Dautbegovics Zoltán
Személyes barátságom az íróval

Tíz éve hunyt el Herceg János

Herceg János akadémikus irodalmárt, alkotásain keresztül, már legényke koromban ismertem. Személyesen 1976-ban, Doroszlóra való költözése után ismertem meg, amikor eljött a községházára (ott volt a munkahelyem, a helyi közösség bérelszámolójaként dolgoztam), hogy bejelentkezzen. A volt főnököm, egyébként gyermekkori pajtásom hívott az irodájába. Itt van Herceg János író, szeretne látni - mondta. - Te vagy az a d. z., olvasom ám a cikkeidet, nagyon jól csinálod - mondta, amint beléptem az ajtón, majd miután köszöntöttem, megölelt. Nagyon jólesett a közvetlensége, az elismerő kritikája. Leültünk, s úgy félórányit beszélgettünk erről-arról, mint "régi" ismerősök. Mielőtt elment, arra kért, ha van időm, délután látogassam meg a Szentkút utcai, doroszlai otthonában. Alig vártam a munkaidő leteltét, rohantam haza, az ebédemet is csaknem állva kaptam be. Rozika, a feleségem kérdésére, hogy mi ez a nagy sietség, elmondtam, hivatalos vagyok Herceg János bácsihoz. Az előszobában fogadott, majd átmentünk az alkotószobájába. - Üljél le öregem (s ezután a haláláig csak öregemnek nevezett), készíthetek egy neszkávét? Valamilyen italt? Érezd magad úgy, mintha otthon lennél - mondta, miközben a bojlerból engedett forró vízzel el is készült a neszkávé. Letette az asztalra, és mellé a hamutartót. Gondoltam, ha már a hamutartót is odatette, otthoni szokás szerint rágyújtok. - Meddig akarod szívni ezt a büdös cigarettát, miért nem szoksz le - mondta - engem ugyan nem zavar, csak szívd nyugodtan - tette hozzá mosolyogva, majd a kérdésemre válaszolva elmondta, hogy 55 éves koráig erősen dohányzott ő is meg a felesége, Margit néni is. Egy napon aztán fogadalmat tettek, hogy többé nem gyújtanak rá. - Én betartottam, Margit sajnos már a következő napon ott folytatta, ahol abbahagyta. Ez van. A továbbiakban arról tájékoztatott, miként vált doroszlai lakossá. - Tudod öregem, amikor a batinai házamat elnyelte a föld, annak még a gondolatától is megborzadtam, hogy egy újat építve továbbra is ott maradjak. Fájtak az emlékek. Azon voltam, hogy minél hamarabb egy új környezetbe kerülhessek, de főleg olyan helyre, ahol él a tájnyelv, mert a mindennapi munkámban szükségem van arra, hogy halljam az emberek egymás közti beszélgetését, ismerjem az életüket, lássam a mindennapjaikat, egyszóval, hogy egy kis falusi közösségben élhessek. Ennél fogva akár Kupuszinát, Szilágyit, vagy Gombost is választhattam volna. Hogy Doroszlóra esett a választás, az úgy történt, hogy amikor Margittal, a feleségemmel Zomborból eljöttünk Doroszlóra meglátogatni Ilonkát, aki a zombori házunkban hosszú éveken át volt a bejárónőnk, megkérdeztem, nem tudna-e ajánlani nekünk egy kis falusi házat, ide költöznénk. - De még mennyire, hogy tudok! Itt van a harmadik szomszédomban - mondta. Átmentünk, megegyeztünk, s néhány hét leforgása után, miután rendbe hoztuk a házat, amibe a Dunatáj újságírói is jócskán besegítettek, doroszlói lakosok lettünk. Beszélgetésünk során lassan beesteledett. Azzal búcsúztunk egymástól, hogy holnap ő jön el hozzám, s aztán így ment ez csaknem két évtizeden át, hol nála, hol nálunk, máskor a munkahelyemen, szombaton és vasárnap az újságosbódéban, Rozika nejem munkahelyén jöttünk össze.

Nagyon szerette Doroszló népét, a szokásaikat. Kedves mosollyal köszönt vissza mindenkinek szokásos sétái során, amikor kalapot emelve, üdvözölve egymást, megkérdezték: - Hogy van az író úr? Ballagunk, ballagunk? - s más hasonló megjegyzést is tettek, bár nem szerette, sőt tiltakozott is, hogy úrnak szólítsák. Doroszlót falujárása során már korábbról is jól ismerte. A Vas Ferkó meseszerű alkotása doroszlói indíttatású. 1956-ban ott volt a helyi művelődési egyesület vezetőségének értekezletén, amely egyesület akkor az ő javaslatára vette fel a Móricz Zsigmond nevet. A Móriczcal váltott leveleit az egyesületnek ajándékozta, amelyek azóta, berámázva, az otthon dísztermének falára helyezett tablón olvashatók. Munkája mellett nagyon sokat segített a falu kulturális életének fellendítésén. Többek között hozzájárult a Móricz Zsigmond-est megrendezéséhez, a neves irodalmár születésének 100. évfordulója alkalmából, amelyen Czine Mihály neves irodalomtörténész ismertette a móriczi irodalmat. Az IRO-M (irodalommal és művészettel foglalkozó) szakosztály tagjaként az ő kezdeményezésére rendezték meg Milan Konjović és Andruskó Károly festő-, illetve grafikusművészek alkotásainak doroszlói kiállítását, és még sok más művelődési rendezvény résztvevője, szorgalmazója volt.

