Fekete J. József
A csapongó ismeretekről

Töprengések

"A világ ismerete nem fényűzés,
hanem szükséglet."
Nicholas Platt

A szociológusok bizonyára komoly tanulmányokat írhatnak a témáról: mi minden bombázza a huszonegyedik század érdeklődő, kíváncsi, vagy éppen kételkedő emberét a média útján, s bizonyára külön kutatási területet képezhet ebbéli vizsgálódásukban a legfiatalabb médium, az Internet szerepe a szükséges információk beszerzésében és a - bár pillanatnyilag - "fölöslegesnek" tűnő ismeretekkel való elhalmozásban. Nem arra gondolok, hogy milyen hirdetésáradat zúdul a hálóvadászok nyakába, hanem hogy mennyi információra bukkanhat az egyszerű halandó akár csak puszta hírolvasás során. Az információrobbanás küszöbén egy futurológus fölbecsülte, hogy egy emberöltő alatt a világon "rendelkezésre" álló információmennyiség akár háromszor is megduplázódhat, vagyis negyed század elteltével kétszer annyi ismeretünk lesz, mint azelőtt volt.

A kérdés azonban továbbra is, hogy miként élünk ezekkel az információkkal, hogyan használjuk fel az új, és persze a régi ismereteket. Egyáltalán nem tudományosan megalapozott, hanem magánvélemény, hogy a szakmai körökön kívül felhasznált tudás menynyisége fordított arányban áll a rendelkezésre álló ismeretek mennyiségével. Ma minden hatodik amerikai munkahely a nemzetközi kereskedelemhez kapcsolódik, ami eleve azt feltételezi, hogy a jelenlegi és a majdani foglalkoztatottak e téren bővítik ismereteiket. Ennek ellentmondani látszik az a tény, hogy az Egyesült Államokban ma egymillióan tanulják a francia nyelvet, amelyet 80 millió ember beszél, viszont csak 40 ezren a kínait, amelyet 1,3 milliárd ember használ. Amerikai példánál maradva, tudván, hogy a Föld lakosságának hatvan százaléka Ázsiában él, az államok diákjai aránytalanul keveset tudnak erről a földrészről: 10-ből 4 középiskolás nem tudja, melyik óceán választja el az Egyesült Államoktól Ázsiát. Tíz diák közül nyolc nem tudja, hogy a világ legnagyobb demokráciája India, vagy hogy a Kínai Népköztársaságot Mao Ce-tung vezetésével hozták létre. Azt is vélhetnénk, hogy nem volt szükségük ilyen jellegű tájékozottságra, bár, középiskolásokról lévén szó, ez aligha valószínű. Azt azonban bizonyára tudhatják, hol juthatnak hozzá a szükséges ismeretekhez: az Interneten.

A saját példámmal folytatom. Egyetlen nap, alig negyedórás hírolvasás - nem böngészés - során olyan, számomra fontos vagy érdekes információkra bukkantam, ha jól emlékszem ugyanazon, de legfeljebb két híroldalon, amelyek egész napra elégedettséggel töltöttek el. Az első annál is inkább, mert az elmúlt két évben viszonylag behatóan foglalkoztam az Internet és a mobiltelefonok által generált új irodalmi műfajokkal, amelyek között íme, föltűnt a folytatásos SMS-regény: "Fejezetenként SMS-ezhető regényt írt egy kínai szerző. A mű mindegyik fejezete 70 szóból áll, összesen 60 fejezete van, azaz alig több mint négyezer szavas az egész regény. Címe: Az ostromlott erődön kívül. Ennek ellenére nem háborús cselekményt, hanem egy házasságtörést beszél el irodalmi színvonalon.

Írója Csien Fu-csang (Qian Fuchang) a Kuantungi (Guangdong) Irodalmi Akadémia alkalmazottja, és munkahelye azt tervezi, hogy árverésre bocsátja a mobiltelefonok révén praktikusan továbbítható regényt.

Vevőkörként természetesen a mobilhálózatokat üzemeltető cégeket célozza meg az akadémia, az olvasói piac pedig potenciálisan hatalmas: Kínában már 300 millióan használnak mobiltelefont." A másik hír a középkori angol irodalommal foglalkozik, azt tudjuk meg belőle, hogy hatszáz év után fény derült Geoffrey Chaucer írnokának kilétére, aki lejegyezte a Canterbury mesék című jeles, számomra Boccaccio, Rabelais, majd Cervantes műve mellé helyezhető verses elbeszéléssorozatot: "Adam Pinkhurst nevére egy amerikai kéziratkutató, Linne Mooney bukkant rá egy londoni könyvtárban. A tudós felismerte a középkori írnoklajstromban szereplő aláírás és a Canterbury meséket lejegyző személy írása közötti hasonlóságot.

A fellelhető adatok szerint Pinkhurst a dél-angliai Surreyből származott és a XIV. század végén két évtizeden át állt Chaucer szolgálatában. Az írnokról korábban csak annyit tudtak a kutatók, hogy Pinkhurstnek hívták, és Chaucer eleinte elégedetlen volt vele, mert túl sok másolási hibát ejtett. Ezért a középkori angol irodalom egyik legnagyobb alakja dühében versben átkozta el ügyetlen segítőjét." Minek ezt tudni, kérdezheti az olvasó. Nem tudom, talán ez is egy a fölösleges információk közül, de számomra fontos az a megszállottság, amiről a hír tudósít: a kéziratkutató számára ez egyedülállóan fontos ismeret, és jó tudni, hogy vannak, akik odaadóan és alázatos türelemmel végzik a munkájukat. Végül álljon itt egy vidám hír: "Szépirodalmat szépítő, a közönségesebb szavakat finomabbakra átjavító cenzor garázdálkodik az Egyesült Államok egyik könyvtárában. Piros tintával önkényesen áthúzza a neki nem tetsző káromkodást, és fölé írja saját megoldási változatát." Bizony, az Államokban ma is él a cenzúra intézménye, a középiskolákban - miként Stephen King tudósít róla számos kitűnő esszéjében - az irodalomtanárok tiltanak egyes olvasmányokat a diákoktól és utasítanak ki az iskolakönyvtárakból. A hírben említett cenzor ezekkel a pedagógusokkal szemben kreatív olvasó, él a participatív irodalomfelfogás adta lehetőséggel: egyszerre olvasóként és íróként veszi birtokába az irodalmi alkotást, ami egy közkönyvtárban ugyan könyvrongálásnak minősül, de a magánéletben mindenki úgy veszi birtokába az irodalmi olvasmányt, ahogy neki tetszik.