Fekete J. József
A Da Vinci-kódról

Dan Brown amerikai regényírónak köszönhetően, 2003 júliusában megszületett a felnőttek Harry Pottere, A Da-Vinci-kód?, amely 2004-től már magyarul is olvasható. Népszerűségét mi sem támasztja alá jobban, mint hogy immár tizenhét milliónál több példányban adták el, olvasói lelkesen ajánlják barátaik és ismerőseik figyelmébe, az Interneten rajongói oldalakat nyitottak a regényről való csevegés érdekében, eddig tíz "ellenkönyvben" igyekeztek cáfolni a regény állításait, és jelképes pert is indítottak a mű és szerzője ellen, ugyanis egyes olvasói, akik képtelenek elválasztani a tényeket a fikciótól, szó szerint veszik a könyv állításait, és egyenesen a kereszténység elleni támadást olvassák ki belőle.

Pedig nem is olyan nagy durranás a könyv: egy az amerikai sikerdarabokból, igaz, az alapvető - kitűnő - ötleten túlmenően egy vastagnak bizonyuló mitológiai, történelmi, földrajzi, művészettörténeti, teológiai, összehasonlító-vallástörténeti, enigmatikai, genealógiai, szimbológiai, nyelvészeti ismeretekkel megspékelt izgalmas, üldözéses, összeesküvés-elméletet kibontó, fordulatos regény, amelynek végkifejlete ráadásul túlromantizált és bárgyú. Szerkezetében szinte semmiben se különbözik a modern amerikai regénynek a Stephen King, Dean R. Koontz, Peter Straub, Richard Bachman által meghatározott felépítésétől, hacsak abban nem, hogy itt az esszészerű betétek olykor rátelepszenek - és ennek örülünk igazán - a kalandra. A kevéssé szerencsésre sikeredett megoldást pedig az előző hatszáz egynéhány oldal ajándékának fejében könnyen megbocsátja a kegyes olvasó. A regényben a hősök körül bonyolódó történések során fölbukkan a Sion-rend, amelynek a korai középkortól kezdve esküdt feladata azoknak az első kilenc templomos lovag által a Szentföldön, Salamon temploma alól kiásott, majd Európába csempészett és ott elrejtett dokumentumoknak és ereklyéknek, a Szent Grálnak - legyen az bármi is - a megőrzése, majd, amennyiben elérkezik a megfelelő idő, feltárásuk. Másfelől a katolikus egyház Opus Dei elnevezésű, hagyományelvű rendjének vezetője, miután a Vatikán megvonni látszik támogatását a prelátusi rendtől, magának szeretné megkaparintani a korlátlan hatalmat biztosító Grált, az ugyanis a közhiedelemmel szemben nem az a kupa, amiből Jézus az utolsó vacsorán ivott, és amibe keresztre feszített testének vérét felfogták, hanem olyan igazságok dokumentumai, amelyek Constantinus, a pogányból lett keresztény császár parancsára ki lettek ebrudalva a Bibliából, és ezáltal végzetes történelemhamisítás irányította a keresztény világ életmenetét. A titokhoz vezető kód Leonardo da Vinci festményein van elrejtve. és innét pereg a regény.