Kapcsolatunk nem merült ki abban, hogy látogattuk egymást. Akkor is meghívott, ha más vendégeket várt. Például születésnapján, amikor Magyarország belgrádi nagykövetségének képviselője jött őt felköszönteni. Amikor az időm engedte, vidékre mentem vele riportozni. Ilyen alkalmakkor tapasztalhattam csodálatos emlékezőtehetségét 40, 50, 60 év távlatából is pontosan emlékezett emberekre, nevekre, dátumokra. Riportalanyának legföljebb csak a nevét és a munkahelyét jegyezte le, aztán a megjelent cikket olvasva, mintha a kérdezettet hallottam volna. Megtörtént egyszer-kétszer, hogy az adott pillanatban nem emlékezett az időpontra, a névre, ilyenkor derűs mosollyal közbevetette: - Nagy baj az agybaj, de ha már megvan, nem baj. S mintha e mondat varázsszó lett volna, eszébe jutott a dolog, s folytatta a megrekedt mondanivalót. Számos élőújságon és más rendezvényen vehettem részt neki köszönve.

Ritkán esett meg, hogy a nála tett látogatásom alkalmával ne lepett volna meg valamilyen irodalmi kiadvánnyal. Ez alkalommal Toldi Éva Herceg János munkásságáról írt tanulmánykötetét, monográfiáját adta, amelynek olvasásával még közelebb kerülhettem a hercegi gondolatok megértéséhez. János bátyám a dedikált könyvet az alábbi mondattal kiegészítve ajándékozta nekem: - Most úgy érzem magam, öregem, mint az a gyártulajdonos, aki újév alkalmával az önmagát ábrázoló fotóval ajándékozta meg dolgozóit, mire az egyik megjegyezte: de hiszen ezen a képen az igazgató úr arcképe látható!

Egy napon a szokásostól eltérően, borús hangulatban nyitott be az újságosbódéba. - Mi a gond, János bátyám? - Hagyd, öregem! Nem elég, hogy magamra maradtam (pár hónappal korábban hunyt el Margit néni, a felesége), a kutyám, Pajtás is kimúlt. Tudnál-e valahol egy jó házőrzőt szerezni? Nem fontos, hogy fajtiszta legyen. - Tudok - mondtam. Morzsa kutyánknak nemrégen kölykei lettek, az egyik fekete, a másik habfehér. A fehéret választotta. - Mi a neve a kutyának? - kérdezte. - Cézár. Másnap reggel János bátyám örömmel újságolta, hogy máris jól megbarátkoztak Cézárral, majd megkérdezte: - Öregem, te tudod, hogy ez a kutya szuka? - Persze hogy tudom! - válaszoltam. - Akkor miért adtál neki férfinevet? - kérdezte, de mielőtt válaszolhattam volna, így folytatta: - Ha nem haragszol, én máris átkereszteltem. Ezután Cézi lesz a neve!

A doroszlói IRO-M megszervezte a zentai Andruskó Károly festő- és grafikusművész doroszlói kiállítását. A neves alkotó csaknem egyhetes doroszlói tartózkodása idején számos vázlatot készített, ennek eredményeként került 100 alkotása vásárlással egybekötött kiállításra. Az anyag Doroszlóra való szállításakor a mester a szervezőknek egy-egy képet ajándékozott, köztük Herceg Jánosnak egy, az író házát ábrázoló képet adott. Valamennyien szabadkoztunk, nem akartuk ingyen elfogadni a képet. Károly mester azonban hajthatatlan maradt. Végül János bácsi is elfogadta az alkotást, de megjegyezte: - Ha így folytatod, kedves barátom, sohasem lesz két házad egy utcában.

Május 11-én, születésnapján Herceg Jánost meglátogatták barátai, és ez alkalomból tisztelgő látogatást tettek nála a belgrádi magyar nagykövetség munkatársai is. Az egyik alkalommal a vendégek legalább három órát késtek. Az attasé gratulációját követően még beszélgettünk néhány percet, majd János bátyám elnézést kérve így szólt: - Elnézést, drága barátaim, dél van, ebédidő. Igaz, a bejárónőm csak egy személyre főzött, de majd elosztjuk. Az attasé, hogy ne adjon kosarat, szedett néhány falatot a tányérjára, utána pedig, míg János bátyám szokásos ebéd utáni pihenőt tartott, a vendéggel körülautóztuk a falut.

