Beke Ottó
DNS Párnakönyv

Átmenetileg (kísérletképpen) tekintsünk el a DNS Párnakönyv anyagiságától: a betű festékjétől, a damaszttól, a folyó-irat nevét alkotó három jól ismert betűtől (amelyek mivel hiánytalan dekódolásukat eredendő poliszémiájuk minduntalan ellehetetleníti, legalább olyannyira funkcionálnak vizuális-ikonikus, mint alfabetikus jelölőkként), a felületek csillogó feketeségének luxusképzetétől, s maradjunk a szűkebb értelemben vett szövegiség figyelembevételénél. A nyelvcentrikus ismeretelmélet következetességéhez alkalmazkodó elemzési mód ugyanis látszólag képes egy olyan stabil-térbeli mátrixot létrehozni, amelynek állandó értékeihez a későbbiekben a kép-szöveg fúziók intermedializált felületei és a folyó-irat tisztán materiális komponensei is hozzárendelhetővé válnak. Ha minden jól megy. A DNS Párnakönyv különböző nyelveken szólal meg. Magába olvasztja és hasznosítja a kognitív metaforaelmélet, a dromológia, a főbb kérdésfelvetései által vázolt holo-grammatika nyelvét, továbbá helyt ad olyan klasszikusnak számító nyelvjátékoknak is, mint amilyen az interpunkciót mellőző lírai megszólalásmód, a prózavers, az ideológiai szempontból önmagát túléltnek számító beatirodalom, az elbeszélő próza stb. Mindezek a beszédmódok, nyelvek, nyelvjátékok külön-külön artikulált legitimitással rendelkeznek, s ily módon a saját keretei között mindegyik autentikusnak számít. A perspektíváknak ebben a pluralitásában egyedül az elmélet nyelve tölthetné be az úr, a gyarmatosító nyelvének a szerepét. De vajon melyik elméleté? Azé, amelyik "a kognitív folyamatokat a világgal való interakció egyik módjának tekinti", s ily módon nem globálisként kezeli a kognitív képességeket, hanem azoknak a lokális interakcióknak a függvényében, amelyekkel összefüggésében kialakultak, avagy azé a másik, dromológai alapvetésűé, amelyik saját központi-axiomatikus kategóriájára, a sebességre (legalábbis diszkurzív keretek között) úgy tekint, mint metaforára? Meglehetősen nehéz, sőt: elképzelhetetlen a választás a két fölkínált alternatíva közül, hiszen mindkettő saját, önmozgással rendelkező hermeneutikai kört vázol föl, s ennek eredményeként az az ismeretelméleti, módszertani kiindulópont esik törlésjel alá, amely a szóban forgó diszkurzusok kibomlását tette lehetővé. Kognitív metaforaelmélet és sebesség-filozófia hatóereje feszül egymásnak, miután már mindkettő megkérdőjelezte és delokalizálta saját diszkurzív státusát. Az előbbi kategorikusan kijelenti, hogy "a megismerő funkciók nem eredményeznek objektíve általánosítható igaz ismereteket", majd pedig hozzáfűzi, hogy az, "Hogy valami igaz, ebben az értelemben (csakis) annyit jelenthet, hogy sikeres interakciót tesz lehetővé", az utóbbi pedig a sebesség, a sodrás, a megragadhatatlan áramlás hangsúlyozásán túl szintén a nyelv és az episztemé metaforikus működésmódot követő összefonódása mellett kardoskodik. Amennyiben az irodalom radikálisan retorizált, s ennek megfelelően öntükröző (autoreferenciális) nyelvvel rendelkezik, az elméletnek, amely annak érdekében, hogy domináns nyelvvé nője ki magát, egyértelmű és elidegeníthetetlen denotatív-referenciális jellemvonásokra kell, avagy kéne szert tennie. Csakhogy mindkét elemzett beszédmód éppen az egyértelmű, valóságra utaló diszkurzus lehetetlenségének-megvalósíthatatlanságának tételébe torkollik. S talán éppen ezen a ponton található a titok, amelyet nem lehet sem eltüntetni, sem figyelmen kívül hagyni, sem pedig megfejteni. Arról van ugyanis szó, hogy amennyiben minden beszédmód, minden nyelv és minden nyelvjáték immanens jellemvonása a metaforikusság és az autoreferencialitás, elmélet és