Fekete J. József
Az étvágypoétikáról, avagy az angolvécének az irodalomról szóló beszédre tett hatásáról

Töprengések

Hózsa Évának 2003-ban jelent meg A novella új neve című kötete, amely címadásával felkelthette az olvasó érdeklődését e doktori értekezés iránt, bár a disszertációk ritka esetben bizonyulnak szórakoztató olvasmánynak, így e kötetnek már az alcíme sem az: Mándy Iván novelláinak tipológiája és szövegközi értelmezése, ami eleve valami ridegséget sugall, és kirekeszti a nem bennfentes, vagy felületes érdeklődőt.

Az irodalom értelmezőinek újabb kori vesszőparipája, a tipologizálás önmagában aligha nyit kellően széles távlatot a műalkotások értésében és interpretációjában. Bombitz Attila állapította meg erre vonatkozóan: (egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy tipológiai rendszerek felállításával bármi lényeges elmondható egy korszak irodalmiságáról(, az pedig már Borbély Szilárd észrevétele, hogy (az egyre inkább elnehezedő értelmezői nyelv az akadémiai és egyetemi világon túl alig tud hatást kifejteni vagy olvasókat toborozni(. Mára már bizonyos, hogy nem az olvasónak kell megtalálnia az irodalmat, hanem az irodalomnak kell megtalálnia az olvasót. S ehhez egyetlen apró lépcsőt jelent a szövegek címadása is, amiben Hózsa Éva jártas, ötletes és szellemes is, nem köti munkáinak címét a műfaj kanonizálása által elvárt formákhoz - miként Samu János észrevételezése szerint a tipologizálás rendszerét is fölülírta -, hanem fölszabadultan, frivolan, szellemesen írja szövegei fölé a figyelem felkeltését szolgáló címeit, vagy alcímeit.

Újabb kötetének címét - Idevonzott irodalom(*) - például a könyv legutolsó írásának legutolsó mondatából emelte előre, ami a megtervezettség bizonyítása mellett kicsit meghökkentő is, vagy ha mégsem, akkor bár végig kell olvasni a könyvet, hogy megértsük, miért is kapta ezt a címet a kötet. Az említett szöveg Günter Grass könyveivel foglalkozik, a mondat címbe emelt része azonban igencsak tág kontextust, értelmezési mezőt nyit meg. Csak egyet említsek: tudván, hogy Hózsa Éva a Vajdaságban él, a centrum és periféria kapcsolatáról valamit is hallott olvasó könnyen gondolhat arra, hogy az itteni írók és olvasók vonzották magukhoz valahonnét, a nagy központból, vagy nagy központokból az irodalmat, ám mivel a szerző nem cáfolja Orbán Ottó meglátását, hogy Kassák szelleme és az avantgárd éppen a Vajdaságból szivárgott át a magyar irodalomba, világossá válik, hogy nem ennyire egyértelmű a dolog, a vonzás inkább az irodalmon belüli mozgás előfeltétele, ami Hózsa Éva tanulmányírásának reflektált szava.

A kötet, alcíme szerint, Tanulmányok, esszék, kritikák gyűjteménye, ami alcímként ugyanolyan száraz, mint az előző könyvéé, meg persze mindenkié, aki az irodalomról való gondolkodásának e műfajokban talál kifejezést, és jelezni kívánja a műfaji meghatározást. Egy rövid fölsorolás erejéig időzzünk még el Hózsa Éva címadó fortélyánál: A száműzetés poétikája; A hatvanas évek étvágypoétikája; Láttatok már tücsköt hajnalban hegedülni?; Nem bízom ezekben a mai ragasztókban (A Tolnai-olvasás); Arra hasonlít, aki nincsen itt; Fordítás rózsa-áron; Goethe is javított; Egyszerűen csak elmúlt (Günter Grass a másik évszázadban, a weblapok fecsegő narratívájában). Nekem például nagyon tetszik ez "a weblapok fecsegő narratívájában" meghatározás, még inkább például a számítógépes, világhálós érát "kattintott egérkor"-ként jelölő szójáték, vagyis az a beszédmód, amely a szigorú tudományosság szakzsargonába becsempészi a homo ludens játékos kedélyét.

