráncaiban. Öntudatra térve azonban megtorpantak ujjai, mert nem tudta, mit keres, azt sem, hogy keresnie kell-e valamit. Hiszen mindene, miről tudott, a birtokában volt. Csupán az hiányozhatott, miről nem tudott. Az időt kutatta hálóköntöse mögött, az idő hűlő nyomain osontak ideges ujjai - még nappal is, mikor egy ősi, félvak tükörben ősz hajakat talált tincsei közt, holott csak egynémely hete lehet, hogy a Jézus Társaságának collegiumában hibátlan szögfürtöket látott homloka körül.

Aznap is kutakodó álomból ébredt, amikor jobbágyok rongyos ármádiája gyűlt ablakai alá, s követeiket kegyesen be is bocsátotta magához. A követek elsírták állati életük kínjait, a labancot szegve gyűlölködő beszéddel. Rákóczi kenyereket adatott nekik, aztán párnái közé süppedt, hogy tétlen, kereső elméjét munkálkodásba vesse. Félhangosan mormolt.

- Für frei? For freise? Frieden? Freitag? Az ördögbe, hát nem elfeledtem a németet? Jobban is lesz az deákul. Hacsak azt is nem. de nem, hisz lám: pro felicitate. Másikat? Pro libertate? Hangzásra meglehetős. Megkérdjem Bercsényi barátomat? Pro Hungaria? Pro amore Hungariae? Pro. pro. Hol a Duna vizei összecsókolóztak a Tiszával, élt egy vénséges, vastag halállat, kiről nem tudhatni, kifajta, kiféle. Zöldekkel függönyözött vízi otthonából minden időben csak napszálltakor csusszant ki, hogy eledelt fogjon magának. Egy napon különös zsákmányra talált: alig összekapcsolódott fekete könyvfedelecskék úsztak a gyomra fenekére, s ott úgy emésztődtek el, mint kuruc csontok a száműzetés félholdas földjében.