Fodor István
Érdes föld, fagyos kőrózsa, Mostar és Ali Kabul

Beszélgetés Simon Istvánnal

Cs. Simon István verseit és publicisztikai írásait évtizedek óta olvashatjuk lapokban, vagy ha egy tucat kötetének valamelyikét a kezünkbe vesszük. "Hálátlan" interjúalany, mert Bánát múltjáról, nemzeti történelmünkről, Móráról, Kálmányról, a kertészetről, a növényekről vagy éppen Mostarról egyaránt órákon át tudna mesélni, meg néhány száz dalt elénekelni mindehhez. A beszélgetésben viszont jóformán mindebből csak mozzanatokat tudunk megjeleníteni.

- Nemrégen Aracs-díjat kaptál (a korábbi években más elismeréseket is), majd annak a lapnak, ahol harminckét éve dolgozol, a hatvan éves Magyar Szónak az Életműdíját vetted át. Az életmű alighanem a gyerekkor élményeivel indul, amelyek akár évtizedekre is meghatározóak lehetnek érzésekben és alkotásokban egyaránt. Kérdések helyett inkább idézek verseidből, de tehetném azt is, hogy a publicisztikai köteteidet ütöm föl: A terjáni réten / mindig zöld a fű. / A terjáni réten / mezítlábas gyermekkorom / szalad. Egy másik versed sorai: Gazégetéskor / halottaimra gyújtották / a terjáni temetőt...

- Terján gyermekkorom örökzöld oázisa marad, bár másik versben azt is leírtam, hogy a fűre a felhők olykor gyöngyöt hamisítanak. Számunkra játszótárs volt a rét: játszottunk a madarakkal, a vízzel. Ott tanultam meg a kócsag nevét, s ott láttam, hogy a fehér madárnak a vízen az árnyéka is fehér. Valaki kitalálta, hogy rizst kellene termeszteni ezen a réten, s nagy gépekkel fölszaggatták a talajt. A tervezőasztalon ez biztosan sokat ígért, csak éppen nálunk a tavaszi hőmérséklet alacsonyabb annál, mint amelyen a rizs kicsírázna. Mégis nagy élményem fűződik a rizstermesztés szándékához: kisgyerekként a zsilipnél átugrottam a "rizses" árkot, hogy megspóroljak egy nagy kerülőt, s ez nekem akkor fölért egy olimpiai bajnoki teljesítménnyel. Mi akkoriban élveztük a nagy gépek kipufogóinak a füstjét, mert korábban csak a láp szagát éreztük, s a gépek szaga minden korábbitól elütött.

Számomra valóban pofonként csattant a kikiáltási ár - tizenkét éves voltam akkor -, amikor Terjánt elárverezték. Hiszen a falu ezer éve létezett, korábban Tarjánként, majd Lőrinczfalvaként is, bár ez a neve, amely onnan ered, amikor Marczibányi vette meg, nem honosodott meg. Sokan nem is tudják - hiszen Kálmány Lajos is gyűjtött itt -, hogy Terján azonos Lőrinczfalvával. S miután már megszűnt a szülőfalum, komor hangulatomban sem képzeltem volna, hogy üszkös-kormos kereszteket látok a temetőjében, amikor kilátogatok oda. Valaki fölgyújtotta, a csordás pedig a teheneket terelte be legeltetni. Számukra a temető nem kegyhely

- Düledező falon / fagyos kőrózsa...

- A többi falu is az enyészet útján van. Házsorok tűnnek el. Amikor én az újságnál kezdtem dolgozni, Verbicának ezernél több lakosa volt, most fele sincs.

- Először a síneket szedték föl / és elköltözött a bakter.