Tény, hogy a Vatikánról nem sok jó szó hangzik el a műben, de annak távolról sem a kereszténység, vagy a katolikus és a protestáns egyházak támadása a célja, hanem egy revizionista Mária Magdolna-történet megalkotása, amely visszavezet egészen a világot uraló női princípium kezdeteihez, a Földanya mítoszaihoz, hogy a pogány rítusokon keresztül Krisztus után a harmadik századig nyomon kövesse a nőnek a természetfilozófiában, a családban, a közéletben és a spirituális létben való kitüntetett, és/vagy bár egyenrangú szerepét, ami a harmadik századtól fogva egyszerűn megszűnt, a vallási-közéleti előírások visszakormányozták a nőt a családba, azon belül is a konyhába és a hitvesi ágyba. A lázadókat pedig válogatott, leleményes és kíméletlen eszközökkel térítették jobb meggondolásra. A katolikus inkvizíció adta ki azt a könyvet, amely alighanem a legvérszomjasabb kiadvány az emberiség történetében. A Malleus Maleficarum - avagy a Boszorkányok pörölye - oltotta be a világot 'a szabadgondolkodó nők veszélyeivel', és iránymutatással szolgált a klérusnak, hogyan azonosítsa, kínvallassa és pusztítsa el őket. Akiket az egyház 'boszorkányoknak' bélyegzett, azok között voltak tudósok, papnők, cigányasszonyok, misztikusok, természetimádók, javasasszonyok és mindenféle nők, akik 'gyaníthatóan az anyagi világban gyökereznek'. Bábákat öltek meg azért az eretnek praxisért, hogy orvosi tudásukat használva enyhítették a szülési fájdalmakat azt a szenvedést, amelyről az egyház azt állította, hogy Isten jogos büntetésként mérte Évára, mert evett a tudás fájáról, és ezzel kaput nyitott az eredendő bűnnek. A boszorkányüldözések három évszázada alatt az egyház elképesztő számú - ötmillió! - nőt égetett meg máglyán.

"A propaganda és a vérontás megtette a hatását. A mai világ rá az élő bizonyíték." - írja erről Dan Brown. Az általa támogatott alternatív Jézus-történet szerint Jézus halála előtt Mária Magdolnával megházasodott és gyermeket, vagy gyermekeket nemzett, aki a gyerekekkel francia földre menekült, ahol a zsidó közösség királyi vérként tisztelte őket. Leányuk, vagy leszármazottja beházasodott a Meroving-házba, így Jézus vérvonala ezen az uralkodóházon belül él tovább, a regény szerint napjainkig töretlenül. A Da Vinci-kód nem egyedülálló műalkotás, amely támogatja ezt a feltevést. Martin Scorsese például nagy port felvert, több helyen betiltott filmet rendezett Krisztus utolsó megkísértése címmel Nikosz Kazantzakisz Az utolsó kísértés című regényéből, Karen King Mária Magdolna Evangéliuma című könyvében pedig azt állítja, hogy Mária Magdolnát a férfisovinizmusból fakadó féltékenységből állították be megtért prostituáltnak, hogy eltitkolják, milyen buzgó munkatársa volt Jézusnak, mert féltek attól, hogy példája alapot szolgáltathat a nők előretöréséhez az egyházon belül, és érvanyagot nyújt majd a női vezetés elterjedéséhez. Az azonban a biblia-történészek által is bizonyított tény, hogy a Magdala városából származó Mária, magdalai Mária, vagy Mária Magdolna, Jézus társa, a keresztény egyházakban a női szolgálat mintája, nem azonos a Jézus által megmentett prostituálttal. A tévedés még 591-ből származik, amikor Nagy Szent Gergely egy prédikációjában Mária Magdolnát azonosította azzal a névtelen bűnös nővel, aki Lukács szerint egy alkalommal kenettel kente meg Jézus lábát. Szent Gergely két különböző bibliai történetet mosott egybe, amelynek sem a szereplői, sem a helyszínei nem azonosak.

Tény az is, hogy a Bibliában bizony kevés a nőszereplő, háromezer személyiség közül még háromszáz sem. Tény az is, hogy a Szentírás bemutat olyan nőket - Ráháb, Debóra, Eszter királyné, Abigail -, akik fontos feladatokat végeztek a társadalom irányításában, olyanokat, akik kimondottan spirituális tevékenységet folytattak, az Ószövetségben például Hulda prófétanő és Anna prófétaasszony, az Újszövetségben Lidia és Priscilla. Ezek a hölgyek nem tagadták meg a férfi tekintélyelvet, hanem éppen a férfiak védelme alatt töltöttek be nagyon fontos szerepkört. Dan Brown pontosan ezt állítja: a világban nem létezik férfi tekintélyelv, hanem csak van férfi és női princípium, és ezeknek a harmóniája adja meg a lét élhetőségét. A Time magazin cikkírója szerint: "A kereszténység története során egy olyan szemlélet alakult ki a férfi és a női szerepekről a társadalomban, a családban és a keresztény hitéletben is, amely a férfit magasabb rendű lénynek állította be a nőnél, és ezzel a nőket hosszú évszázadokra megfosztotta olyan alapvető jogoktól, amelyeket pedig maga a Szentírás biztosítani szándékozott a számukra. A hosszú időre valóban méltatlan társadalmi és egyéb szerepre kárhoztatott nők jogfosztásuk, társadalmi, szellemi, erkölcsi és szexuális kizsákmányolásuk ellen tiltakozva olyan mozgalmat kezdeményeztek, amely úgyszintén számos ponton nem harmonizál a Bibliával."