Herceg János a szokásos délelőtti sétája során postára adta az előző nap délutánján és az aznap reggel (általában öt órakor kelt) született írásait. Közben az újságosbódéban átlapozta a friss újságot, benézett Szalai tanítóházaspárhoz, majd hozzám, a helyi irodába. - Öregem, te min munkálkodsz? - kérdezte tőlem az egyik alkalommal. - A vízdíj és a helyi járulék kivetését készítem elő - válaszoltam. - Az neked munka? - kérdezte, majd hosszú karját széttárva, a tőle megszokott, kedves mosolyával tette hozzá: - Azt hittem, riportot írsz.

Újvidéken a Forum-klubban rendezett szerény ünnepség alkalmával immár másodszor vehette át Herceg János a Híd-díjat. Alkalmi beszédében megköszönte munkájának elismerését, s megjegyezte: - Úgy érzem magam, mint amikor a vendégnek, miután felszolgálták a második kávét is, illik tudnia, hogy vége a vizitnek. Én most másodszor is megkaptam e jelentős elismerést, de ne gondoljátok, hogy abbahagyom. Én továbbra is az írógépem mellett maradok.

Az Újvidéki Rádió magyar szerkesztősége az egyik nyugat-bácskai faluban tartotta a Faluműsor nyilvános műsorát. Herceg János a szokásos Ereszaljai észrevételé-vel lépett fel. Időben érkezve, már jóval az előadás megkezdése előtt beültünk az első sorba, a szerinte számunkra lefoglalt helyen. Fél perccel a műsor kezdete előtt előkelő vendégek érkeztek, de egyiküknek nem jutott hely. Én tudtam, hogy mi a baj, János bátyám, látva zavaromat, a fülembe súgta: - Te csak ülj, öregem, hogy hová üljön a párttitkár, arról gondoskodjon a rendező.

Szabadkán a régi Városháza patinás dísztermében emlékeztek meg Illyés Gyula születésének 100. évfordulójáról. Herceg Jánost mint az író közeli barátját hívták meg. Az előadásban részt vevők, többek között Sinkovits Imre budapesti színművész és Ábrahám Irén, az Újvidéki Rádió színművésznője, a díszterem előterében gyakorolták szerepüket. Ábrahám Irén, amint meglátta Herceg Jánost, azonnal hozzásietett. Suttogva, hogy ne zavarja kollégáit, a bemutatkozás után megkérdezte: - Herceg úr, az egyik versét mondom el a műsorban, de nem tudom, hogyan kell pontosan kiejteni a versben szereplő francia eredetű nevet. János bátyám, félbeszakítva a művésznő mondanivalóját, két kezét gyengéden a művésznő vállára téve megkérdezte: - Bocsánat, asszonyom, magyarul tetszik beszélni?

Az alábbi eset is az Illyés-évfordulóra szervezett rendezvény alkalmával történt. Az előadást megelőző fogadáson a kék teremben foglaltunk helyet, ahol azok, akik még nem ismerték egymást, bemutatkoztak. Herceg János az egyik bemutatkozó nevét nem értette jól, ezért ezekkel a szavakkal fordult hozzám: - Öregem, ki volt ez a muki?

A végzetes napon hiába vártuk a bódéban. Helyette az üzenet érkezett. Nem érzi jól magát. Délután menjek el hozzá, vigyem a vasárnapi Magyar Szót is. Elmentem. Láttam, hogy nagy baj van. Alig tudott felülni a heverőn. Azt mondta: - Semmiség. Feketét akart főzni. Nem kértem. Orvosért akartam menni. - Nem kell az orvos. Egy lábfájásért, öregem? Nem, nem kell! Egyébként is jól tudom, hogy mi a bajom. Az utóbbi időben nemegyszer fordult már elő, hogy írás közben a mondat felénél megáll az agyam. Láttam, hogy fáradt, távozni készültem. Búcsúzáskor, a pamlagon ülve is magához ölelt, majd mintegy figyelmeztetésképpen ezt mondta: - Remélem, majd tudod a kötelességed. Az értesítés. s itt elcsuklott a hangja. Sajnos akkor nem fogtam fel, hogy ez volt a vég kezdete. Másnap reggel, amint Szalai tanító bácsival megkaptuk a hírt, rohantunk hozzá. Kórházba vittük, ahonnan egy örökkévalóságnak tűnő hét után arról kaptunk értesítést, hogy Herceg János, a vajdasági magyar irodalom nagy alakja, személyes jó barátom, örökre eltávozott körünkből. Irodalmi alkotásaival azonban itt maradt, hogy tanítson bennünket a szépre és jóra, egymás megbecsülésére, a szülőföld iránti szeretetre. Művei örök érvényűek. Doroszló népe gondoskodott róla, hogy a falu főutcája Herceg János nevét viselje.