Fekete J. József
A világ legkisebb élőlényéről

Töprengések

Istenek, költők, filozófusok gyermekei vagyunk, mármint szellemi értelemben. Vér szerinti leszármazásunk is valameddig követhető az időben, azt azonban nem tudhatjuk, hogy ki, illetve mi volt a valódi ősünk, melyik volt az a legparányibb élőlény, amelyből ez az ősünk, miként a gomba a spórájából, miként a gyümölcs a bibéből és a porzóból, felnevelkedett és létrehozta a mai civilizációnkat, vele párhuzamban a mai kultúránkat is? Megteremtette azt a történelmi-társadalmi pozíciót, ahonnét már csupán néhány ezer évre tudunk visszatekinteni, mintha valaki egy határon túl eltörölte volna nyomainkat, hogy soha ne találjunk őseinkre, teremtőnkre, nemzőnkre. Nem is csoda, hogy annyi elképzelés, elmélet, mítosz és találgatás veszi körül az emberi nem genezisét, kezdve az isten(ek) általi teremtéstől az űrlényektől való származáson, az űrből származó életcsíra evolúcióján keresztül a Földnek mint galaktikus fegyenctelepnek a benépesítéséig. A teremtés, a mindenségnek isten puszta akarata folytán a semmiből való keletkezése, a zsidó és keresztény vallás dogmája, amivel szemben a görög filozófia majdnem egyetértően azt tanítja, hogy az anyag, amelyből a világ áll, öröktől fogva van. A tudomány terén ezzel szemben csakis fejlődésről van tudomásunk, a világnak, a földnek, a föld egyes valóinak egyszerűbb alakból való fokonkénti keletkezéséről. Egyes fajoknál sikerült eljutni e fejlődés felderítésében több lépcsővel is visszamenőleg az időben, a hiányzó láncszemek ellenére az emberi törzsfejlődésről is vannak bizonyos ismereteink. Az Interneten bóklászva azonban Simon Tamás ismeretterjesztő cikke (Újabb vihar a legkisebb feltételezett életformák körül) rádöbbentett a múltunkról szerzett tudás parányiságára, hiszen nem hogy azt nem tudjuk megmondani, hogy mi nevezhető élőnek, hanem még azt sem tudjuk meghatározni, hogy mi is maga az élet. Jelenlegi tudományunk úgy tartja, hogy azt nevezhetjük élőnek, ami önfenntartásra és szaporodásra képes. Csakhogy ez a megállapítás csupán a földi biokémia értelmében érvényes. De persze maradjunk csak a Földön, ahol, mint kiderült, nincs ugyan megnyugtató magyarázatunk arra, hogy mi az élet, de a tudomány tudni véli, hogy az élet adottsága lényegében méret kérdése. Az élőnek tekintett biológiai rendszereknek ugyanis jelenlegi ismereteink szerint el kell érniük egy bizonyos mérethatárt, hogy még belezsúfolódhassanak a léthez szükséges alkotóelemek.

Ma úgy tartjuk, hogy a legkisebb élőlények a baktériumok. Ezek a teremtmények sejtmag és sejtszervecskék nélküli, úgynevezett prokarióta élőlények, és ismereteink szerint a földi élővilág legalacsonyabb szerveződési szintjének a megjelenítői. A legkisebb ismert baktériumok átmérője 200 nanométer. A nanométer egymilliárdod része a méternek, számjegyekben kifejezve 10^-9 méter, ami nagyjából tíz egymás mellé helyezett hidrogénatom szélességével azonos. Képszerűen szólva a mondat végére kitett pont átmérője egymillió nanométer, vagyis a legkisebb ismert baktérium átmérőjének az ötezerszerese, vagyis az e mondat végére kitett pontba ötezer baktériumot zsúfolhatnánk bele. Ez már kellően elképesztő.

És akkor még nem is beszéltünk a vírusokról, amelyek a baktériumoknak a mikrométerben kifejezett méretétől nagyságrenddel kisebbek, és csak nanométerekben mérhetőek. Csakhogy a tudomány a vírusokat nem tartja élőlényeknek, mert csak gazdaszervezetekben mutatnak életjelenségeket, és az általuk megtámadott sejt anyagcsere-apparátusát használják föl saját alkotórészeik legyártásához. A vírus korszerű meghatározása: fertőzőképes genetikai információ, ugyanis a vírus alapvetően egy fehérjeburokból, genetikai állományból és a behatoláshoz szükséges néhány enzimből áll, de nem tartalmaz például fehérjemolekulát előállító riboszómákat. Riboszómák, DNS és RNS nukleinsavak nélkül azonban nincs élet, mondja a vírusokat az élőlények sorából kiutasító tudomány. Kicsit sajog is a szívem annak tudatában, hogy egy annyi bajt és bosszúságot előidőző teremtményt még csak nem is utálhatok emberi indulattal, hiszen nem élőlény.

Ám lépjünk még mélyebbre a mikroszkopikus lények birodalmába! Másfél évtizede, hogy felfedezték a húsz és százötven nanométer közötti méretű alakzatokat, amelyeket nano-organizmusoknak, nanobáknak, vagy nanobaktériumoknak neveznek, annak ellenére, hogy egyelőre eldöntetlen, élő, vagy élettelen szervezetek-e egyáltalán. Mindenesetre abban hasonlítanak a baktériumokra, hogy gömböket és pálcákat formálnak, gyakran láncokba és fürtökbe rendeződnek. Alsó mérethatárukat szemléltetve talán elegendő elmondani, hogy ezekből a jelenségekből ötvenezer is belefér a már említett mondatvégi pontba. Kutatásuk még igen gyerekcipőben jár, de a tudósok már enzimekre és DNS-töredékekre, vagyis az általunk ismert élethez szükséges kémiai nyomokra bukkantak bennük, ők maguk pedig kövületként megtalálhatók kőzetekben, ásványlerakódásokban, sőt az emberi szervezet elmeszesedett részeiben. A legfrissebb vizsgálatok szerint a nanobaktériumok valóban élőlények, és számos betegség kórokozói lehetnek, szerepük lehet a vesekő és a petefészekrák kialakulásában. A NASA egyik kutatója azonban nanobaktériumokat talált a Marsról hozott kőzetmintákban is. Az űrkutatási hivatal ekkor egy tudóscsoportot hozott létre annak megállapítására, hogy mekkora lehet a legkisebb biológiai alakzat, ami még/már élőnek tekinthető. Az értékhatárt kétszáz nanométerben határozták meg, ez az a méret, amibe az általunk életnek tartott működéshez, az önfenntartáshoz és szaporodáshoz szükséges biokémiai apparátus belefér. De a kérdést nem zárták le, "elképzelhetőnek tartva, hogy a legősibb egysejtű organizmusok egykor akár az 50 nanométeres tartományt is elérhették. Az élet ezen egyszerű formái talán az evolúció korai szakaszában létezhettek, s nem - vagy nem minden tekintetben - a mai biokémiát és genetikát használták." A kérdés egyértelmű eldöntésével egyébként arra is választ kapott volna a tudomány, hogy létezett-e egykoron élet a Marson.