Fekete J. József
"Omladék épül"

Sinkovits Péter: Aragóniai galambok. Kiss Attila Etele illusztrációival. zEtna, Zenta, 2004.

Drótsövény, Mélyrepülés, Határsáv - három összetett szó, három kötetcím, Sinkovits Péter korábbi versgyűjteményeinek elnevezései. Mindhárom szó valami elhatárolódást jelez, kirekesztettségre, vagy éppen berekesztettségre utal, veszélyeztetettségérzést sugall. Ezekkel szemben a költő negyedik kötetének címe két szóból áll, és nem lefojtottságra, hanem éppen valamiféle fölszabadulásra, szárnyalásra enged következtetni. A galamb ugyanis már az ókeresztény képi ábrázolásokon is az emberi lelket jelenítette meg, a görögöknél Aphrodité szerelemistennő galambja a bujaság jelképe volt, érzelmeket fölszabadító szerelmi postás, a keresztény felfogás ezt a madarat Istennek a teremtés vize felett lebegő lelkével azonosítja, Noé galambjai az újra helyreállt békét szimbolizálják, innét már egyenesen vezet az út a mai felfogáshoz, miszerint a csőrében olajágat tartó galamb a béke jelképe. A békéé, amelyben nincs veszélyeztetettség, nincs kirekesztés, nincs rezervátumokat körbekerítő szögesdrót, nincs elhatárolódás. Ráadásul, ha a galambok még aragóniaiak is, akkor mi másra gondolhatnánk, mint békére, spanyol napfényre, derűre és szerelemre, hatalmas kékekre és vakító mediterrán fehérekre. A gerjedő elvárásokkal szemben az Aragóniai galambok Sinkovits Péter legkomorabb könyve.

A költő létélményének feldolgozása során igyekszik meglátni és élvezni a szépet, és talán még a valós Aragónián túli utópiát is a maga életébe képzelni, de ez csak villanásokban, mondatfoszlányokban sikerül neki, versében olyan összképet alakít ki, amelyben mintha az ébrenlét és az ábránd, a józanság és a hagymázas lázálom pillanatai vetülnének egymásra, és az elvágyódás vízióit folyton visszarántaná a tehetetlenségi erő a realitás szürke, mindent jellegtelenné egyneműsítő, mocskos kipárolgásába. Így a kötetet indító költemény utolsó sorában (minden régen volt mert minden régen volt) nem is igazán értjük, mi a hangsúlyos, a régen, vagy a volt, vagy a kettő együtt. Valami óriási törés mindenesetre történt. A világban is, Sinkovits Péter költészetében is. Mostani kötetében mintha a lírai költészettől természeténél fogva idegen személytelenség megszólalási formáját keresné, ami által valami végzet- és fátumszerűséget tulajdoníthat a látottaknak és tapasztaltaknak, az eleve elrendeltség fatalista ernyőjét boríthatja az élmény fölé, és az elvégeztetettség tapasztalatát a visszafordíthatatlan, megmásíthatatlan bevégeztetettség tapasztalatával írhassa fölül. A személytelenség kiutasítja a versből az epikai vonatkozásokat, narráció helyett a kimondatlanság, a takarásban hagyottság uralkodik el, a versmondatok helyét félmondatok, a szóképek helyét a sejtető szókapcsolatok veszik át, egyre szaporodik az alanyesetű főnevek sorjázása, az igék megfogyatkoznak, ami hangsúlyossá teszi a cselekvésképtelenség képzetét, és általa, ha nem is belenyugvó, de semmiképpen se lázító tehetetlenség, cselekvésképtelenség üli meg az élményt, a költeményt.

A mákonyos utópia és a könyörtelen valóság között egyensúlyozó költői tudat határozott eltökéltséggel igyekszik kiirtani a történetet, sőt a történés bármilyen jelét a versből, helyükbe pedig olyan, egymást nem feltétlenül vonzó, inkább egymást taszító szavak párosításából épít sorokat, amelyek feszültségteremtő töltetének kellene interferenciát teremteni a befogadó (vers)élmény-receptoraiban. Ez a költői eljárás azonban mintha ma már nem működne csikorgás nélkül. Sinkovits Péter vajdasági olvasóinak ugyanis ugyanolyan tapasztalatai voltak az elmúlt század utolsó évtizedében - hiszen a versek élményanyaga ezekben az esztendőkben gyökerezik -, mint a költőnek, ugyanúgy kiégett és ugyanúgy elsivatagosodott az érzelmi világa, emiatt már képtelen odafigyelni a gerjedő feszültségekre, nincs türelme a szó poétikájával törődni, jelképek fölött tépelődni. Sokkal inkább megérinti a hagyományos(nak tekinthető) Sinkovits-vers, ilyen is van ugyanis a kötetben, ha a hagyományosságot a sajátos poétikán túlmenően a formára is kiterjesztjük, elmondható: még szonett is, amely a mondat poétikájával élve sokkal kevesebbet hallgat el a költő létélményéből, mint amennyit kimond, úgy, hogy mondata még nem válik kinyilvánítássá, hanem még megmarad versnek. Ebben a kötetben is a narratív struktúrájú versei az igazán sikerültek, szóütköztetései és -összeszerelései olykor a képzavar határát ostromolják, jóval elszántabban, mint előző kötetében, ahol inkább még csak kacérkodott a metonímia és a képzavar közti határ megszüntetésével. Visszatérési kísérlet lenne ez a hatvanas-hetvenes évek ma már anakro-utopisztikusnak tűnő realitásához és vershagyományához? Meglehet, de ahhoz képest túl sok itt a töredék, a foszlány, a már majdnem visszavont költemény, ezért úgy tűnik, nem visszanyúló nosztalgiáról van itt szó, hanem az elnémulás nyitányáról.

Olyanok ezek a "bezáruló szókészlettel" teremtett versek, mint a korallzátonyok, az életmassza csonka mondatokat dob felszínre, amelyek az érzelmek langyos közegében egymásba láncolódnak, majd mozdulatlanságukban elmeszesednek, végül a mélybe süllyednek, hogy omladékot építsenek. Lehet-e egyéb esélye a jelen költőjének, mint omladékon omladékot építeni?