Nagy Farkas Dudás Erika
Zenefalak
(évszakok, álmok)

Miért keressük a nyár forróságában a kitárulkozás lehetőségének ajándékát, és egyáltalán, bármiféle évszak csak rá jellemző ízeit, színeit miért várjuk, amikor az eleve adottal, önmagunkkal nem tudunk mit kezdeni, nem tudunk önfeledten szerelmeskedni, nem tudunk kihányni magunkból semmit abból, amit előtte behabzsoltunk, amikor még mindenféle hiányérzetet szerettünk volna enyhíteni a mohóságunkkal, és azt hittük, hogy az egyik dolog majd jól helyettesítheti a másikat.

Nem helyettesítheti, de ezt neked, Márti, már nem mondhatom el, belebújtál a legnagyobb titokba, amit ember fel nem bonthat büntetlenül, amíg élő. Halott vagy, halottabb azoknál, akiket élve elzártak a gonosz örököseik, és ők mégis panasztalan élik napjaikat, kizárt külvilággal, magukban, a résnyire nyitott ajtón beadott levesről azt hiszik, az élet. Pedig nem, csak hosszabbítás a második félidő végén.

Nevetve és gyakran beszéltünk a halálról, elhitetve másokkal, és magunkkal is persze, hogy mi ismerjük a témát, mások fülében talán sikerült a csel, és azt hallották ki beszédünkből, hogy mi ismerjük a halált, talán irigyeltek is bennünket. De mi is csak a témát ismertük, azt sem teljesen, mennyi elolvasatlan könyv volt még előttünk, mennyi ember, akinek leíratlan véleménye volt erről, egyedül a leghitelesebb megismerési módszer volt elérhetetlen, maga a meghalás, hogy túlról elemezhessük azt, amiről mi már itt akarunk tudni.

De minek tudni az odaátot, miért voltál még tőlem is kíváncsibb? Hát nem eléggé titokzatos a mindennapi élet millió, apró cselekvése, hogy mi mozgatja meg bennünk a tenni akarást, mi indít szeretetre, miért jut eszünkbe mindenről valami más, mitől jön az alkotás vágya, a gyerekek szülése, nevelése miért olyan elengedhetetlenül fontos? Nem volt elég a kérdésekből, a hamis válaszokból nem volt még mindig elég, miért, például ez is egy megfejtendő titkok.

***

A délelőtti férfi a borongós délutánban fehér ingben, állát tenyerébe támasztva nézett az ablakomra. Tudtam, hogy semmit nem láthatott abból, ami a szobámban történik, mégis megigazítottam a hajamat, egy gombot kigomboltam a nyakamnál, beleszagoltam a csuklómba, ahol legvékonyabb a bőr, és ahol a parfüm helye is van. Délelőtt sütött a nap, akkor még félmeztelen állt ugyanott, de az is lehet, hogy egészen meztelen volt, honnan tudnám én azt biztosan, hiszen a terasz korlátja mögött az a szörnyű hullámpala van, amit az emeletes házaknál olyan sok helyen megfigyelhetünk. Az építészek megtervezik a tetszetős teraszt, például fából, egymástól megfelelő távolságú lécekkel, hogy gyerekfej ki ne férjen köztük, hogy balesetveszélyes ne legyen. A lakók beköltöznek. Az első nyáron még semmit sem raknak a lécek mögé, de legkésőbb a második nyárra fölszögeznek, fölcsavaroznak deszkát, lemezt, bármit, hogy lentről, és a szembeházak teraszairól ne lehessen látni a napozni kifeküdt feleséget, a kiteregetett ruhát, vagy pedig a túl kicsi lakást így hosszabbítják meg, a lomtárnak használt terasz minden kacatját takarják el vele.

A férfit is rejtette derekától lefelé, amikor a reggelben még félmeztelenül, vagy egészen úgy állt ott, magába merülve. Délutánra végképp beleszelídült a dolgok menetébe, szépen, fehér ingben, állát a tenyerében tartva szobrozott, másik kezében parázslani hagyta a cigarettát. Nézte az ablakomat, én őt néztem a függönyön keresztül, az utca hangjain keresztül, az éppen elolvasott novellán keresztül, az esőn keresztül, ami hirtelen kezdett el esni, talán hogy eltűnjön a teraszról a férfi, és én is, hogy a dolgom után nézzek végre, leírni, hogy a szembeteraszon állt egy férfi, délelőtt még félmeztelen, délutánra már fehér ingben, kitalálni hozzá a hiányzó történetet.

***

Az utak nemcsak egy irányba visznek, lassan jönnek rajtuk visszafelé is. Aki eddig nyugton volt, most kezd pakolászni, de elődei példája már okosítja, nem szaggat fel minden pallót, még ha saját érvei alapján hajlamos is lenne ide soha többé vissza nem!-et mondani. Mintha itt lenne dolguk azoknak, akik innét mentek el, és az idegenben összeszedegetett tapasztalatok lennének szükségesek ahhoz, hogy értelme legyen visszatérni.

***

Őszt álmodtam a tavaszban. Öreg álommagyarázók szerint csomagolni kell, mert sietve közelít valamiféle lombot sárgító esemény. Igazságuk lehet, mert ha az éjszakára nyitott ablakon keresztül beáramló akác- és bodzaillat, a fészküket éppen elhagyott fülesbaglyok éles, ételt követelő hangjai, az öreg baglyok határozott, vadászni csalogató vakogása se képes tavaszt álmodtatni velem, jön a vész.