De térjünk vissza a könyvhöz! A Da Vinci-kód olyan regény, amely megváltoztatta a világot. Nem abban az értelemben, hogy világnézeti változást hozott volna, noha elhintette a kételkedés magvát, hanem hatása kivetült a világra: Párizsban turistautakat szerveznek, amelyen az érdeklődők végiglátogathatják a könyvben szereplő helyszíneket, a regény utolsó oldalain feltűnő skóciai Rosslyn-kápolna gondnoksága pedig kénytelen volt korlátozni a látogatások számát, ugyanis a regény megjelenésétől fogva 56 százalékban növekedett a látogatottsága, egy hónappal a mű megjelenését követően már kilencezren keresték föl a kápolnát, és félő, hogy a jelképektől zsúfolt, tizenötödik századi homokkő-faragványokat a látogatók tapogatásukkal és leheletükkel tönkreteszik. A Firenze, pontosabban Empoli közelében lévő Vinciben (itt, Vinckastélyban született Leonardo 1452-ben, és innét a da Vinci neve is) megtartották "A Da Vinci-kód perét". Bizony, ez engem a boszorkányüldözésre emlékeztet, különösen az, hogy a perben a könyv védelmében senki sem szólalt fel. Renato Bellini helybeli tiszteletes szerint a könyv semmit sem mond el a hit lényegéről, egyszerűen csak misztikus és hamis képet fest a konzervatív római katolikus mozgalom, az Opus Dei céljairól. "A könyv szerint a mozgalom annak a politikai és gazdasági hatalomnak a misztikus középpontja, mely Jézus és Magdolna történelmi igazságát próbálja elkendőzni, ám ez képtelenség" - mondta a tárgyaláson Bellini. Valóban képtelenség, a regény ugyanis ezt nem állítja. Jose Antonio Ullate Az igazság a Da Vinci-kódról című könyvében keresztényellenesnek, tévedésekkel teli, "kocsmai szellemességű" könyvnek nevezi Dan Brown regényét, ami "ezoterikus hiedelmeken alapul, amelyek tagadják a természetfeletti Isten létezését, valamint olyan szabados etikán, amely a szabad szexualitást hirdeti. [...] A zagyvalékok és a vulgáris hibák mögött az olvasóknak észre kell venniük, hogy a könyv a kereszténységet a szívében támadja. A ravasz krimi mögött a katolikus doktrína és az egyház történetének lerombolási szándéka áll." A végső és támadhatatlan igazságot Martin Lunn mondta ki A Da Vinci-kód megfejtése című munkájában: "Egy regény, bármilyen mértékben támaszkodjon is a valóságra, szükségképpen fikció marad, s nincs ez másképp Dan Brown A Da Vinci-kód című világsikerével sem."

És talán nem utolsó, hanem a legelső szempont, hogy a regény az én világom is megváltoztatta. Becsalt a középkor varázslatos világába, és a legpompásabb idegenvezetőként kalauzolt a regény színhelyein, a Louvre, a L'Église de Saint-Sulpice, a Rosslyn-kápolna, a Westminster-apátság térségeiben, és amikor egy hirtelen váltásnál a szövegben föltűnt az "egéralátét" szó, a középkorba rántott tudatom nem ismerte föl a szó jelentését, mentális vákuum keletkezett a fejemben, kétszer, háromszor is újra kellett olvasnom a mondatot, hogy megértsem, a kezem ügyében lévő, általam napi 14 órában használt tárgyról van szó. Ez a regény dolga: világot teremteni. Aminek nem feltétlenül van köze a tárgyilagossághoz és a tényekhez.