Gobby Fehér Gyula
Glamúr az egész világ

Olyan jó, hangzatos címnek tetszik az, hogy glamúr az egész világ. Igaz, valamikor azt tanultam, hogy ezt az angol színházi szakkifejezést helyesen glémörnek illik ejteni, de a mi sajátos pidgin-angolunk, ez a némileg magyar, de inkább szerb közvetítéssel köreinkbe leszálló vajdasági argónk, ez már csak glamúrt mond. Glamúrt biztosan. És a szó értelme is bővült. Mert valamikor a női szépség és a vonzerő tudatos kihangsúlyozását jelentette, előbb színházi, aztán már inkább filmtechnikai eszközökkel való rájátszást. A glémör teremtette valamikor Greta Garbót, később Marylin Monroe-t. Ma meg már minden fényest és ragyogót így neveznek.

Manapság nálunk a Pink Televízió műsora jelenti leginkább a glamúrt. Na, képzeljék! Félmeztelen női testek forgataga, színes fények siklanak végig a fényes rongyokon. Színes fényfalak előtt, sőt, mivel alulról is árad a fény, fényforrások fölött táncoló nők tarka serege villog a kábult néző szeme előtt. Előbb távoli képek csapnak a szemébe, hogy jól megjegyezze, itt nem spórolt senki, van a studióban hely elég, a statisztéria száma sem kicsi, számolja meg, hány nőt láthat ingyen. Aztán sejtelmes közelképekkel ámítják. Fehér és gömbölyű női alkatrészek folyama csábítja. Előbb a keblek hullámzásán, aztán a bugyogók kerekségén táthatja a száját. Ez nálunk a glamúr.

A háborús években találkoztam egy régi jó pécsi ismerősömmel, aki értésemre adta, nem hisz el semmit abból, amit a vajdasági ismerősök be akarnak neki adni. Infláció, hárommárkás fizetés, fokozódó nyomor, emberek üldözése, micsoda mese! Ő rendszeresen nézi a jugoszláv tévét, mármint a Pinket, szó sincs semmiféle szegénységről, mindenki fiatal, táncol és dalol, nem érti, mit nyavalygunk mi. Ez volt a glamúr-effektus.

Valami hasonlót akar elérni a glamúr-effektussal sok-sok hazai tévé. Most, hogy közeledik a karácsony, mögötte már jön az újév, várható, hogy ismét nyakon öntenek bennünket egy jókora adag glamúrral. Akarják, nem akarják, a nézők gyomrát megfekszi majd a glamúr. Aki nem képes megtartóztatni önmagát, annak az agyára is megy. Egyrészt azt hallja, minden drágul, kevés a fizetés, nem jut a gyereknek új csizmára, nem jut új ruhára, nem jut húsra pénz, másrészt meg tombol körülötte a gazdagság, a szépség, az ifjú táncosok kifogyhatatlan ereje, a nők örök szépsége, a kellemesen csevegő műsorvezetők örök optimizmusa. Vigadj te is, hisz vidám az élet, sugallja a glamúr. Don't worry, be happy. Ezt is le kellene fordítani vajdasági magyarra?

Nem tudom, észrevették-e a kedves nézők, hogy a háború óta elszaporodtak a Pinkek? Nem egy van ám belőlük, hanem számtalan. Minden nagyobb községben van már egy helyi Pinkecske is, amely helyet ad a bőven átcsorgó igazi glamúr-műsorok mellett a helyi glamúrocskának is. Az amatőregyesület lányai és fiai táncolnak és énekelnek helyi glamúrt a helyi taták és mamák nagy megelégedésére. Az iskola, sőt az óvoda kezdő glamúr-csoportjai lépnek fel, s a különben minden meztelenséget vagy nyíltabb beszédet álszent sikoltozással tiltó anyukák egy szót sem szólnak, amikor a csemeték olyan gálaműsort mutatnak be, hogy a lappangó pedofilek szűkölnek a háttérben.

Tudomásul kellene már venni, hogy a glamúr-effektus alkalmazása nem volt véletlen. A szerb kultúra legnagyobb vereségét a múlt század végén a glamúr okozta. Nem mondom, hogy ebben nem vállalt oroszlánrészt a politikai vezetők rövidlátása. Nem mondhatom, hogy a gyors szegényedés nem okozta a növekvő analfabetizmust. Hogy az iskolák leromlása nem oka az oktatás fiaskójának. Hogy a háborús behívók nem okozták a tehetséges fiatalok külföldre szökését. De azt állítom, hogy nem véletlenül született meg először a Pálma TV, majd a Pink Televízió lelket szegényítő műsora. A főnök vagy a főnökasszony keze is benne volt alaposan. Hogy ne csak a szörnyű valóságot lássa az a szegény néző. Sőt, pontosabban úgy: ne is lássa a valóságot a néző. Don't worry, be happy. Mert a főnökék tudtak angolul.

Hozzájárul a hazai folyamathoz az az egész világon szemmel látható körülmény, hogy a média mindenütt átveszi a művészet szerepét. Talán ma már nem is érdemes tömegkultúrának nevezni ezt a kultúrát helyettesítő vegyes felvágottat. Talán úgy kellene leírni, hogy ma ez a kultúra, s az a keveseket érdeklő művészet, ami emellett még születik, az valami más. John Fiske amerikai elméletíró úgy fogalmazta meg, hogy a médium immár saját magát termeli folyamatosan újra, a létező valóságot a médium valóságával váltja fel. Szerinte például a híres zenei televízió, az MTV műsora nem más, mint a folyamatos orgazmus utánzása. Ha valamire igaz, akkor a glamúr-tévékre tökéletesen igaz Fiske állítása: azok bizony tudatosan építik ki a rózsaszínű valóságot. Nem sugallnak mást, mint azt az üzenetet, hogy fogadj be minket, legyél közülünk való, és akkor megszűnik minden bajod. Ez direkt politikai üzenet. Minden szembenállás, minden másság elítélése. Nem is csoda, hogy nagyon sok vajdasági magyar szülő panaszkodott, nem képes megakadályozni, hogy a gyereke ne hallgasson turbófolkot, a modern műdaloknak ezt a sajátos balkáni változatát. Ha a gyerek alkalmazkodni kívánt szerb barátaihoz, nem volt választása, szeretni kellett az iráni nótázásnak ezt a szerbre alkalmazott változatát. Aki Pinket nézett, az a kilencvenes években politikailag is választott. Az jelképesen alkalmazkodott a rendszerhez. Aki bennünket néz, az jókedvű, az szép, az jól helyezkedik, sugallta és sugallja ma is ez a glamúr. A lelkeket elfoglalta ez a szimulakrum, a valóságot meg kirabolta a politikai vezetés. Ők meggazdagodtak, a nézőknek meg megmaradt az öncélú hejehuja. A hazugság világa uralkodott el, és sokan nem vették észre. Nem mentem fel őket, úgy fogalmazok: nem akarták észrevenni a valóság szörnyűségét. A glamúr eltakarta a rémületet azok előtt, akik neki hódoltak. A hatalom élvezettel vette tudomásul, hogy a nép többségének elég a rózsaszín design, elég a turbófolk zaja, elég a nemzeti mítoszok ismételgetése. A glamúr győzelme a kultúra iszonyatos veresége volt. Engem minden ünnep előtt elfog a rémület, a következő napokban ismét győzelmi tort ül majd a glamúr. Nem vagyok valami nagy harcos, megszököm előle. Még szerencse, hogy a szobámban senki sem zavar, mikor egy-egy jó könyv világába zárkózom.