Az álomban úsztam a bácskai levegőben, lassan eggyé olvadva a tájjal az árokpart kaszálatlan növényei felett, amelyek finom, visszafogott illatukkal, színeik szégyenlős átváltozásával, az árnyékok fénnyel való ölelkezésével varázsolták el az arra érzékenyeket, mint akkor engem is. Már-már arra gondoltam, igen, ez az, amit keresek, ez a mélységes, visszafordíthatatlanságba belenyugvás, ami innét sugárzik. Eggyé válni sikerült, egyetlen villanásra, nem többre, aztán a szemembe zuhant a csipkebokor erőteljes pirosa, és kizökkentett a különös állapotomból. Élek és álmodom még, ezt álmodtam álmomban.

***

Az marad életben, aki megtanulta a jelek olvasását. A túléléshez kell. Aki időben megérti, talán megmenekül. De mi hova mennénk, hiszen nincs is vészkijárat, tartalék kapu, sehol sem írja nekünk, hogy Isten hozott, kedves vendég. Megokosodott az ember, internet és egyebek, de közben azt elfelejtette, hogy hol az ő helye, hol az a pont, ahol otthon van, ahol ő az a bizonyos létra az ég és a föld között. Nyugtalanság a levegőben.

***

Kellene egy kis varázslat, hogy felülemelkedve a dolgokon, a jelen tetteit azok világos előzményeivel és következményeivel együtt is megfigyelhessük. Hogyan viselkednénk akkor, ha az okok és a következményeik is nyilvánvalók lennének minden pillanatnyi döntésünkben, cselekedetünkben? Egyszerre látni azt, amit most csak folyamatában lehet, mennyivel több felelőséggel döntenénk akkor?

Az elvárásoknak való megfelelés kényszere alakítja legerőteljesebben a gyengét. Biztonságban érzi magát, miközben fennáll a veszélye, hogy ez a köré épült rácsozat csak látszatvilág, ami abban a pillanatban összeroskad, amint az örökös megfelelni akarás sem elég az elvárások kielégítésére. Elhomályosodik minden, sem út, sem cél nem mutatja magát elég jól. Nem az a jó már, ami nekem jó, hanem az, ha némileg sikerül megfelelnem nekik.

A gyengébb elnyomása annak belső világát erősíti. Az erősebb könnyebben alkalmazkodik a környezetéhez, mert az alkalmazkodásával nem érzi, hogy veszít az erejéből, ellenkezőleg. A gyenge nem mer alkalmazkodni, mert önmagát félti. Faluban élni. Reggeltől estig a "faluban élés" szabályainak próbálni megfelelni. Olyan szabályoknak, amik már tulajdonképpen nincsenek is, senki sem tarja be őket, csak a másokkal szembeni elvárásokban vannak jelen.

***

Alszik a város, forgolódom, azt hiszem, csak én vagyok ébren és a hangok. Körúti moraj a megnyitott ablakok felől, az alsó lakó ordító tévéje a gyatra szigetelésen át. Hangfogók kellenének az éjszakába. A belső hangok ellen mit lehet tenni? Semmit, hagyni őket és figyelni, mi, merre vonz. Hajnalra sem csitul semmi, új hangok jelzik az éjszaka végét. Az első kukázók csapkodják a fedeleket, egyik elmegy, jön a következő. Velük álmodom. Hosszú, piszkáló szerszámmal, biciklire kötözött almásládával, zacskókkal felszerelve jönnek. Összevesznek, ez már a valóság. Neked van nyugdíjad, ne vedd el attól, akinek jobban kell! Nem látom, egész nap sem látom, hogy mi az, amit elvenne az egyik a másik elől, mert senki se talált semmit. Szegény a környék, vagy inkább takarékos, alig szemetelnek használhatót. Corás zacskóval csoszog egy néni, kifordítja belőle a hulladékot, zsebébe gyűri a zacskót: jó lesz az még máskor is, visszamegy a házba. Egy korty ásványvíz, egy fonnyadt paprika, ami még ehető, ennyit bányászik ki utána a copfos, ő is egy corás zacskóba teszi, egy másikba. Fehér kutya megy a kukázóhoz, beleszagol a csomagjába. A kukázó kezét a kutya termete, tekintete, esetleg az éhes állat iránti együttérzése állítja meg: a vaspálcát leengedi, mégsem vág rá az állatra. A hűtő hangja a konyhából. A kávénak föltett víz fölforr. Reggel lesz, a házak körvonalából igazi házak tűnnek elő. Tegnaptól semmi sem változott. Kár. Fentről egészen más volt a város, tizenöt perc elég a magasban, mondta a pilóta. Elég. Elhinni, hogy ha akarnám, nem is kellene már visszajönnöm ide. Le, a levegőből. A fotók nem sikerültek. Egy egészen másik város van rajtuk. A talaj? Szilárd, de úgy lépek, mintha még fent lennék. Szállnék, céltalan. Nem tudva, hogy merre, csak innét el. A szex függönye a pusztulás elé készült takarás. Ennél tökéletlenebb, ügyetlenebb próbálkozást nehéz találni. Ha igazán ér valamit, a csúcsról épp a halál örök és mozdulatlan ténye látszik, magasról, élesen kiválva az ábrándok lilájából, mégis ködösen áthatva mindent, lenti tájat, rejtő erdőt, zsongó várost, és a csúcson lihegő, gyönyörtől csorgó izzadságát a félelem nyirkos érintésével törli. Mint a készülődés láza, a hegyre érkező, gyönyörrel teli, egyetlen pillanata is múlt lesz, csak az a szobor, a különálló, és mindent belülről is uraló, nem változik meg soha.