Fekete J. József
"Egy mindent eltörlő új beírás"
Fenyvesi Ottó: Blues az óceán felett. Művészetek Háza. Veszprém. 2004
Fenyvesi Ottó régi és új verseket tartalmazó, verseskötethez képest szokatlanul vaskos könyvében szinte teljességében áttekinthetjük a szerző költői termését, de mégsem összes, hanem inkább válogatott versei gyűjteményének tűnik az összeállítás, nekem például hiányzik belőle a Halott vajdaságiakat olvasva című nagyszerű opus. E hiányt némileg ellensúlyozza, hogy olyan kiváló költemények viszont bekerültek a válogatásba, mint az Advent, a Cantus Firmus, az Anyám a vigíliában, vagy az Amerikai improvizációk közé sorolt Nagyapáti Kuk@c Péter emlékezetére című.
Fenyvesi Ottó költészete a Symposion-hagyományból táplálkozik, és mindmáig annak vonzásköre élteti. Fenyvesi az újvidéki Új Symposion költő-fenegyereke volt, egyik versében el is mondja, hogy az éber szemű nyomdászok, a jó pártkatonák, a nem létező cenzúra közvetlen besúgói egyik alkalommal éppen az ő verse miatt állították le a Sziveri János szerkesztése alatt álló lap nyomtatását. Miután 1991-ben áttelepült Magyarországra, a Veszprémben megjelenő Ex-Symposion körüli írói csoportosulás tagjaként folytatta alkotómunkáját. Két kötete még Újvidéken jelent meg, a címében is meglepő Ezüstpatkányok áttetsző selyemzónákon 1978-ban, a Kollapszus pedig 1988-ban, s ezek olyan legendás szövegeket tartalmaznak, mint a Légkondicionált tükörtojás, a Halló, Pannónia, a Hardcore-punk blues, a Drivin' the blues és mások. Későbbi kötetei: A káosz angyala 1993-ból, a Buzz Off!!! 1994-ből és az Amerikai improvizációk 1999-ből.
Fenyvesi Ottó költészete olyannyira sajátos, hogy megértéséhez, befogadásához előzetes ismeretekre is szükség van. Az egyik az Új Symposion írógárdája által teremtett neoavantgárd költészeti ideál, amelynek középpontjában a szabadvers áll, amely asszociációkat generáló közegként jelenik meg, amelyben az öntörvényű szó szét- és összeszerelő műhely a szürreális képzettársítástól egészen a dada közeléig ível, közben a realitásból betüremkedő plakátszövegek, jelszavak bomlanak le a vers szövegében. Vajdaságban a hetvenes években az irodalom anyanyelvévé vált a szabadvers - szögezte le Toldi Éva -, ám ez a hagyománybontó, expresszív költészet a nem ezen az anyanyelven nevelődöttek számára többnyire csak avantgárd halandzsának tűnt. Ez a hagyomány határozza meg egyfelől Fenyvesi versépítkezését, másfelől pedig a multimediális ráhangoltság, a film- és videoművészetből átvett vágástechnika, az expresszív kimerevítés, a robogó szekvenciák dinamikája, a kollázs radikalizmusa, illetve a kortárs zenei irányzatok ritmusmegoldásainak versbe transzponálása, kezdve a bluestól a punkon keresztül a hardcore-ig, illetve még szélsőségesebb alternatív irányzatok tapasztalatának magába szippantásáig. A költő korai benyomása, hogy "erőszakos sebességgel tör ránk a technológia reprodukció / posztpolitika posztreklám szórakoztatóipar", s ennek kíván megfelelni költészetében a "bágyatag katarzisok" korában, a "középszerűség", a "kompromisszumok" idejében, de nem a magyar költészet hagyományai nyomán haladva, hiszen "ezen a nyelven már annyit sírtak", hanem radikális szabadverssel, "a vers átváltozásával / a vers megközelítéséhez / a szavak redukálásával / a hangok áradatában". Egyéni, szélsőséges költői program, ami egészen az Amerikai improvizációkig következetesen meg is valósul, ott azonban már a korábban fenyegető "barna ködök" "tejszín ködök"-ké halványulnak és tisztulnak. A magát az "első bácskai vulkanikus villanytelep"-ként megélő költő mindig is tudta, hogy "csak ki-be rohangálunk a léten", ezért nem igazán új tapasztalata a könyvnyi versciklusban, amit, ha jól látom, úgyszintén nem vett fel teljes egészében a mostani kötetbe, hogy "improvizáció az egész világ", ám a verse immár "csupa hiány, / árnyalat, töredék, elhagyás", és innentől fogva költői programja, sallangmentesen leegyszerűsítve, létprogrammá minősül át: "Élni és meghalni magyarul."