- Sasülésről van szó a versben. Merthogy nem volt mindig peremre szorulva ez a bánáti vidék, nem volt mindig féregnyúlvány: 1857-ban már vonat közlekedett Temesvár és Szeged között, a valkányi vasútállomás - most a túloldalra esik -, pedig nagyobb volt a zentainál, szállodával az emeletén, s nemhogy csak a monostoriakat vagy a feketetóiakat szolgálta ki, hanem egykor még zentaiak is innen keltek hosszabb útra. Persze, mesélhetnénk Rózsa Sándor itteni vonatrablásáról, az Arankán levő kilenclyukú hídról. Visszatérve az idézetre: ha a vasút megszűnik, nyilván a bakternak ott nincs tovább mit keresnie, elköltözik, majd sokan mások is mennek utána. Ahol a síneket fölszedik, ott leépülés következik, ott elhalás van. Romokba botlik tehát az ember minduntalan. Meg is róttak többen annak idején, hogy én a kapitalizmust vagy éppen a feudalizmust akarnám visszaállítani, pedig csak azért írtam a rombolásról, mert azt láttam körülöttem. Bontsák hát le a régit, ha jobbat, korszerűbbet, hasznosabbat tudnak építeni helyette, de nem ez történt. Lerombolták a tanyákat is, semmibe tágult a vidék. Mégis ragaszkodom hozzá, mert itt nyugszanak azok, akik megtanítottak járni, meg egy olyan nyelvre, amelyet másikkal, egy világnyelvvel sem akarok fölcserélni

- Érdes e föld, / lázas és zöld...

- Ilyen vagy olyan okok miatt a monarchia Bánát legmostohább talajára telepítette a magyarokat. Terján sokáig a dohánytermesztés szolgálatában állt. A mezítlábas gyereknek különösen érdes és forró, lázas is volt ez a szikes. Paradicsomot is palántáltak itt-ott a sorba, és soha nem ettem olyan finom paradicsomot, mint dohányszedés közben, azért siettem, hogy mielőbb a következőhöz érjek. Középiskolás társam valamikor régen Bogaras környékére hívott vendégségbe, és közben a kukoricát is meg kellett kapálni. Az ott könnyed játék volt, szinte buggyant bele a földbe a kapa. Ennyi a különbség. A föld nyilván neveli is az embert, meglátszik a kézfogásán, a dalai is mások. Másik szülőföldje mégsem lehet. De bármilyen is ez, Kemál Atatürk szavaiban található a lényege: amikor angol küldöttség élén a lord elesett, és mentegetőzés közepette nem akart kezet nyújtani, akkor Atatürk azt mondta: Uram, ettől a földtől nem lesz piszkos az Ön keze, mert ez az én szülőföldem.

- A harangtalan csonkatorony / messzire révedez / huszonhét egykori / torony helyett...

- Aracs körzetében ennyi templom volt. A törökök 1551. szeptember 17-én jelentek meg Aracsnál. Állítólag nagy kárt nem is tettek benne. Előtte megyegyűléseket tartottak itt, a törökök után megszűnt a jelentősége. Újjátelepítéskor sokaknak jól jött az ingyen tégla, később vigyázták. Romjaiban is hatalmas.

- Tágítsuk tovább a teret: Otthon is honvágyat / érezhettél / míg fölötted / őserővel zúgott / a Hargita...

- Nagyon otthon érezheted-e magad ott, ahol honvágyat érzel? Nálunk a faluban mondogatták, hogy nem szabad a Hargitáról nótázni, de amikor már nagyon kellett, akkor énekeltük. Ha pedig valaki ott fönt járt, azt valóban nem lehet megírni, azt érezni kell: megrázza az embert, és utána nem akarja alább adni.

- Nagy kitérő? Főiskolás korod színhelye, Mostar, a legújabb kor egyik tragikus és jelkép-színtere: Kő híd / kőhíd / íjfeszülés / szirtsóhajú folyó fölött / századokon feszülő / századokat sebző / századokat hegesztő / kőhíd...

- A Neretva völgyében a legnagyobb török építő legnagyobb tanítványának az alkotása a híd, amelyet nemrégen leromboltak, majd újjáépítettek. Valóban kőköltemény, s ezt is számtalan monda övezi, például, hogy hatvanezer tojás fehérjéjével ragasztották össze a köveket, de nem köllött azokat ragasztani. Most meg lebombázták, talán hogy még régebbit és szebbet csináljanak helyette. Mostarban egy hétig tartott a tél, a síksági embert mégis nagyon zavarta a hósapkás Velež, mert nem láttam mögé, a városban és környékén viszont világított, ragyogott, szikrázott a fehér kő. Az emberek? Engem befogadtak, miközben megjegyezték, hogy mlijekonak mondjam a tejet mleko helyett, mert ott muzulmán, horvát és szerb ugyanazt a nyelvet beszélte. Én csak a nevükről sejtette nemzeti hovatartozásukat. Ugyanazt az ételt ették, és ha a Neretva hotel teraszán megjelent a vak harmonikás, a korzón ugyanaz az ének hullámzott végig. Négyezernyi török szót adaptáltak, a törökök ezeket már nem értenék, s kezdetben azt hittem, hogy kificamították a szavakat, de rájöttem, hogy adtak is hozzájuk, vettek is el belőlük, beillesztették nyelvükbe. Hihetetlen számomra, hogy azok az emberek képesek voltak egymásnak esni.