gyakorlat közti éles megkülönböztetés érvényét veszti. Ami eddig irodalomelméletnek számított, a nyelv eredendő metaforikus működésmódjának fölismerését és tudatosítását követően a tisztán irodalmi, tehát eredendően retorizált nyelv jellemvonásaival telítődik. Ami pedig mindeddig az autentikus és tiszta irodalom magasztos s felemelő nevét volt hivatott viselni, az elmélet szerepének betöltésére, avagy pótlására válik alkalmassá. A tagoltságok meginognak, az egymással szemben álló pólusok pedig szüntelenül saját ellentétükben fordulnak át, de mindez a leállíthatatlan-szükségszerű száguldás, mindez a meghatározhatatlan eredetű finom szédület csakis önmagából, saját perspektívájából tekintve válik értelmezhetővé, ám közben mindvégig leírhatatlan marad. "A távolodó mozgásban temporális folyamok váltják egymást, aktualizáció(k)ban kiképződő jelentésegységek, amelyek potenciális egyidejűsége elemezhetetlen." A föntiek értelmében a kínálkozó elméletek egyike sem mutatkozik alkalmasnak arra, hogy áttekintse, számbavételezze s legalább ily módon uralja a nyelvjátékok sokszínűségét, "rizomatikus pluralitását". A tisztán irodalmi diszkurzus pedig csak újabbnál újabb szövegeket termel, anélkül természetesen, hogy választ adna a két látszólag szembenálló, ám éppen az eredendő metaforikusság hangsúlyozásában bizonyos hasonlóságokat, átfedéseket mutató elmélet önrombolásának, szüntelen de-legitimációjának a problematikájára; arra az aporiára, amely megbénítja a gondolkodást, s a kritikai érzéket két szélső pont közti bizonytalan mozgásra, ingázásra ítéli. De ítélet helyett talán helyesebb és sokkalta pontosabb volna kárhozatról szólni. Azonban éppen ez a nyelv, amelyen ez a szöveg itt és most (!) íródik - ígér. Ígéretet tesz arra nézve, hogy bár a Párnakönyv eredendően többnyelvű, van, avagy lennie kéne egy nyelvnek, amely a többit gond nélkül és könnyedén szellem módjára járja át, tehát uralja és el-beszéli azokat; amely narratívát alkot, miközben bejelenti (megígéri) a metanyelv kialakíthatóságának lehetőségét. "Valahányszor kinyitom a számat, valahányszor beszélek vagy írok: ígérek (...); és ez az ígéret egy eljövendő nyelv egyszeriségét jelenti be." Kell lennie egy nyelvnek, mert nem létezik, mert hiányzik, "mely egyszerre minden nyelvet megelőz, minden beszédet megszólít, és máris hozzátartozik minden nyelvhez és minden beszédhez" (Derrida). Ez az ígéret, amelynek beteljesüléséről a Párnakönyv különböző elméleti és irodalmi nyelvjátékainak összefüggésrendszerében egyértelműen kijelenthető, hogy lehetetlen, egyben ennek a látszólag metaszinten kibomló diszkurzívának a lehetőségét jelenti, avagy ígéri. Minden bizonyosságon, minden axiomatikán, minden véglegesnek tűnő, s rákérdezést, megkérdőjelezést nem tűrő episztemén túl.

Amennyiben a szövegközpontú formális leírás nem alkalmazható kellő hatékonysággal és megfelelő módon a DNS Párnakönyv esetében, amennyiben a folyó-irat legújabb két számának lényegét, szívét alkotó többnyelvűséget elbeszélni és uralni képes megígért nyelv maradandóan meg nem érkezőnek mutatkozik, talán ildomos volna az olvasást temporálisan megelőző fizikai-vizuális és taktilis kapcsolatrendszert is elemezés tárgyává tenni; a szövegen túl figyelembe venni a betű festékjét, a damasztot, a három jól ismert betűt (DNS), a felületek csillogó feketeségének luxusképzetét, tehát mindazt, aminek érzékelése, befogadása egy olyan örömhöz hasonlító, "amilyet például egy régóta áhított napszemüveg, egy parfüm, vagy bármi egyéb megvásárlása okoz". Ennek elemzése azonban már egy újabb írás izgalmas-kívánatos, ám egyben bizonytalan és mindenképpen veszélyes körvonalait sejteti.