Ebben a mondatban talált hazára a folyton úton levő költő, ("álmomban egyszer meghaltam egy autóbuszban / azóta úton vagyok / most már tán' mindörökre utazni fogok / utazni szárnyalni" aki Ginsbergen, Bob Dylanen, Kerouacon, William S. Burroughs-on, Ferlinghettin, Ezra Poundon és másokon széljegyzetelte a költészetet és az irodalmat, aki (nemzedéke) elkótyavetyélt életéért ("Életünk ráment erre-arra. Kalandra, rejtélyre, avas kolbászra, az irodalom történetére...") robbanó hosszúversekben dalolt siratót, jószerével a beat-nemzedékhez tartozók generációs életgócainak, a nagyvárosnak, a magánynak, az útonlétnek, a dzsessznek és a bluesnak a motívumkörét tágítva a punk és a hardcore irányába, költészetének technológiai meghatározását egészen a számítástechnikáig kiterjesztve, a lírát végérvényesen visszavonva, aminek következtében a vers nem lesz egyéb, mint "Egy mindent eltörlő új beírás", az élet pedig egy genetikai költemény. A mondat, amelyben hazára lelt a költő, tovább egyszerűsödik, ironikus töltése fokozódik, midőn a verseskönyv vége felé a korai versek megnyilatkozásaira emlékeztető minimalista létprogramot fogalmaz meg: "Most már muszáj lesz élni, / míg meg nem halunk."
Korai költészetének legfrekventáltabb szavai az óceán, a tenger, a tiszta, a szétszerelhetetlen, a megtisztulás, a megpihenés, a megmagányosodás és a kiveszettség. A későbbiekben ezek gyakorisága csökken, de az Óceán mindvégig jelen van, Thalész óta ugyanis a víz az igazi arché, vagyis alapelv, de némi filozófiai szabadossággal nevezzük ősanyagnak, ősanyának, minden teremtés kezdetének, s ez az egyik értelmezése a metaforikusan, máskor metonimikusan megjelenő szónak; ugyanakkor az élet és a halál mezsgyéjének is tekinthető az Óceán, s Fenyvesi költészete ezt a konnotációt sem veti el. Az Óceánnal, az Archéval szemben a Tenger valami szinte apró lokalitás, ami kicsiben mégis magában hordozza a nagy metonímiáját, s ami Tolnai Ottó értelmezésében kiváltsága volt a jugoszláviai magyar költőnek, de mint kiderült, fújhatjuk mi ezt a kiváltságot. Fenyvesi Ottó - most ismét a beat-költők vátesz-retorikájára vagyok kénytelen visszautalni -, mintha látnokként tapasztalta volna meg az Adria habjait, és az Óceánnal szemben a tengerben, mint birtokolatlan birtokban, az állandóság helyett a mulandóságot jelenítette meg, és keserves élményvilágát a történelem megvalósította. Fenyvesi Ottó versében a leszűkülő léttér, a bezártság képét nem kompenzálja a másik tenger, az egykori Pannon emléke, hanem csak újabb szorongást gerjeszt: "Poros fák közelében, / távol a villamosoktól / a Pannon-tenger fenekén, / egy szűk kenuban / felhúzom térdem." Az otthontalanság, valamint a megkapaszkodás lehetőségének hiánya A káosz angyalában nyomatékosul, onnét fogva: "Már semmi sem mindegy. Minden számít."; nem kis iróniával tudatosul, hogy "Már a jövő sem a régi."; hogy a verssor csak magyar nyelven értelmezhető, ironikus-tragikus szóbukfencet vessen: "Innentől minden világos vagy mohács."
Bőrzekés alternatív művészet, szubkultúra és eruptív költészet, kiábrándultság és lírai elérzékenyülés, irónia és groteszkség, szürrealizmus és szójáték ezekkel a fogalmakkal jelölhetnénk ki Fenyvesi költészetének legmarkánsabb értékfókuszait, amelyek e könyv tanulsága szerint autentikus költői világgá rendezték 25-30 év költői termését.