- Anyanyelv. Csúnyának volna egyszerűen a költő vagy az újságíró eszközének mondani: Rendeződnek / a dolgok, / elvtárs. / Az adai hotelban / már komoly / következményekkel jár / a szándékos pohártörés / De ön / fényűzőbb helyen is / gátlástalanul, / büntetlenül töri anyanyelvét.

- Mostarból Csókára hazajövet akkor éreztem igazán, hogy itthon vagyok, amikor valamelyik udvarból kihallatszott, hogy azt a kögyelmes. A szenttamási szobafestő katona pedig mostari lányt vett feleségül, és a kislányuk hazajárt a nagymamához. Szót váltottunk vele magyarul, s a mostariak megjegyezték, hogy értjük, mivel te ott nőttél föl, tehát megtanultad, de hogyan tudhat ez a kislány magyarul? Az adai hotelban szinte hivalkodtak fogyatékosságukkal. Meg a pesti tévében is gyakran ezt teszik. Ha másik nyelven beszélsz, akkor tedd azt következetesen! Nehéz kérdés ez, kiterjed történelemre, szülőföldre. Móra Ferenc munkássága meghatározó számomra, s amikor Kiskunfélegyházára szülőházához mentem, az oda valósi utastársamról kiderült, hogy nem hallott még Móra utcájáról. Más alkalommal, amikor meglepődtek magyar beszédemen, mi mást mondhattam volna, minthogy megharagudna az anyám, ha nem ezt beszélném, mert ez az anyanyelvem. A tájékozatlan mindig kijátszható, s akik nemrégen úgy szavaztak Magyarországon, ahogyan szavaztak, nem okolhatod őket, mert a nevelésüket - ha korábban nem lehetett - legalább tizenöt évvel ezelőtt kellett volna elkezdeni. Mégsem kezdték el.

- A következő - ezúttal prózából vett - idézet sem tér el tartalmában az előbbiektől: A kőkoporsó előtt is hatalmába kerített az a szorítás, amit egyszer már a rodostói Rákóczi-házban éreztem.

- A falumban kultusza volt a fejedelemnek: búcsúkor, amikor rázendítettek a fúvósok az indulóra, a hajlott emberek is megszilajodtak. Elmentem Rodostóba, a Márvány-tenger partjára, s láttam kiírva: Magyar utca. A harmadik osztályos török gyerekeket pedig a Rákóczi-házba vezette a tanítójuk. Nem tudom, hogy ők hány oktatási reformon estek át, mégis utalhatnék az előbb említettekre, a nevelésre. Ali Kabul pedig segédmunkás volt magyarok mellett a Rákóczi-házban, s megtanulta nyelvünket, fiának az Attila nevet adta. Amikor megkérdeztem, hogy honnan jönnek ide látogatók, és miként viselkednek, azt válaszolta, hogy mindenünnen, Amerikából is, és minél távolabbról érkeznek, annál jobban sírnak. De hát Petőfi ezt régen megírta: Lángolunk és sírva fakadunk. Ha Kassára mész, vagy a borsi vadkörtefához, ugyanezt érzed. Nagyon megörültem, amikor egy éjszaka a rádióban azt hallottam, hogy Ali Kabul Juliánusz-díjat kapott.

- Jázova körül van kerítve - olvasom egyik riportod címét. Aki ismer téged, biztos abban, hogy népdal vagy akár nóta nélkül lehetetlen élni.

- Unalmas volt a dohány csomózása, amikor hajnali háromkor ébresztettek, és este tízkor fejeztük be. Olyankor leginkább a jó hangú lányok kezdtek dalolni, az öregek pedig meséltek, például arról, hogy a toportyán miként nézett be az ablakon. Voltak lakodalmak, körösztölők, névnapok és disznótorok is, mindegyik alkalmat adott a nótázásra. Azóta ezek az alkalmak jórészt eltűntek. Kálmány Lajos az én szülőfalumban is gyűjtött, Bartók itt született a közelben, Nagyszentmiklóson, azt hiszem, azt pedig Illyés Gyula mondta, hogy aki népdalt énekel, az az őseivel beszélget. És én szeretek velük beszélgetni.