A kötet szövegei végső soron az általam konferencia-szövegekként megélt írások közé sorolhatók, amelyeknek nyelvét a célközönségre irányultságuk határozza meg: az irodalomtudósok, ha egymás között szakmáról beszélnek, ugyanolyan, laikusok, be nem avatottak által értelmezhetetlen nyelven értekeznek, mint például a bádogosok. Nem csupán azért tűnik érthetetlennek a beszédük, mert különleges, mások számára nem, vagy esetleg másként értelmezhető szavakat használnak, sajátos szótárt teremtenek, hanem mert abbéli meggyőződésükben fogalmaznak, hogy hallgató-, illetve olvasóközönségük ugyanazokkal az ismeretekkel rendelkezik, mint maguk, tehát egyenrangú párbeszédet folytatnak, amelyben a beszélő a válaszát ki nem mondó társ feleletét is ismeri, tudáshalmazuk szinte egybevágó, csak éppen a szóhoz jutó számára újabb összefüggések világosodtak meg. Hózsa Éva is az irodalomtudósok szakmáját műveli, ennél fogva természetes, hogy elsősorban a szakmához tartozókhoz szól, velük folytat (ez esetben néma) párbeszédet. Írásaiban, ahol csak lehet, tartózkodik a pozitivista szemléltetéstől, tehát nem meséli át, hogy mi kapcsán van mondandója, hanem csak magát a mondandót közli, nehogy szószátyárnak tűnjék, s ilyenkor a felkészületlen, vagy a szövegben csak andalgó olvasó olyan hivatkozásokba botlik, amelynek aztán nyomát sem találja. A Symposion kulturális kontextusa című írásban például egy ilyen, zárójelek közé tett utalást, fölhívást, megszólítást, fölszólítást olvashatunk: "(Lásd Dennet és Dawkins, illetve Sebők Zoltán kérdései)". Látnám, de hol? Van nekem időm arra, hogy utánanézzek? Érdekel ez egyáltalán? Már ha nem vagyok irodalomtudós. Nem a szerzőnek teszem fel természetesen a kérdéseket, hanem a konferenciaszövegek elhagyásainak egyikére kívánok csak rámutatni. A szakmabeliek önkörön belüli kommunikációja meghatározza a beszédjük módját, az előadásra kiszabott idő pedig a beszédjük tartamát. Ebből a megszabottságból fakad, hogy az előadó inkább azt mondja el, ami a sajátja, és nem ismétli azt, ami (pozitivista) szemléltetése a mondandójának. Ám, ha a szakmáról szóló beszédet laikusok elé kívánjuk tárni, bizonyára megérné a hivatkozásokat beleírni a szövegbe, hogy az andalgó olvasó ne botladozzon, hanem esetleg az ösvényt, esetleg a sejtelmes alakot öltő növényzetet, netán a (csalóka) határtalanságként megélt égboltot szemlélve magáévá tegye a szavakat és újragondolja őket.

Hózsa Évát nem kapta el a gépszíj, pontosan tudja, hogy az irodalomról folytatott, a lényeget más- és társdiszciplínákban felfedező madárbeszéd a kívülálló, a madárnyelv használata által kirekesztett számára meddő beszéd, rizsa csupán, és ezt a meggyőződését - ugyancsak fortélyos módon - áttételesen adja olvasója tudtára. Orbán Ottó Boreász sörénye című könyvéről írva, s a kötetnek szinte a végére szerkesztve ezt az írást, az irodalomról való kultikus beszéddel szembeni saját viszolygását is megfogalmazza: "Én, az olvasó, a két részre tagolt kötet két írását kapcsoltam össze: a Nagyszombat, 1704-et és a Posztmodern című szövegeket, amelyek élesen bírálják az irodalomtudomány modoros madárnyelvét, a szabadság nevében merev szabályrendszert létrehozó öncélú irodalomtudósi magatartást. Az egyik madárnyelvtől alig szabadult meg a magyar irodalom, máris kialakult a másik, csak az a baj - mondja Orbán Ottó -, hogy az irodalom szabadsága helyett az irodalomtudomány öncélú szabadsága valósult meg, amely az anyanyelv és a magyar irodalom szellemétől idegen, személytelen beszédmódhoz vezetett. A szatirikus eszközök sem hiányoznak, amikor a bosszantó jelenségről olvasok. Ilyenkor anekdotázó hang is felszínre tör. Einstein a vécén ülve fedezte fel a relativitáselmélet képletét. A posztmodern esetében egy egész egyetemi tanszék ült a vécén, mert aznap romlott túrós süteményt adtak a menzán."

(*) Hózsa Éva: Idevonzott irodalom. Grafoprodukt, Szabadka, 2004