Fekete J. József
Ismét az étvágypoétikáról, avagy a sárkány hét feje levágásának helyes sorrendjéről
Töprengések

Hózsa Éva könyve¹ a szerző nyitottságáról, széleskörű érdeklődéséről, ismereteinek gazdagságáról tanúskodik, egyben fölszabadult olvasói szellemet tükröz, amely az új, meglepő szempontokból való tárgymegközelítés során a tudományosság mellett a szellemességnek is teret ad. Az egyes tanulmányok után fölsorakoztatott bőséges hivatkozási anyag inkább útbaigazító jellegű, mint a szövegnek a más szövegekre való kiterjesztése, ugyanis Hózsa Éva írásai a kísérő apparátus nélkül is átfogó, értelmezhető közlendőt fogalmaznak meg. Az eredetiség leginkább talán azokban az írásaiban nyilvánul meg, amelyekben a Symposion-nemzedék által hozott paradigmaváltás irodalomtörténeti-esztétikai hátterét kutatja, annak ellenére is, hogy az irodalomról való beszédről értekezve ironikusan elutasítja magát a "paradigmaváltás" szót, s annak ellenére is, hogy ezt az időszakot nem egy szerző már alaposan körbejárta. Hózsa Éva megközelítése a témafelvetés újszerűsége és az irodalomról való beszéd egyéniesítése folytán válik izgalmassá.

A hatvanas évek étvágypoétikájáról szóló értekezése a Symposion értékteremtő megmozdulása kapcsán falánk kapcsolatokról számol be Gál László verseskönyve, és Tolnai Ottónak az erről a könyvről írt kritikája nyomán, ami végtelenül leegyszerűsítve egy új szenzibilitás jelentkezéséről tudósít, s ennek az érzékenységnek a képviseletében a Gál szerint "névtelen", még nem bizonyított költők fölfalják a költő nevét, ezáltal a költőt is magát, vagyis meghirdetik a szerző halálát, sőt, még ha csak közvetve is, az olvasóba vetett bizalmuk megrendülésének is hangot adnak. Tudni kell, hogy Gál László hagyományféltő retorikájának és Tolnai Ottó hagyománytörő polémiájának gyújtópontja Gál 1961-es Ispiláng című kötete volt, amelynek forrásávidékét Gál egy évvel korábban tett nagy ausztráliai utazása határozta meg. Tolnai éppen a fizikai helyváltoztatás megtörténése mellett a költői út elmulasztását rótta fel a kötet szerzőjének, aminek következtében a költő eljátszotta a regionális kötöttségekből való kiszakadás lehetőségét. Két, egymással szembefeszülő poétikáról van itt szó, ugyanis amíg Gál számára a költői út a valós kimozdulás mégis az utazás szűkös földrajzi-időbeli berekesztettségét jelentette, addig Tolnai számára a költői életforma kiteljesedéseként metaforizálódott, ami során a poéta térbeli elmozdulás nélkül is végtelen tájakat járhat be, és ami a legfontosabb, a költői utazás orfikus teendői során meghallhatja a szirének hangjait. "Az 1960-as évek elejének névétvágya, a tér kitágítása, az új paradigma útkeresése, a líraolvasás elmozdulása és a 'versanatómia' a modern és posztmodern fordulat diskurzusával, a 'szerző halálával' és az idézetfalással fonódik össze" - írja erről a korszakról Hózsa Éva. Tanulmánya azonban azért érdemel külön odafigyelést, mert nem hagy elvarratlan szálakat, a felvetett témának maradéktalanul utánajár, és nem csak a hagyománytörés, hanem a hagyományféltés poétikai magatartásának megnyilvánulását is végigköveti, hogy teljessé tegye bizonyítási eljárását: "Az öregedő, panaszdalokat 'megszólaltató' Gál László [... a földiség, a 'kenyérföld' felfedezésével jut el az étvágypoétika lehetőségéig, csakhogy az ő költő-énje önmagát falja fel: 'magam is csak kenyér lennék / az éhessel nagy holtomban / magam is magamból ennék / jó bort innám hogyha bírnám / az élőkkel koccintanék' (Dal a földemről)."

A Symposion, illetve már az Új Symposion az irodalom mozgásának szellemi tereként működött, amit Bori Imre a hatvanas évek második felében a modern szemléletű írók gyűjtőtereként ír le, amelyből heves vitákat kezdeményező írások nyitottak utat az új poétikának és szóakciónak. Hózsa Éva ehhez még hozzáteszi, hogy "A folyóirat valamiféle kultúraközvetítő szerepet is (fel)vállal. A kulturális dinamizmus, a megújulás, a művészi és kulturális szabadság kérdései, a tömegízlés és a giccs, az új kulturális tér, az ironikus nézőpont, a kritika-viták [...], a 'kultúrautonómia' [...], nemzetiség és kultúra, valamint a szellemi vágyak szempontjai 1968 körül és röviddel utána minden addiginál kiélezettebben merülnek fel."

Azért időztem el Hózsa Éva könyve kapcsán éppen a Symposion-mozgalommal foglalkozó fejezeteknél, mert éppen most, a könyv megjelenésének évében egy újabb paradigmaváltó törekvés tanúi lehetünk, a Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium DNS című kulturális folyó-irata minden eddig hagyományosnak tekintett kulturális percepciótól eltérő kulturális kommunikáció-modell kialakításának egyik lehetőségére irányítja a figyelmet szerzőinek kép-szöveg-fúzióival, és elméleti írásaik sorával. Ez az új-analfabétizmus vízióját felvető vizuális-szellemi kultúra meghirdetése természetesen a paradigmaváltás szükségességének bejelentése, az iránta megnyilvánuló igény megfogalmazása, de mégsem követelőzés vagy kirekesztés. A DNS egy évfolyamának ismeretében elmondhatom, ez a kulturális térkeresés anélkül zajlik, hogy bárhol is területsértést követne el. Nem támadó, nem agresszív, nem szegül szembe a hagyományokkal, ennek ellenére mégis némi feszültség veszi körül, hiszen az újszerűséggel szemben mindig felvetődik a gyanú és az ellenállás, vagy a sündisznóállásba való visszahúzódásként is értelmezhető kivárás. A DNS úgy keres teret a maga kultúrakoncepciójának, hogy egyetlen irányba se puffogtat patronokat, miként Hózsa Éva se úgy minősít írásaiban, hogy műveket egymás mellé állítva egyiket jobbnak, másikat gyengébbnek tekint, ilyen értékelési szándék fel sem merül a szövegekben. A DNS nem szekértábor, hanem tehetséges fiatalok találkozóhelye és műhelye. Az a stratégiája, hogy nincsen másokkal szembeni stratégiája. Valahogy úgy, ahogy a Hózsa Éva által idézett Orbán Ottó látta: "Az irodalmat nem iskolák és csoportosulások írják, hanem írók, szerencsés esetben egyéniségek, akik maguk döntik el; hogy milyen sorrendben vágják le a sárkány hét fejét", s itt, a sárkányölés mestersége alatt ugyanazt az önmegismerést és önkibontakozást kell értenünk, amit Tolnai Ottó értett negyvenkét évvel ezelőtt a költői út metaforája alatt.

1 Hózsa Éva: Idevonzott irodalom. Grafoprodukt. Szabadka. 2004.