Fekete J. József
A könyv dicséretéről

Mindig örömömre szolgál, amikor a kézbesítő a győri Műhely időszerű számával csönget be, minden lapszámban találok ugyanis olyan írást, ami számomra az irodalmi folyóiratok dömpingjéből világítótoronyként kiemelkedővé teszi ezt a lapot; olyan írást, ami mágnesként vonzza az érdeklődésem, mintha csak valami okkult vagy misztikus magnetizmus vetné ki rám erőterét, és rendszerint nem csalódom az egyébként "bármi érdek nélkül" elolvasott szövegben. Legutóbb, a Műhely 2003/6-os jelzésű számában Danyi Zoltán két fordítása volt leküzdhetetlen vonzerővel rám, mondhatnám akár hatványozottan, hiszen John Cowper Powys A könyv dicsérete című írásának fordítása a címe miatt is megkerülhetetlen olvasmánya kell hogy legyen a folyton könyvekkel foglalkozó olvasónak, másfelől pedig maga a szerző neve volt csalogató, hiszen Powys azon ritka írók közé tartozott, akiknek a művét a kétszeres ösztöndíjas angliai tartózkodása során megismerhette Szentkuthy Miklós, a kényes ízlésű olvasó, és magasra értékelte. Vonzalma nem lehetett véletlen, hiszen Powys 1946-ban megjelent The Pleasures of Literature, Az irodalom mint örömforrás című könyve alapján ítélve, amely bevezetőjének fordítását adta most közre Danyi Zoltán, mindketten ugyanazokon az emlőkön nevelkedtek; közös olvasmányuk volt a Biblia, a görög tragédiák, Szent Pál levelei; Homérosz, Dosztojevszkij, aztán ugyancsak meghatározó jelleggel Rabelais, Cervantes, Dickens, Dante, Shakespeare, Montaigne, Wordsworth, Milton, Melville, Poe, Nietshe, Walt Whitman.

Nem hiszem, hogy Szentkuthyn kívül sokan olvashatták kortársként Magyarországon az előbb Amerikában élő, majd Észak-Walesben letelepedett angliai írót, ketten azonban biztosan: Hamvas Béla és Kemény Katalin. Danyi Zoltán a Műhely ugyanezen számában közölte az akkor 74 éves Powys hat, 1946-ban, illetve 1947-ben az akkor ötvenesztendős Hamvashoz és feleségéhez intézett levelének fordítását, amelyekben szerényen vall magáról, ellenben hízelgően dicséri Hamvas Béla gondolkodói tevékenységét, széleskörű műveltségét, enciklopédikus ismereteit, s nem utolsósorban páratlan nyelvi tehetségét, amelynek köszönhetően nemcsak a most Danyi által lefordított előszót ültette át magyarra, hanem a saját nagyívű esszéit is angolul prezentálta Powysnak, s feleségével egyetemben nem csak hibátlan, hanem páratlan angolsággal megfogalmazott levelezést folytatott.

Visszatérvén A könyv dicséretéhez, hiszen végtére is ez az előszó a mai beszámoló tárgya, a szöveg ismét csak Szentkuthyhoz kanyarít vissza bennünket. A magyar író kijelentése, miszerint "Élni nem kell, írni kell", immár közmondásjelleget ölt az olvasói között. Erre a gondolatra szinte pörölyként csap le Powys reálszemlélete: "Élni mindenesetre kell" - szögezi le, majd így folytatja: "és ahogy fáradságos mindennapjainkon átvonszoljuk magunkat, mindenképp kell találnunk valami örömet, amelybe kapaszkodhatunk". Ebben az ellentmondásban az a legizgalmasabb, hogy mindkét szemlélet ugyanarra a megállapításra lyukad ki, annak a képességnek vagy készségnek az elsajátítására, ami lehetővé teszi az élet legapróbb, legjelentéktelenebb dolgainak is az utolérhetetlen élvezettel való szemlélését, csak amíg a szentenciájában az "élést" tagadó Szentkuthy okfejtése végén éppen az életben találja meg e készségnek a motorját, addig az "élés" szükségét hirdető Powys éppen a könyvek hatásában véli megtalálni e képesség elsajátításának lehetőségét. Fel is teszi a kérdést: "Vajon az irodalmárok nem becsülik-e túl az irodalom életre gyakorolt hatását?" Válasza majdnem meggyőző: "A kínaiakat például, ha a szexust és az éhínséget leszámítjuk, feltehetően minden másnál erősebben befolyásolták a könyvek. Jó öreg angol puritánjaink életvitelére valószínűleg nagyobb hatással volt a Szentírás, mint akár az átöröklődés vagy a környezeti hatások. Homérosz művei, lett légyen írott vagy előadott változatukról szó, minden bizonnyal át- meg átjárják az ókori görögök lelkét; a Korán szavai meg a mohamedánokét. A zsidók történetében, Mózes kőtábláitól kezdve Heinének a Mindenhatóval való packázásaiig, mindig is lényeges szerepet játszott az írott szó, jelentősen befolyásolta gondolataikat, jellemüket, érzelmeiket és egyáltalán: az élethez való viszonyulásukat." Az érvelés - miként a szerző belátja - annyiban sántít, hogy Homérosz műveit kivéve vallási tartalmú könyvek általános hatásáról beszél. Igaz, lényegében minden nagy és jelentős irodalmi mű azon gnosztikus vagy éppen metafizikai problémáknak ad teret, mint a fontos vallási iratok: a lét, a nemlét, a megismerés, a természeti és a természetfeletti, a jó és a rossz viszonyának kérdéseit feszegeti, így az olvasó, akkor is, ha teljesen magára hagyatkozva, divatirányzatokat sarokba rúgva választ magának olvasmányt, előbb vagy utóbb rábukkan arra a könyvre, amely "erőt tud adni az élethez, amely valamiképpen a csoda légkörével vonja be a világot, lehetővé téve, hogy ne csak az élesebb körvonalakat vegyük észre, hanem az élet legapróbb, legjelentéktelenebb dolgait is utolérhetetlen élvezettel szemlélhessük."

Meglepő egy könyvmoly azon megengedő jóindulata, amivel a könyv halálával fenyegető rádiózást és televíziózást már 1946-ban nem tartja fenyegetésnek: egyszerűen egoista kedvtelésnek tekinti az olvasást, a rádiózást és a tévézést, köztük csak nézőponti, nem pedig értékbeli különbséget feltételez. S persze ehhez a bizalomhoz nagyban hozzájárult Powysnak a könyv halhatatlanságába vetetett hite is. "A könyv valószínűleg túléli az elkövetkező idők minden más találmányát, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy a tartalma átszivárog a belőle táplálkozók lelkébe" - írja, majd ezekkel a sorokkal zárja gondolatmenetét: "..nekünk magunknak, szeretett könyveinkkel együtt, feledésbe kell merülnünk, az olvasmányainknak köszönhetően mégis megsejthetünk valamit a létezés azon szféráiról, dimenzióiról és tájairól, melyekről a jóság és a könyörületesség megmagyarázhatatlan imperatívusza árad a világra; arra a világra, amely sajnos egészen másféle elvek alapján működik."